*

Azt utálta ilyenkor a legjobban, hogy egyiküknek sem akaródzik megszólalni. Márpedig ezt a feszült, mérges csöndet egyszerűen képtelenség elviselni. Remusnak kötélből vannak az idegei, vagy csak jól tűr, de ő, Sirius, tudta, hogy már csak pár percig fogja bírni. Mindig ő szólalt meg elsőként, s most sem lesz ez másképp. Általában utána még ugyanúgy duzzognak, de legalább már beszélő viszonyban lesznek.

Csak valami semleges téma kellene… amit mindenképpen meg kellene kérdeznem…

Lupin vele szemben ült a konyhában és a Reggeli Próféta aznapi számába temetkezett. 

- Öh, ideadod a vajat?

Jó, igen, ostoba kérdés, de most ez is megteszi...

Remus leengedte az újságját. Lassú mozdulattal a kis doboz után nyúlt, felemelte Black bal könyöke mellől és a kezébe adta.

- Tessék.

- …Köszönöm.

Sirius lopva felpillantott. Meg mert volna esküdni rá, hogy párja egy nagyon halvány mosoly elfojtásával küszködik.

De a nehezén már túlvannak. Remus most is készségesen válaszol neki, mint mindig. Bár még koránt sincs vége.

- Remus.

- Hmm?

Black nyelt egyet. Tegnap volt ideje kicsit töprengeni, most azonban mégsem a kigondoltak alapján kezdte a társalgást.

- Mondd csak… Mostanában mi változott meg?

A szőkésbarna hajú férfi felpillantott a lapból.

- Úgy értem: miért veszekszünk többet, mint régen? 

- Talán …–kezdte-, talán régebben… szerelmesebbek voltunk–hangja kissé rekedt volt a hallgatástól.

Csend.

- Hát így gondolod? –faggatta csendesen Sirius. Remus felegyenesedett ültében. Valószínűleg meglepte párja viselkedése, ilyen esetekben általában csak hevességre lehetett tőle számítani.

- Sirius –szólt megenyhülve. –Öt év hosszú idő…

- ÉS?

- Csak logikusan arra mutatok rá, hogy ennyi idő alatt…

- …Ennyi idő alatt, MI?! –nos, a hév nem váratott tovább magára. –Ennyi idő alatt meg lehet unni egymást? Megszűnik a szerelem? Volt, nincs?! Jézusom, Holdsáp, te ezt tényleg el is hiszed?! –a fekete hajú varázsló azon kapta magát, hogy felpattant a székből. –Mondd, hogy ez nem igaz! Kérlek, mondd!

Remus arckifejezése elárulta, hogy megnyugodott: Sirius beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Lassan kifújta a levegőt.

- Nem tudom…

- OH! –Sirius idegességében a hajába túrt és hátrafésülte a zavaró tincseket. – Hogy lehet az, hogy ez eddig egyszer sem merült fel benned? Eddig miért volt minden szép és jó? És most mi változott?

- Mindketten változtunk, Sirius… –Lupin még mindig nyugodt volt. Idegesítően nyugodt. Black pedig már szinte alig látott a túl erős érzelmeitől, így a másik testbeszédét sem tudta jól megfigyelni. Pedig Remusra is rá volt írva minden. Ugyanúgy kínlódott, mint Sirius. Talán jobban is, mert ő sosem vezette le a dühét. 

Én nem változtan, Holdsáp! Biztos, hogy nem! na és te?

De...

- Mikor változhattál volna meg? Itt élek veled egy fedél alatt; könyörgöm, mikor hagytalak egyedül, hogy ilyeneken vacillálhass?

- Egy kicsit már sok is belőled –jegyezte meg Lupin.

Siriusnak egy pillanatra elakadt a lélegzete.

- Akkor… engem unsz? Vagy… vagy ezt az egészet?

Remus elfordította a fejét és csökönyösen kibámult az ablakon.

- De… na jó, de… akkor mi a francnak nem mondtad, hogy… hogy nem akarod többet ezt? –hebegte Sirius immár teljesen összezavarodva. A fejében egymást kergették a gondolatok, mégsem tudott belőlük normális mondatokat formálni. Csak egyet:

- Miért nem mondtad nekem, hogy belefáradtál a rejtőzködésbe? Hogy szeretnél végre normális életet élni…? Honnan tudjam, hogyha eddig egy rohadt szót sem szóltál róla?! 

Holdsáp lehunyta a szemét. Sirius artikulálatlan hangot adott ki, ami leginkább valamiféle nevetésre emlékeztetett, aztán sarkon fordult, kicsörtetett a házból, felpattant a motorjára és meg sem állt, amíg maga mögött nem tudta az egész házat, az egész utcát, az egész elcseszett kerületet!

*

- Mi nyomja a lelked, szívem?

Sirius felkapta a fejét és csodálkozva meredt a boszorkányra, aki megszólította. A Foltozott Üst nem arról volt híres, hogy lépten-nyomon finom hölgyek, ráadásul Rendtagok fordulnának meg benne.

- Szervusz, Emmeline.

- Nos, ez nem sikerült túl lelkesre –a nő helyet foglalt Siriussal szemben, hátrafésülte hosszú, barnásfekete haját és elgondolkozva méregetni kezdte a férfit. 

- Ki küldött így a padlóra?

- Nem érdekes –dünnyögte Black.

- …Nagyon szeretheted, hogyha így kikészültél tőle –jegyezte meg a boszorkány, azzal kecsesen intett a kocsmárosnak, hogy hozzon neki is valami italt. Black megilletődötten nézett rá.

Amint Tom visszacsoszogott a pult mögé, Emmeline felemelte a violalikőrjét és tósztot mondott.

- Az idióta pasikra! –azzal fenékig ürítette a poharát.

Tapmancs azonban hátrahőkölt és letette a kupáját.

- Hé! –nevetett a nő. –Csukd be a szád, Black! Nem áll jól neked!

- Emmeline… –a férfinak csak ennyit sikerült kinyögnie.

- …Hát igazak a pletykák? –döntötte oldalara a fejét a hölgy. Szép haja újból a vállára omlott.

- Nem tudom, miről beszélsz –felelte Sirius reflexszerűen és érezte, ahogy az arcába szökik a vér.

A nő megint felkacagott.

- Nagy kár lenne érted, Black! …Nem is tudod elképzelni, hány nő epekedik utánad már hónapok óta! Sokan még a varázserejüket is odaadnák érted!

Sirius erre végképp nem tudott mit mondani. Valamennyire már megszokta az ilyen helyzeteket, de akkor még egyedül volt és… és általában nem egy közeli ismerőse célozgatott neki burkoltan.

- Emmeline!

A boszorkány oldalra sandított. A kocsma ajtajában egy fess fiatalember várt rá.

- Ne haragudj, de most mennem kell –köszönt el vidáman. –A következő gyűlésen majd látjuk egymást! Minden jót!

A varázsló pedig még hosszú percekig meredt a gondolataiba mélyedve az üres ajtóra.

*

Sirius fejét kellemesen kiszellőztette a hideg levegő. Már bánta, hogy nem vitt magával kabátot, és nem volt más vágya, csak hogy végre meleg szobában legyen. Átfutott az agyán, hogy inkább Jameséknél keres menedéket, de tudta, hogy barátai nem fogják annyiban hagyni a dolgot és addig beszélnek a fejének, amíg el nem veszíti a türelmét és haza nem megy. Így hát úgy döntött, megspórolja nekik a fáradtságot.

Tudta jól, hogy a motort már messziről meg lehetett hallani, így tehát azzal sem kell vesződnie, hogy felhívja Remus figyelmét arra, már itthon van.

A szobában aztán levágta magát az egyik fotelba és lehunyta a szemét.

Mi a manó? Ha jól belegondolok, felrúgtam az összes szokásomat... Se nem ittam magam halálra, se Jamesékhez nem néztem be seggrészegen és amint látom, pár óránál tovább nem is voltam távol. Új rekord.

Lupinnak is valami hasonló járhatott a fejében, mert amikor Sirius beviharzott  a nappalijukba, óvatosan bedugta a fejét az ajtón és jó pár másodpercig csak nézte őt, mint aki nem hisz a szemének.

- Jól látod, szerelmem, megjöttem. Hát így hiányoztam? –ironizált a férfi. Remus összevonta a szemöldökét és visszahúzta a fejét az ajtóból.

Black vállat vont, de ez inkább csak magának szólt. Lehunyta a szemét és kényelmesen kinyújtózkodott. Az alkohol elálmosította és lelassította az agyát. Szerette, amikor nem kellett a kellemetlen dolgokon rágódnia. Ez volt az egyetlen fegyvere az Élet ellen. Kicsinyes, szánalmas fegyver, de fegyver.

Alig hogy végiggondolta ezt, motozást hallott a kandalló felől, s a következő pillanatban egy nagy gyöngybagoly röppent ki belőle. Az állat leírt pár lusta kört a szobában, a varázsló ölébe pottyantott egy lepecsételt levelet, aztán ott távozott, ahonnan jött.

Sirius meglepetten vette kezébe a küldeményt. Megfordította a levelet, hogy feltörje a pecsétet, de megállt a mozdulat közepén. A családi címerük volt a viaszba égetve.

Miután túltette magát elképedésén, felnyitotta a borítékot. Remus közben halkan beosont a szobába és leült barátjával szemben.   

- Öhm, Sirius, figyelj… –kezdte, de a férfi arcára pillantva összerezzent. – Sirius? Merlin! Mi az?

Black felkönyökölt a karfára és megtámasztotta a homlokát. A markában még mindig ott szorongatta a mindössze két mondatos levelet.

- Regulus... meghalt.

*

„Az öcséd ma reggel eltávozott közülünk. Ha még érdekel valamennyire a saját véred és maradt benned elég tisztesség, eljössz.”

Remus elolvasta az átnyújtott levelet, aztán bizonytalanul letérdelt Black elé a földre.

- Jaj, Sirius…!

A férfi, aki ez idáig a halántékát masszírozta, ellökte a másik kezét és bosszúsan felpattant ültéből.

- Na igen… –szólt és sötéten párjára nézett. –Mit is akartál az előbb mondani?

Lupin, aki még mindig ott térdelt a fotel előtt, most elsápadt.

- Sirius!

- Halljam, mi van? –a férfi úgy érezte, mindjárt megfullad idebent. Így türelmetlenül megállt és várakozóan nézett a barátjára. 

- Én… nagyon sajnálom.

- Nincs mit –felelte szárazon Black. –Még valami? …Helyes –azzal fogta magát és kitrappolt az udvarra.

*

Beletelt egy órába is, mire ajtócsukódást hallott maga mögül. A szőkésbarna hajú férfi csendben kilépett a verandára és leült a lépcsőre Tapmancs mellé.

Sirius egy ideig pislogva az eget kémlelte, aztán kivette a szájából a cigarettát és párjára nézett.

- Regulus soha nem volt normális –szólalt hirtelen meg. –Ha valaki Voldemort csatlósa, az előbb utóbb fűbe fog harapni.

- …Elmész?

- El –morogta Black a füstre meredve. –És te is velem jössz.

- Sirius…! Ugyan már! –Lupin fájdalmas arcot vágott.

- Már te is a drága családomhoz tartozol.

- Nem, ez nem igaz és ezt te is tudod –mondta szigorúan a férfi. –Csak azért kellenék neked, hogy megint jól felidegesítsd vele édesanyádat. Erre pedig most őszintén semmi szükség. Elég bajuk van most nélkülem is!

- Egyszer el kell fogadniuk ezt! –csökönyösködött Sirius.

- Hah –Remus keserűen elmosolyodott. –Akkor sem fogadnák el, ha húsz nemzedékem garantálná a tiszta varázsló vért… ha nem lennék vérfarkas…

- De az vagy –szólt szelíden Sirius. –Egy vérfarkas… félvér… egy férfi… és én így szeretlek.

Lupin újra ráemelte a tekintetét. Sokáig csak döbbenten nézett, nézett azokkal a teliholdkor szinte borostyánszínű szemekkel, míg végül nem bírta tovább: felé hajolt és hosszan megcsókolta.

Black mozdulatlanul tűrte a gesztust. Még mindig ott volt benne az a kis tüske, ami a reggeli alatt került belé.

Ha jobban belegondolok, nem is olyan kicsi…

- …Na mi van? Most akkor kibékültünk? –kérdezte gorombán.

Remus fülig pirult, ökölbe szorította a kezét és felpattant. A varázsló érezte, ahogy felmegy benne a pumpa.

Otthagyta, otthagyta…

Felugrott, elhajította a cigarettát és lüktető halántékkal a társa után indult.

- Remus! –kiabálta feldúltan. –REMUS!!

A nappali közepén érte be. Elkapta a karját, maga felé rántotta, aztán mindkét vállát megszorítva, erőteljesen nekilökte a szemközti falnak. A szőkésbarna hajú férfi halkan nyögött a fájdalomtól. Sirius eszelős vigyorral nézett vissza rá.

- Hülye köcsög!! Utálom, amikor ezt csinálod! …Mondd, miért nem tudod a képembe mondani a véleményed, mint minden normális ember?! Van fogalmad róla, milyen idegesítő ez? Találgassak, hogy mi bajod van?!

Lupin csökönyösen elfordította a fejét. Sirius feldúltan folytatta:

- Még arra sem voltál képes, hogy megcáfold vagy megerősítsd azt, amit reggel mondtam! …Azt az érzést kelted bennem, hogy abba akarod hagyni ezt az egészet, végig ezen rágódtam, az előbb meg úgy teszel, mintha semmi problémánk nem lenne… Vagy félsz tőlem? Azt hiszed, erőszakkal kényszerítenélek, hogy mellettem maradj…?!

Sokáig csengett még a füle a saját kiabálásától. Végül aztán Remus felemelte a kezét. Lefejtette magáról Sirius markát, de olyan erővel, ami már fájdalmat okozott. Méltóságteljesen felszegte a fejét és belenézett Tapmancs szürke íriszébe.

Bár magasságukban nem volt nagy különbség, alig néhány centi, a fekete hajú férfi most mégis úgy érezte, mintha legalább egy méterrel fölé tornyosulna.

Tudta, hogy sikerült az, ami sok embernek nem: elérni Remus türelmének tetőfokát. És most még rá is tett egy lapáttal.

Lupin fenyegetően felemelte az öklét és úgy összeszorította, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek, körmei a húsába vájódtak. Sirius látta, érezte a néma dühben a farkast.

Holdsápot…

- Megmondjam, én mit utálok benned? –kezdte Remus higgadtan, de a hangja nagyon remegett. –Hát ezt! Ezt a szörnyű természetet! Azt, hogy mindenen úgy felkapod a vizet, olyan képtelen, nevetséges dolgokat kombinálsz össze, amik másnak az eszébe sem jutnának! Sirius Black…! –itt sötéten elvigyorodott. –Talán te vagy az egyedüli szenvedő alanya ennek a világnak?! A nagy önsajnálatodtól észre sem veszed azokat, akik törődnek veled, akik nem akarnak hátba támadni! …Csak ültem ott a konyhában és hallgattalak… és nem hittem a fülemnek...! Mindig megmondod az embernek, hogy mennyire fontosak neked... De azt nem tudod elfogadni, hogy nem mindenki ilyen! Nagyon rossz emberismerő vagy! Miért kellene mindig bizonygatnom neked, hogy szeretlek-e vagy sem? Ezt tudnod kellene! Nem várhatod el tőlem, hogy folyamatosan biztosítsalak a ragaszkodásomról, a hűségemről! …Nőj már föl végre! 

Black elsápadt. Remus szavai egytől egyig ott kavarogtak a fejében és a legkülönfélébb sorrendben ismétlődtek. Furcsa, de a saját gondolatait teljesen elfelejtette, pedig egy perce még megannyi sértést akart a fejéhez vágni, megannyi dolgot felróni neki.

És most nem ment. Sirius Black, a harsány, kissé öntelt férfi, aki már az iskolában megmondta mindenkinek a véleményét, most nem tudott visszavágni. Legyőzték–   

Sirius továbbra is párja szemébe nézett. Lupin zihált az indulattól. Black kiszabadította egyik kezét a varázsló szorításából és a férfi arcához emelte…

És mégse érezte magát vesztesnek. Nem, ha egy ilyen embert szerethet –legalábbis ha most el nem veszítette.

De nem, az nem lehet. Hogy őt is? Őt nem!

Vett egy szaggatott lélegzetet és közelebb lépett Holdsáphoz. Ujjaival közben végigsimított a férfi arcélén, állán és végül az ajkain. Remus résnyire szétnyitotta őket. Sirius pedig közelebb lépett hozzá és ajkát ajkára nyomta.

Nem volt biztos benne, hogy Lupin ezt engedni fogja neki, de ebben a percben nem érdekelte. Már várta, hogy jó erősen hátrataszítják majd, de csak múltak a másodpercek, és egyikőjük sem mozdult. 

Végül lehunyta a szemét és anélkül, hogy átölelte volna a férfit, elkezdte csókolgatni a száját, centiről centire újabb kis puszikat lehelve a kipirult bőrre, végighaladva az alsón, majd a felső ajakon.   

Remus illata olyan szédítő volt. A szíve vadul dobogott –maga sem tudta, hogy ennyire miért. Agyában pedig egymás után villantak be a legkülönfélébb emlékképek: …James és Lily mosolygós arca, amikor megmutatta nekik a motort… a Rend egyik gyűlése… Remus, ahogy mezítelenül fekszik mellette az ágyon… aztán a rét, ahol másodszor harcoltak a halálfalókkal… a vérben úszó halottak… Piton gúnyos arca… majd Harry, amint nevetve leborítja a tálkáját az etetőasztalról… az anyja, ahogy szinte szó nélkül elhalad mellette az Abszol úton… Remus, amint egy ősrégi könyvet búj… aztán az öccse grimasza, ahogy legutoljára látta őt…

Nem, nem akarom látni! Nem akarom!

-  Segíts, Remus! –suttogta, amikor fél centire eltávolodott kedvese ajakitól, hogy levegőt vehessen.

Egy gyengéd kezet érzett a tarkóján; Lupin beletúrt a hajába és közelebb húzta magához, hogy megcsókolhassa. Rögtön szétnyitotta az ajkait és nyelveik végre találkozhattak. 

Tapmancs vagy elfelejtette a két nap alatt, hogy milyen bizsergető érzéssel is jár ez, vagy Remus még sohasem csókolta meg így… nem tudta eldönteni.

Csak azt érezte, hogy átjárja a mámor és egész testében remeg, mint amikor először feküdtek le egymással. Furcsa volt… de mindenképpen csodálatos érzés… 

Remus lesimította az inget a válláról, majd a nadrágjánál matatott és hamarosan azt is lehúzta róla.

Kezeivel, amivel eddig Remus két oldalánál a falnak támaszkodott, most társa pólóját ragadta meg és meg sem állt, amíg az összes ruhát le nem fejtette róla.

A csókjaik egyre hevesebbek, egyre követelőzőbbek lettek. Sirius tenyerével kitapogatta párja felkarját, mellét, csípőjét és ölét. Szemét még mindig összeszorítva, ajkaikkal még mindig összetapadva, testét Remusénak préselte és csípőjét nekinyomta a másikénak.

Mindketten belenyögtek a csókba és Lupin minden eddiginél erősebben kapaszkodott belé. Sirius pedig nem csinált mást, csak ritmusos mozdulatokkal a másikéhoz dörzsölte férfiasságát.

Ez az egyszerű, ösztönös mozgás kielégítő volt, nem volt szükség most semmi többre. Amikor elmentek–egyik a másik után-, néhány másodpercre megtört a csókuk, de azután talán még kiéhezettebben kaptak a másik szája után. Még jó hosszú, hosszú ideig álltak ott egymáshoz simulva a szobában, a növekvő hold ezüstös fényében fürödve, csókolózva.

*