*

- Nem hittem volna, hogy tényleg ide mered dugni a képed, Sirius!

Másnap kora reggelre beborult az ég. A mugli újságok egész napra nem ígértek egyetlen percnyi napsütést sem, csupán szelet és esőt. Mindezek ellenére úgy tűnt, száraz, de lehangoló idő lesz.

- Szép jó napot! –vágott arcot Black, azzal szinte félrelökte a boszorkányt, amikor sietősen belépett a házba.

- Igen, neked biztos szép –gúnyolódott Bellatrix és az udvariatlanságon láthatóan megsértődve becsukta a Grimmauld téri ház ajtaját, kísérteties félhomályba burkolva az előszobát.

- Ne fáradj, ismerem a járást –ironizált a férfi. Kibújt a hosszú, fekete kabátjából, a karjára terítette és elindult a szalonba. Ügyet sem vetett a kitömött manófejekre és az ősrégi, arany keretes portrékra, akik mind megfordultak utána a folyosón.

A ház úgy tűnt, mintha teljesen kihalt lett volna. De Sirius tudta, ez csak a látszat. Valószínűleg az összes felmenője ott gubbaszt valamelyik nagyteremben és mélyen gyászolják a vérük elvesztését. A varázslónak azonban esze ágában sem volt összefutni ezekkel az emberekkel… nem is tudom, minek jöttem el…

Felért az emeletre, és belépett a balra nyíló első szobába. A gyászszertartásnak megfelelően ez a szoba is feketébe öltözött, a sötétkék, elhúzott függönyök még ha lett is volna kint napfény, akkor sem engedték volna be.

Sirius zsebre dugott kézzel odasétált az ősrégi falikárpithoz és komoran nézegetni kezdte. Az ajtónyikorgásra és egy gyertya meggyulladására neszelt fel; és mire megfordult, szembetalálta magát az édesanyjával.

- Anya! –hajolt meg a nő előtt. 

A magas, vékony nő csak összébb húzta magán fekete csipkekendőjét, de nem szólt.

Sirius felegyenesedett és várt.

- Hmph… –fújt egyet az asszony. –Drága, megboldogult apád legalább a tisztelet beléd tudta nevelni. Ezt úgy látom nem sikerült a te drága barátaidnak kiirtani. 

A férfi összehúzta a szemét.

- Amint látod, eljöttem. Mit vársz most tőlem?

A boszorkány fanyarul elmosolyodott. Így elnézve a gyertyafényben az arcát, mindenki megmondhatta volna, Sirius kitől is örökölte a vonásait.

- Semmit nem várok tőled- felelte hidegen.

Újabb kínos csend következett.

- Elmehetsz.

- Hogyan?

- Hallottad, Sirius. Bizonyára van neked ennél sokkal fontosabb dolgod is –mondta leheletnyi gúnnyal a hangjában a nő. –Eredj innen… El sem kellett volna jönnöd.

- Hogyan… hogyan halt meg? –kérdezte csendesen Black.

Az asszony felszegte szép fejét és lekezelően odavetette:

- Szeretett és egyetlen fiam, Regulus az életét adta, hogy a Nagyúr megőrizhesse hatalmát és tekintélyét.

- …Tehát nem tudjátok –állapította meg Sirius. A nő megremegett és kimeresztette a szemét.

- Takarodj a házamból! –suttogta jéggé vált hangon.

A férfinak nem kellett többször elismételni. Még egyszer meghajolt, lassan, aztán gúnyos mosoly kíséretében elhagyta a szobát. Mikor azonban elért a bejárati ajtóhoz, megütötte a fülét egy halk kacaj.

- Mi az, már mész is?

A varázsló hátrapillantott a válla felett.

- Nem csatlakozol hozzánk? –invitálta vidáman Lestrange. –Gyere! Biztos élvezni fogod! Bár kedves öcséd holttestét sajnos nem tudtuk kiállítani a teremben, de azért nagyon szívesen megmutatjuk neked a fényképét. Van gyertya is, meg a Sötét Jegy, dekorációnak…

- Hát, amint látom, nem nagyon rázott meg Regulus elvesztése –morogta sötéten a férfi.

- Oh, miért, meg kellett volna? –csevegett a nő és közben kacéran végigfuttatta ujjait a haján. –Hisz téged sem érdekel. Utáltad őt. Tudom.   

Black tartózkodó hallgatásba burkolózott és lehunyta a szemét.

-     …de hisz ti mindig együtt voltatok…

A nő gonoszan felkacagott.

- Ugyan már! Az a féleszű öcséd mindig a nyomomban volt, tisztára belém volt szerelmetesedve, alig lehetett lerázni… –mondta minden érzelem nélkül. –De hidd el, mindannyiunknak jobb így... Többé nem áll majd a Nagyurunk útjában.

- …Ott voltál, amikor meghalt, mi?

- Hát mondtam én ilyet? –kérkedett a boszorkány.

- Meg mernék rá esküdni –sziszegte Black dühösen.

- Ez akkor sem tartozik rád, kedves Sirius… De mitől véded annyira azt a félnótást? Talán most már, hogy végre meghalt, lelkiismeret furdalásod támadt? Bánod, hogy sosem volt köztetek szoros, testvéri kötelék…? 

- FOGD BE, Bella!

- Ó, mi az dlágszágom? –gügyögte a nő. Hangtalanul, mint egy macska, közvetlenül Black mellé lépett és végigsimított hosszú körmeivel az arcán. – Megsértődtél valamin? Vagy csak menni akarsz, mert már annyira hiányzik neked az a kis fattyú?! Tényleg… mikor is lesz megint holdtölte? –kérdezte tettetett töprengéssel. –Oh, igen! Öt nap múlva. Remélem, nagyon fog neki fájni…

A nő felsikoltott ijedtében, amikor Sirius megragadta a karját és eltaszította magától. Mikor azonban rájött, hogy a férfi nem szándékozik bántani őt, ördögi vigyorba torzult az arca.

- Rohadj meg, Sirius! –kiabálta, amikor a varázsló feltépte a bejárati ajtót. –Te és az a vérfarkas és a többi buzi barátod!! 

A férfi pár másodpercig még lehunyt szemmel, hátát az ajtónak vetve lihegett, mintha kilómétereket futott volna. Idegesen a hajába túrt és akkor vette észre, hogy leizzadt.

Bentről lépések zaja hallatszott. Sirius ellökte magát az ajtótól, leszaladt a lépcsősoron és rohanni kezdett…

*

Maga sem tudta, merre siet, csak vitte a lába. Hamarosan elhagyta Londonnak ezt az elit negyedét és egy csendesebb, varázsló-mentes városrészbe ért. Lassított léptein, majd egy közeli padhoz érve le is ült. Már amúgy sem bírta volna tovább. 

Előredőlt, és tenyerébe hajtotta a fejét. Torkát szorította valami, de nem engedett neki. Nem, ő bizony nem hagyja el magát miattuk… Nem érnek annyit…

Hátradőlt és meredten bámulta a járókelőket. Siető üzletembereket, asszonyokat kisgyerekkel, szerelmespárokat, idős, bevásárolni igyekvő hölgyeket és varázslókat… Mi?

Mordon és Podmore –mert hogy őket látta-, nagykabátba burkolózva beosontak az egyik kapualjba. Babráltak valamit a zárnál, –Sirius látni vélte a varázspálcájukat-, aztán kinyitották az ajtót, épp csak annyira, hogy beférjenek rajta.

Ez meg mi volt? –morfondírozott magában. –Dumbledore nem azt mondta, hogy egy időre nincs több akció?

Egy ideig még rágódott a témán, de mivel senki nem volt, akivel ezt megbeszélhette volna, inkább felhagyott vele. Úgy döntött, inkább megvárja őket, de a percek csak teltek, teltek, de a két férfinak nyoma sem volt.

Hah, lehet, hogy már elhoppanáltak –vetődött fel Siriusban. –Á, kit érdekel!

Felkelt a padról és elindult valamerre. Lábai teljesen elzsibbadtak, észre sem vette, hogy már mennyi ideje ült ott.

És most merre?

Nem tudta eldönteni, hogy akar-e még egyedül lenni. Már vágyott haza, de az esetleges kérdezősködést, hogy „Hogy ment? Hogy ment?” mindenképpen el akarta kerülni. Végül aztán elkezdett az eső is csöpörögni, így Sirius kedve csak rosszabb és rosszabb lett. 

Remus!

Black befordult az első kis sikátorba, ami az útjába akadt és onnan hoppanált.

*

Remus összerezzent, amikor Tapmancs halk pukkanás kíséretében megjelent a nappali közepén. Gyorsan letette a könyvet a kezéből és felállt. Már nyúlt volna Sirius kabátjáért, amikor az mogorván elhúzódott.

- Hagyj most inkább, jó?

Nem nézve többet Lupinra, kibattyogott az előszobába, komótosan levetkőzött, majd visszajött és lezuttyant a kanapé előtt a szőnyegre. Holdsáp habozva helyet foglalt mellette. 

- Sirius… Mi történt? Mit mondtak neked? –puhatolózott óvatosan a varázsló. Választ nem kapott, azonban mire feleszmélt, Black már köré fonta a karjait és mintegy megnyugtatást remélve a vállára hajtotta a fejét.

Lupin bizonytalanul átölelte.

- Szó nélkül mentél el reggel. Gondoltam, hogy odamész –dünnyögte a bajsza alatt. –Jó sokáig elmaradtál.

- Pedig a házban maximum csak három percet voltam –vont vállat a férfi.

Remus hallgatott. Ujjaival lágyan cirógatni kezdte Sirius nyakát és vállát.

- Nem tudom, mi a francnak mentem el oda. Mit vártam?! 

- Jól tetted, hogy elmentél –jelentette ki a szőkésbarna hajú varázsló.

- A testvérem volt. Csak ezért mentem el megint abba a gyűlöletes házba. De Isten bizony Remus, nem volt semmi értelme! Még azt sem tudták megmondani, egyáltalán miért halt meg!? Baleset volt? Vagy megölték? …Mindegy, nem akarok róla többet beszélni.

Lupin eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.

- Ne haragudj rám.

- Öh, miért is? –kerekedett el Sirius szeme.

- A tegnapi miatt. Nem lett volna szabad így beszélnem veled. Este már nem tudtam elmondani.

Black egy röpke puszit nyomott az arcára.

Ha Remus ezért bocsánatot kér, ő, Sirius, mit szóljon a saját viselkedéséhez? Minimum tíz évig kellene vezekelnie érte! Úgy tűnt, Holdsápnak is ugyanez jár a fejében, mert már halványan mosolygott.

Sirius nem szeretett elnézést kérni a viselkedéséért, és bár most nagyon is illendő lett volna, elég nehezére esett.

- Figyelj, Remus… szóval, én…

- Csss –Lupin párja szájára szorította az ujját. –Nem szükséges, Tapmancs. Ismerlek… tudom.

A férfi elvigyorodott. Még közelebb bújt társához, lábaik összegabalyodtak, karjaikat egymás köré fonták, …s kirekesztették az egész külvilágot.

*

Másnap a Reggeli Próféta számában Sirius szembetalálta magát öccse fekete-fehér fotójával. Először meglepődött rajta, aztán eszébe jutott, hogy a családjától az a legkevesebb, hogy tudatják az egész világgal: egy nemes és tiszta vérű varázsló távozott közülük. A férfi gyűlölte az ilyen felhajtást, nem látta az értelmét és sohasem bírta megszokni. A mozgó fénykép alá írt cikket már el sem olvasta, csak komoran összecsavarta a lapot és egy székre dobta.  

A következő pár nap eseménytelenül telt. A Rend most nem hívott össze gyűléseket, így a fiatalok szabadon csinálhattak azt, amit akartak. Az egész hét olyan lényegtelen dolgokkal telt, mint bevásárlás, takarítás, illetve pár barátjukhoz is ellátogattak.

Minden nyugodt és békés lett volna, ha nem lett volna az a telihold!

- Jól vagy? Nem lesz semmi baj. Itt vagyok melletted!

Sirius még egyszer végigsimított Remus arcán, aztán felkelt mellőle, pár lépéssel eltávolodott és letérdelt a Szellemszállás koszos padlójára.

Mivel annak idején a Farkasölőfű-főzetet még nem találták fel, Remus nem tudta megőrizni az átváltozások alkalmával a tudatát és emlékezetét. Londonban pedig nem volt célszerű átváltozni, Sirius úgy gondolta, a farkasnak szabad környezet kell. És ha már mindenképp utazniuk kellett, akkor már visszajöttek a Roxfortba. Ezt a rozoga épületet minden falubeli messze elkerüli, tehát Dumbledore nyugodt szívvel beleegyezett, hogy minden hónapban visszatérjenek ide.

Az pedig, hogy ugyanúgy kiszöknek a Tiltott Rengetegbe, mint diákkorukban, –igaz, lelkiismeret furdalással töltötte el őket-, de már tudták, Tapmancs vigyázni fog rá, hogy ne történjen valami szörnyűség.

- Semmi baj, Remus –suttogta Black a koromsötét szobában. –Semmi baj.

A következő pillanatban a Hold kibukott a borongós felhőfüggöny mögül és ezüstös lepelbe vonta a helyiséget. Ugyanebben a pillanatban Remus felordított, lehanyatlott a pokrócra, a végtagjai pedig vadul remegni kezdtek…

Sirius nem szerette nézni társa kínlódását. Lehunyta a szemét, de a hangokat így sem tudta kirekeszteni. Sokszor ott csengtek később is a fejében.

Négykézlábra ereszkedett és átalakult ő maga is. Éppenhogycsak befejeződött a transzformáció, máris nekirontott a kifejlett vérfarkas. A támadás felkészületlenül érte, az állat tűhegyes fogai belemélyedtek Tapmancs húsába.

A fekete kutya felnyüszített, aztán ellentámadásba ment át. Így, Ágas segítsége nélkül nehezebb volt féken tartania a vadállatot, de már megszokta.

Eddig is sikerült, ezután is fog…

Tapmancs vicsorított, morgott, aztán ráugrott a farkasra.

Fogak és karmok percekig tartó csatája volt ez, s addig tartott, amíg az egyik fél le nem győzte a másikat. Tapmancsnak pedig minden egyes teliholdkor ki kellett újra és újra vívnia magának a vezető pozíciót. A vérfarkas csak ezután higgadt le és vált egy kicsit kezelhetőbbé.

A kutya várt egy darabig, amíg az ádáz harc után mindketten erőt gyűjtöttek, aztán az ajtóhoz ugrott, lábával lenyomta a kilincset és a farkassal a nyomában kiügetett az erdőbe.

*

Tapmancs másnap korán reggel Remus tapogatózó mozdulataira ébredt. Felemelte a farkát és megcsóválta, ahogy a férfi elkezdte simogatni a bundáját. 

- Szia, Tapi! –a varázsló hangja meglehetősen reszelős volt. – Jól aludtál?

A kutya felült és tovább csóválta a farkát. Remus –fejét még mindig a párnán pihentetve-, felemelte a kezét és most a kutya pofáját simogatta meg.

- Nagyon nehéz volt féken tartanod az éjjel? –kérdezte az állattól, majd elkezdte vakargatni a füle tövét. –Mert elég fáradt vagyok. Bejártuk talán az egész erdőt?

Tapmancs megnyalta párja kezén a friss és a régi sebeket, aztán felállt, megrázta a bundáját és elkezdett visszaalakulni. A férfi aztán újra eldőlt az ágyon, Remus mellett. Némán a takaró után nyúlt és magukra terítette.

- Jönni fog Madam Pomfrey?

- Üm… majd csak délben–felelte fáradtan Lupin. –Megkértem, hogy hagyj aludhassak még.

- Aha –nyugtázta Sirius a feleltet. A hátára fordult és karjait a feje alá tette.

Remus ekkor vette észre a mély harapást a bal vállán.

- Merlin! Sirius! –ült fel hirtelen. –Ugye…

- NEM! –intette le nyomatékosan a férfi. –Ne értem aggódj, Holdsáp!

- Jó, csak…

- Pihenned kell –Sirius szelíd erőszakkal visszanyomta a párnára.

- És te hol leszel? –érdeklődött Lupin.

- Ha akarod, itt.

- Akarom –suttogta a varázsló.

- De délben eltűnök. Nem tudnánk megmagyarázni Madam Pomfreynek a helyzetet…

Remus erőtlenül nevetett.

- Csókolj meg! –kérlelte, immár lehunyt szemmel. Sirius elmosolyodott, odagördült hozzá és ajkait lágyan Lupin ajkára nyomta. Aztán visszahúzódott, felkönyökölt, úgy nézte a párját. Végigsimított az új karmolás nyomok mentén a mellkason, aztán már csak némán gyönyörködött benne. Remus légzése hamarosan egyenletessé vált és belépett az álmok birodalmába.

*

- …ne legyen ilyen makacs, Madam Pomfrey! Kérem! Kérem!

- Nem, semmi esetre sem! –emelte fel a kezét a középkorú nő. –Remus itt marad ma éjszakára, de lehet, hogy egész hétvégén.

- De…

Benntartani? Az én Remusomat?!

- Azt ajánlom, csillapodjon, Sirius, különben kénytelen leszek kiküldeni a kórteremből!  

Még mit nem!

- De ezt nem teheti… Dumbledore! –Black felpattant az ágy széléről és a belépő igazgató elé sietett.

- Szóval jól hallottam –mosolygott kedélyesen a varázsló. –Hát csakugyan megérkeztek. Minden rendben volt?

- Dumbledore! –kiáltotta Sirius. Aztán lopva a javasasszonyra pillantott és halkabbra vette a hangját. De az idegességét nem tudta így sem leplezni. –Nem szeretnék hálátlannak tűnni, igazgató úr, de úgy vélem, Madam Pomfrey túlzásba viszi a dolgot. Nagyon megköszönjük a segítséget, hogy az átváltozás után ránéz Remusra, de azt már nem értem, miért kellett ide hoznia… Remus nem az ő gondja…

- De kérem…!

Albus felemelte a kezét.

- Siriusnak igaza van, Poppy. Hagyja elmenni őket.

- Miket beszél, Albus! –méltatlankodott a hölgy, azzal Lupin ágyához sétált és csökönyösen kezébe vett egy gyógyszeres dobozt.

- Kérem, Madam Pomfrey –ezúttal Remus szólalt meg, meglehetősen erőtlen hangon. –Már nem vagyok diák. Hagyj menjek haza!

A nő hátrahőkölt. Az egész arcából sugárzott, mennyire fel van háborodva. És a jelekből ítélve nem számított Remus viselkedésére sem.

- Hát jó… –szólt távolságtartóan. –Ha ez az urak kívánsága, akkor menjen. De én eléggé kételkedek benne, hogy Sirius megfelelően el tudja majd látni…

Az említett fiatalember már épp nyitotta a száját és a javasasszony felé indult, de Dumbledore elállta az útját a karjával.

- De ha nincs rám szüksége, Dumbledore, nem értem, minek alkalmaz még mindig –szólt a nő, aztán sarkon fordult és dacosan kisietett a gyengélkedőről.

- Igazgató úr! Öhm… megmondaná, mikor lesz legközelebb… tudja.

Az idős férfi az ajtóból szólt vissza.

- Értesítem mindkettőjüket időben –válaszolta kitérően és kilépett a teremből. 

Csak tudnám, hogy ez mit jelenthet? Vajon minden rendben van?

Sirius a háta mögül jövő halk nyögésre ocsúdott fel. Gyorsan odasietett az ágyhoz. 

- Remus! Mit csinálsz?

- Nem látod? –erőlködött a szőkésbarna hajú varázsló. –Fel… felkelek.

Black aggódó arccal segített a férfinak kikászálódni az ágyból.

- Biztos vagy benne?

Remus erőtlenül elmosolyodott.

- Hát, az előbb még nagyon haza akartál vinni. Talán meggondoltad magad?

- Nem, dehogy –felelte szórakozottan Black, miközben segített belebújni Remusnak a ruháiba. –Csak… bírni fogod?

- Van más választásom? Vagy felviszel a kandallóhoz ölben?

Sirius elvigyorodott.

- Oh, nagyon szívesen.

- Inkább induljunk –javasolta gyorsan Remus. Siriusból sok mindent ki lehetett nézni. – Nyugi! …Már nincs semmi bajom.