Tizennegyedik fejezet

Remusnak úgy tűnt, mintha már órák óta ült volna az ágya szélén, a semmibe meredve. Az ablakon át beszűrődött a fogyó hold halovány fénye. Furcsa… mindig is azt hitte, hogy az élete ennél már nem lehet szerencsétlenebb. Hogy ez a másoknak oly gyönyörű égitest lesz az, ami örökre megnyomorítja, kitaszítottá, száműzötté teszi. De most… egy pár másodpercre újra úgy érezte, hogy van remény, hogy tartozik valahová… De mégis hová?! –kérdezte magától dühösen, miközben két tenyere közé szorította sajgó halántékát és lehajtotta a fejét. Hová tartoztál? Sehová! Nem érdemled meg! Mihez kezdene veled, vérfarkas? Miért nem volt elég neked a barátsága? Már az is hihetetlen, hogy egyáltalán szóba állt veled és te még azt a határt is átlépted, amit értelmes ember messziről elkerült volna! Miért akarsz te mindig többet annál, mint amennyi jár?!

-Remus? –hang félelmetesen ismerős volt. De nem ezt a nevet szokta mondani… biztosan csak képzelődik…

-Remus.

-Sosem lesz már vége? –suttogta félhangosan a fiú. Nem elég, hogy Siriust kísérti, most már őt sem hagyja békén?

-Kérlek, hallgass meg…

-Menj innen… nem lehetsz itt… én… sajnálom a tegnap estét, soha többé… többet érdemel nálam…

-Egy árnyképet? Egy szellemet, akit sosem szeretett igazán?

-De…

-Ne haragudj rám…

Remus meghökkenve nézett föl az előtte álló Isabelre.

-Miért… -nyelt egyet a fiú, de hirtelen meggondolta magát. –Hogy lehet, hogy most… úgy értem, hogy most nem…

-Hogy nem csak hozzá tudok szólni? Én csak egy szellem vagyok, és Sirius megmondta, hogy mindenki azt látja, amit látni akar.

Remus kétkedően ráncolta össze szemöldökét, de a lány csak elmosolyodott.

-Nem olyan bonyolult. Ha ő egyedül volt, rám gondolt és én nem hagyhattam itt. Mindig megjelentem és azt tettem, ami már annyiszor megnyugtatta. De mást nem tehettem érte. Láttam, hogy szenved, de én nem engedhettem el. Akármilyen nehéz is volt elfogadnom, én csak erre kellettem neki… hogy ne legyen egyedül.

Remus úgy érezte, meg kell magyaráznia a lánynak, hogy ez nem igaz, és Sirius igenis szerette… szereti őt, de ekkor eszébe jutott egy korábbi beszélgetésük: „Igazából nem is tudom, hogy szerelemmel szerettem-e, vagy csupán ő volt a kapaszkodóm, aki nem engedett tovább süllyedni ebbe a fertőbe.”

-Érted már? –kérdezte továbbra is mosolyogva a lány, mintha csak tudná, mi járt a fiú fejében. –De ne hidd azt, hogy ezért bármikor is haragudtam volna rá. Szeretett, tényleg… de nem annyira, mint én őt. Nekem ez is elég volt, hiszen a szerelmemért cserébe kaptam egy kedves, nagylelkű és csodálatos fiút, s reméltem, hogyha elég türelmes vagyok, mindketten ugyanolyan boldogok lehetünk… s talán a magánytól való félelmét is örökre elűzhetem. De nem maradt annyi időnk…

-De te… –nézett hirtelen Remus szemeibe a lány –téged szeret. Igazán. Hidd el, tudom…  rám sosem nézett így…

Mindezt olyan határozottsággal mondta, hogy a fiú hirtelen még tiltakozni is elfelejtett.

-Már nincs szüksége rám. És erre már ő is rájött.

-De tegnap éjjel, mikor… -Remus érezte, hogy égni kezd a füle és egy pillanatra hálás volt, hogy a szobát csak a hold fénye világítja meg –szóval… mégis ott voltál.

-Megijedtem –felelte kissé szomorúbban Isabel, de a mosoly továbbra sem tűnt el teljesen gyönyörű arcáról. –Furcsa volt, hogy ennyi idő után, már nem volt többé egyedül… Amikor megszólítottam, már tudtam, hogy mekkora hibát követtem el. Hiszen én akartam, hogy éljen tovább nélkülem és legyen boldog… mindig is csak ezt szerettem volna. De abban a pillanatban hirtelen úgy éreztem, ha nem lennék ott, örökre elfelejtene.

-Sosem tudnálak elfelejteni –érkezett Sirius hangja az ajtó felől. Remus úgy nézett rá, mintha most látta volna életében először. Nem volt már ugyanaz a fiú, aki fáradtan és tehetetlenül nézte végig régi szerelme minden éjjel visszatérő alakját. Talán végre ő is megértette, hogy mindez csak miatta volt és neki kellett változtatnia ahhoz, hogy többé ne legyen egyedül. De nemcsak neki…

Isabel közelebb lépett egykori kedveséhez és szinte suttogva felelte:

-Tudom. De most már azt is megértetted, hogy a múltadtól nem szabadulhatsz, nem változtathatod meg… de elfogadhatod és továbbléphetsz. Ha egyedül nem is, valaki mindig ott lesz melletted, hogy megmutassa, merre menj tovább, csak nyitott szemmel kell járnod, hogy észrevedd. A jövőd… a jövőtök, csak most kezdődik. Ne engedjétek, hogy a félelmeitek, vagy bárki más elvegyék ezt tőletek.

Mindkét fiú megbabonázva nézte, ahogyan lány ezüstösen tündöklő teste minden egyes szóval lassan köddé válik, mintha ezzel bizonyítani akarná… a múlt, bár láthatatlan, mégis velünk él és erősít bennünket. Isabel utolsó pillantásában Remus mindent meglátott, amit a lány még mondani akart: Vigyázz rá… Szeresd… Soha ne hagyd el… -mindazt, amit ebben a percben ő is megfogadott, bármi történjék is ezután.

-Hallottam, hogy itt van –szólalt meg végül kissé bizonytalanul Sirius. –És én majdnem nem jöttem föl… -tette hozzá alig hallhatóan.

-De végül mégis megtetted. Le tudtad zárni.

-Le tudtuk zárni –helyesbített a fekete hajú fiú.

-Én… talán… persze –bólintott végre nagy nehezen Remus. –Együtt –suttogta, mert hirtelen ez mindennél fontosabbá vált… ez, hogy Sirius itt van vele, mellette és Remus szólni akart, de Sirius két lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, egészen addig, amíg már nem volt köztük semmi, csak vibráló levegő, majd végül már az sem… és ez az, ami számít, az itt és most, az együtt és mindörökké, üres szavak és fogadkozások nélkül, csak ez és semmi más.

A következő néhány perc szinte teljesen elmosódott Remus emlékezetében. Később sem tudta, mikor értek össze először vágyakozó ajkaik, vagy hogy mikor dőltek el az ágyon, két esetlen kamasz, de talán már nem is annyira gyerek… két test, egy lélek.

Az érzés azonban kitörölhetetlen maradt… tiszta volt és tökéletes, és ha akkor bárki azt mondja nekik, hogy ez nem helyes és nem igazi, Remus a képébe nevetett volna, hiszen ennél semmi sem lehetett helyesebb, igazibb, szebb! Ezt nem lehet nem látni, nem érezni, nem lehet, hogy ez ne tartson örökké...

Mikor aztán végül ajkaik elváltak egymástól, mindketten szaporábban lélegezve, elnehezült pillákkal néztek egymásra. Nem volt szükségük szavakra, gondolatokra… minden, amit tudniuk kellett velük volt abban a pillanatban, abban az ágyban, ujjaik érintésében, szemeik fényében. Csak ez kell, és semmi más.

Vigyázz rá, szeresd, soha ne hagyd el…

Azon az éjszakán, évek óta először, mindketten boldogan aludtak el, azzal a tudattal, hogy reggel nem lesznek többé egyedül.