*

Black egész nap fel-alá járkált a szobában. Szinte minden félórában ellenőrizte az oda-vissza tükröt, aminek a párja Jamesnél szokott lenni, de nem kapott rá feleletet. Tehát még mindig nem értek haza, mert különben észrevették volna.

Márpedig neki tudnia kell, mi folyik itt!

Úgy délután öt óra tájban aztán megjelent a tükrében James fáradt arca.

- Szia, pajtás!

- JAMES! –kiáltott Sirius köszönés helyett. –Hol voltatok egész nap? Beszélnünk kell!

- Hohó! Higgadj le, Tapmancs!

- Dehogy higgadok! Mit akart tőletek Dumbledore? Valami baj van? Mi történt?

- Csigavér! –próbálta nyugtatni a férfi. –Nincs semmi baj!

- Hát akkor?

- Bonyolult…

- James! –emelte fel a hangját Sirius. –Azonnal dugd át a képed!

*

Amikor a varázsló pár perc múlva átjött, Tapmancs már tűkön ült.

- Na végre! Ágas, mi ez az egész?!

A zajra rögtön bejött Remus is; köszönt, majd leült Jamessel szemben az egyik fotelba. Sirius ellenben inkább csak állt a kanapé mögött, a háttámlára támaszkodva.

- No lám, mégis érdekel téged, hogy mi folyik itt? –szólt oda Lupinnak.

- Hát már hogy a fenébe ne érdekelne! –csattant fel a másik.

- Reggel nem úgy tűnt nekem!

- Csak azért, mert megint magaddal voltál elfoglalva! –válaszolt vissza a fiatalember.

- Na persze…!

- De, Sirius, ez így igaz!

James egy darabig vigyorodva szemlélte a jelenetet, aztán hangosan megköszörülte a torkát. A másik két férfi abbahagyta a marakodást és rámeredt.

- Elnézést, hogy megzavartam a bontakozó veszekedést, de egyfelől én sem érek rá egész nap, másfelől pedig… ha még mindig ugyanúgy viselkedtek, mint az iskolában, akkor mindhárman tudjuk, mi fog történni a vita után –elhallgatott és kiélvezte szavai hatását.

Remus elpirult, majd csökönyösen elfordította a fejét, Sirius ellenben csak fanyarul elmosolyodott.

- Esetleg belefognál végre a magyarázkodásba? –sürgette.

- Miért olyan életbevágó neked erről tudni?

- Hogyhogy miért? Azért, mert a barátaid vagyunk! Tudnunk kell, hogy segíthessünk nektek!

Potter pár másodpercig néma csendben ült, aztán lassan megcsóválta a fejét. Látszott rajta, hogy nagyon elkomorodott.

- Nem tudtok segíteni –szólalt meg végül.

Remus aggódó arccal előredőlt, Sirius pedig visszafojtotta a lélegzetét.

- James! –szólt rá halkan.

- Nos, előbb-utóbb úgyis ki fog derülni... Szóval, Dumbledore nemrég mondta el nekünk, hogy körülbelül egy éve kapott egy jóslatot.

- Micsodát?

- Egy jóslatot –ismételte a férfi. –Elmesélte, hogy amikor állásinterjún beszélgetett egy jósnővel, az transzba esett, vagymi, és megjósolta, hogy születni fog egy gyermek, aki majd képes lesz legyőzni Voldemortot.

A szavait néma csend követte. Végül megint Sirius volt az, aki megszólalt.

- Ez nagyszerű. De mi köze van ennek hozzátok?

- Tudod… a hölgy nagyjából meghatározta, hogy ki lesz a kiválasztott. Egy júliusi születésű gyerek, akinek a szülei már háromszor összecsaptak a Nagyúrral.

- És?

- És… a leírás sajnos ráillik a fiamra.

- Mi? –Sirius megrázta a fejét, aztán inkább megkerülte a kanapét és leült James mellé. –Nem értem… azt akarod mondani, hogy a keresztfiam lesz az, aki majd harcol Voldemorttal és le is győzi?

- Azt.

- De ez hülyeség! –fakadt ki a férfi és hátradőlt ültében.

- James! Dumbledore biztos benne, hogy Harryről szól ez a jóslat? –tudakolta Remus.

- Nos… elvileg ráillik még egy fiúra is.

- Igen? Kire? –kérdezte Sirius.

- …Neville Longbottomra –a választ nem James, hanem Lupin mondta ki. –Alice és Frank is a Rend tagjai és az ő kisfiúk is nyár közepén született. 

Potter bólintott aztán gondterhelten felsóhajtott.

- De Dumbledore szerint mégis inkább Harry van veszélyben… Piton hozza a jelentéseket, és szerinte Voldemort azért nem szórakozik most a szegény muglikkal és a sárvérűekkel, mert… mert inkább előkészül arra, hogy megölje… Harryt. 

- Hogy?! –fakadt ki Black. –Mi ez a baromság? Miket hord itt össze Pipogyusz…? Egy kisgyerek mit tudna neki ártani? Voldemort komolyan beveszi ezt az egészet?

- Úgy tűnik.

- És miért pont Harryt választotta? –faggatta csendesen Holdsáp.

- Fogalmam sincs –felelte James feszengve. –Dumbledore sem tudja megmondani. Igazából mi is csak annyit tudunk a dologról, amit elmondtam nektek. Hogy mikor akarna esetleg rátámadni, vagy hogyan, arról nincs ötletünk. Mindenesetre ezt az egészet jobb lesz, ha titokban tartjuk. Ha mindenki erről kezdene beszélni, az sokkal feltűnőbb lenne. 

- De… mégis mit csináltok most? Bujkálnotok kell majd?

- Erről megint nem tudok semmit –felelte James. –Dumbledore végül is burkoltan célzott arra, hogy ne nagyon járkáljunk lakatlan helyeken, de ő sem mondott semmi többet. Nem tudom, hogy mekkora veszélyben lehet Harry… 

Sirius elgondolkozva meredt a barátjára. Idő kellett neki, hogy megeméssze ezt a sok információt.

De ez akkor is hihetetlen! Harry egyik napról a másikra lehet, hogy halálos veszélybe került! Voldemort új célpontja egy kis baba! Nem, ez hihetetlen…

Potter ekkor felállt és idegesen igazgatni kezdte magán a ruháit.

- Azt hiszem, most inkább hazamegyek.

- James! –Sirius aggódó arccal pattant fel a díványról.

A férfi megrázta a fejét, mintha álomból ébredt volna. Halványan elmosolyodott.

- Dumbledore azt mondta, még korai lenne pánikolni. Biztos benne, hogy csak úgy nem fog betörni a házunkba és pálcát rántani Harryre. Tudjátok, hogy Godric’s Hollow-ban csak varázslók és főleg aurorok élnek. Állandóan figyelve van az egész kerület, ráadásul a mi házunkon is rengeteg védővarázslat van. Most épp azon vagyunk, hogy rájöjjünk, valóban rá akar-e támadni Harryre vagy sem. De amit Pipo… izé, Piton elmondott, abból az derül ki, hogy Voldemort már közel egy éve tudja a jóslatot és mégsem talált még ki semmit. Mi több: eddig egyetlen lépést sem tett azért, hogy elpusztítsa azt, akit megjósoltak, hogy a végzete lesz… Szóval, ez furcsa.  

- Arra akarsz kilyukadni, hogy Pipogyi tévedett? –fejezte be helyette Sirius.

- James! Ha Dumbledore azt tanácsolta, azért legyetek óvatosak, akkor legyetek is azok! Nem akarok rosszmájú lenni, de az, hogy Voldemort ennyi ideig lapított, még nem jelenti azt, hogy nem kell őt komolyan venni és nem is tervez semmit.

- Kösz, Remus! Azt hiszem, Jameséknek pont ez hiányzott még! –torkolta le Sirius.

- Ne, hagyd, Tapmancs! Holdsápnak igaza van… Legyetek nyugodtak, ne fogjuk elbízni magunkat és nyitva tartjuk a szemünket! 

- James! Ha bármiben tudunk nektek segíteni… –kezdte Black, de a férfi a vállára tette a kezét.

- Köszönöm! –azzal halványan elmosolyodott. –Most viszont inkább visszamegyek Lilyékhez… Még találkozunk! 

Tapmancs addig mozdulatlanul állt, amíg a férfit el nem nyelték a zöld színű lángok. Aztán gondterhelten karba fonta a kezét és megtámasztotta a homlokát. 

Remus néma csendben felállt, majd Sirius mögé került, ráfonta a derekára a karjait és fejét a hátára hajtotta.

- Mit gondolsz, tényleg ilyen könnyeden állnak hozzá a dolgokhoz?

- Nem –válaszolt elgondolkozva Sirius. –Szerintem James fél.

*

Már jócskán elütötte az óra az éjfelet is, de a varázslók hálószobájában még mindig égett a villany. Csak feküdtek egymás mellett az ágyban, és a történteken rágódtak.

Hol némán, hol pedig hangosan.

- Dumbledoret sem értem –szólalt meg kis idő után Sirius. Egyik karját a feje alá tette és összeráncolt szemöldökkel a plafonra meredt. –Miért nem mondott egy árva szót sem? Hogyha tényleg már egy évnél is régebb óta tudja?

- Talán csak nem akart rájuk ijeszteni.

- Vagy csak direkt kivárt, hogy melyik gyereket akarja megtámadni.

- Sirius! Hogy mondhatsz ilyet? –háborodott fel Lupin.

A férfi ráemelte szürke szemeit.

- Tudod jó, hogy tisztelem Dumbledoret. De… néha olyan furcsa tud lenni az öreg.

- Még jó. Hiszen már idős és sokat megért. Biztos megvan rá az oka, amiért eddig nem mondott semmit. Úgy cselekszik, ahogy a legjobbnak látja.

A fekete hajú varázsló lassan oldalra gördült és felkönyökölt a párnájára.

- Hogy tudsz te mindig mindenkiről jót feltételezni? –ezt valahogy sokkal inkább költői kérdésnek szánta, mert meg sem várta, hogy esetleg jön-e rá felelet. –De valami itt nem stimmel, Holdsáp. Ugyan milyen különleges képességei lennének Harrynek vagy akár a kis Nevillenek, hogy szembeszállhasson Voldemorttal?!

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy elhallgat előlünk valamit.

- Hát –húzta el a száját Remus. –Előlünk tényleg elhallgatott pár dolgot. Ha jobban belegondolok, mindent.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nekünk semmi közünk az egészhez? Mert ez nem igaz! Ami Jamesékkel történik, az velünk történik! Ez így volt mindig is! –heveskedett. –És különben is: tudod, hogy értettem… Lehet, hogy Ágaséknak sem mondott el mindent.

Lupin töprengő arckifejezést vett fel, de egy idő után vállat vont.

- Nincs ötletem.

- És arra van, hogy hogyan tudunk nekik segíteni?

- …Nem –jött megkésve a felelet.

- Nekem sem… Pedig Merlin átkozza meg, de szeretnék!

Remus lassan kinyúlt és végigsimított Sirius arcán.

- Tudom –mondta neki csendben.

Tapmancs lehunyta a szemét a jóleső érintésre. Érezte, ahogy kisimulnak a vonásai –már nem ráncolta többé a szemöldökét. A következő simításnál, amikor társa ujjai elérték a száját, belecsókolt a tenyerébe. Aztán belehajtotta a fejét.

Az ágy halkan megnyikordult, amikor Lupin közelebb húzódott Siriushoz. Már hallotta az egyre gyorsuló, de még csöndes légzését. Tűrte az ujjainak játékát a hajával.

Végül kinyitotta a szemét. Remus arca alig tíz centire volt a sajátjától. A férfi halványan elmosolyodott, majd gyengéden tovább simogatta. 

Black összekapcsolta a tekintetüket és megpróbálta kiolvasni a borostyánszínű szempárból, hogy mire gondol, mit szeretne...

Lupin ujjai barátja ajkaira siklottak, Sirius pedig megborzongott és résnyire nyitotta őket majd meg is puszilta az ujjvégeket. Pillantása elkalandozott Remus arcára; pilláira, s a szájára, amit az finoman már meg is nedvesített.

Tapmancs nem szólt semmit, csak lassan odahajolt és megcsókolta. 

A szobában néma csend lett, a csók közben még talán lélegezni is elfelejtettek.

Black nyelt egyet és dobogó szívvel feltámaszkodott az alkarjára. Újra Remus szájához közelített, aki már óvatosan húzta, vonta magára. Ajkaik összeforrtak; karok szorították magukhoz a másik testét. A csók most türelmes volt és lassú, inkább az ajkak játéka volt ez, mint a nyelveké.

Miután Sirius hátrébb húzódott, még egyszer belenézett Lupin kedves szemeibe, aztán lassan vetkőzni kezdett. Szinte hangtalanul bújt oda hozzá megint; immár csupasz bőr simult csupaszhoz. Kezeik összekulcsolódtak, ajkaik apró, nedves puszikkal borították be a másik mellkasát, nyakát, s az egész arcát. 

Remus nemsokára a pálcájáért nyúlt és elmormolta a varázsigét. Hangja már rekedt volt, mind a több perces hallgatástól, mint pedig a feszült várakozástól. Az ágy újra megnyikordult, ahogy Lupin felemelte a csípőjét és egy párnát csúsztatott alá.

Sirius, tekintetét le nem véve a párjáról, a vállára vette a lábait, beléhatolt, és meg sem pihent addig, amíg teljesen benne nem volt. Mindketten felsóhajtottak.

A fekete hajú varázsló mozogni kezdett, egy ráérős, de szenvedélyes ritmust felvéve. Minden egyes mozdulatnál megremegett, s kezeivel megszorította párja kezét. Lupin pedig csak jólesően nyöszörgött alatta.

Amikor már érezte, hogy mindketten közel vannak, gyorsított a tempóján és figyelte, ez milyen hatást ér el Remus vonásain. Az forró levegőbe csupán az ágy tompa nyikorgása, s a két test találkozásának jellegzetes hangja hasított bele.

Végül már elfelejtett lélegezni is; csak lökött még egy utolsót, s szinte egyszerre feszültek meg. Sirius hátán végigfutott a jóleső borzongás és amikor elérte az agyát, elködösült a tudata. 

- Ha…ahhh –Holdsáp felnyögött, felemelte egész hátát a lepedőről, aztán mindketten visszahanyatlottak az ágyra. 

A zihálásuk megtörte a néma éjszakát, de egy idő után az is lecsillapodott. Sirius megmozdult, de párja szorosabban fonta rá a karjait.  

- Maradj még –suttogta. 

Black felkönyökölt Remus vállai mellett és az arcára meredt. Sápadt bőre most piros volt és nyirkos, a fürtjei vizes tincsekben a homlokára tapadtak. Még mindig ajkain át lélegzett, és amikor kinyitotta a szemeit, szája boldog mosolyra húzódott. Sirius most már őszintén örült, hogy nem kapcsolták le a villanyt.

Meg sem bírt mozdulni, de még megcsókolni sem merte; olyan szép volt így, mint egy elérhetetlen angyal.

- Szeretlek, Remus –mondta ki hangosan azt, amire éppen akkor gondolt.

- Én is szeretlek.

Tapmancs hangtalanul elnevette magát, Lupin pedig újra a hajába túrt és játszani kezdett az éjfekete tincseivel. Átfésülte az ujjaival, aztán hagyta, hogy maguktól lehulljanak Sirius vállára és az ő mellkasára, szinte sátorszerűen elválasztva őket a kinti világtól.

*

- Mmm… hová mész? –hunyorgott Siriusra egy homokszín fürtökkel takart álmos szempár a paplan alól. Már felkelt a nap, de még mindig jó korán volt.

- El –morogta a varázsló rekedten. Begombolta az ingjét, zsebre dugta a pálcáját, majd az ajtó felé menet felkapott egy kabátot. Sietősen beleszórta a hop-port a kandallóba, s a testét nyaldosó lángok közé lépve bemondta a címet: –A Három Seprűbe!

*