*

Gondolataiba mélyedve lépett ki a kandallóból. Zsebre dugott kézzel elindult a kijárat felé, amikor is utána kiáltottak. Black megfordult, majd egy pillanatra megfeledkezve a problémájáról magabiztosan elmosolyodott. Hagyta, hogy Madam Rosmerta mellétipegjen és a pulthoz vonszolja.

- …jaj, olyan régen nem jártál erre, kedveském! Gyere, ülj csak le, mindjárt töltök neked valami finomat! –azzal visszalibbent a pult mögé és felkapott egy nagy kancsót. –Mézbor jó lesz, bogárkám? Hát Jamest hol hagytad? Mondd, ugye mindnyájan jól vagytok?

- Persze –bólintott Sirius. Már kisdiák kora óta hozzá volt szokva a hölgy kivételezéséhez, és mondhatni egyáltalán nem is zavarta a dolog.

- Na és mi szél fújt erre?

- Beszélnem kell Dumbledore-ral –markolta meg a varázsló a kupáját.

- Ühm –felelte a hölgy töprengve és rákönyökölt a pultra. –Akár hiszed, akár nem, de a vendégeim fele azért szokott betérni ide, mert sürgős elintéznivalója van az igazgató úrral. Hát igen, nem mindenki engedheti meg magának, hogy egyenesen Dumbledore irodájába érkezzen a kandallóján keresztül. Azt mondják, csak a legbizalmasabb ügyekben lehet ott felkeresni –Rosmerta a föle mögé simította a haját, majd bizalmasan Siriushoz hajolt, kezét a szája elé tartva. –Az a hír járja, hogy az igazgató úrnak van egy összeesküvőkből álló csoportja, akik szembe akarnak szállni Tudodkivel… 

- Valóban?

A nő nagy komolyan bólintott.

- De több részletet nem tudok a dologról, ezt is, amit most mondtam el, hétpecsétes titok, megígértem Helga barátnémnak, hogy nem fecsegem el senkinek –csicsereget. –De benned megbízom, Black, mindig is jó fiú voltál! –kinyújtotta a kezét és végigsimított vele a férfi arcélén. 

Sirius válaszul csak a nő szemébe nézett, közben pedig pár kortyra megitta az italát. 

- Köszönöm, Madam Rosmerta!

- Hányszor mondjam még, hogy szólíts csak a keresztnevemen, te fiú! –legyintett kacéran.

Tapmancs csak türelmesen mosolygott, aztán kifújta a levegőt és lekászálódott a bárszékről.

- Nos, azt hiszem, ideje mennem. Köszönöm a bort!

- Nincs mit szívem, nincs mit! Aztán… –állította meg még egy szó erejéig, –járhatnál egy kicsit gyakrabban is errefelé…!

- …hé! Hé!!

- Jól van, megyek már, nem kell ordítozni! –pirított rá a boszorkány az egyik vendégére. –Nem hal bele, ha csak fél perc múlva kapja meg a strucctojás rántottáját…! –morogta maga elé, de azért rátette a tányért egy kerek ezüst tálcára és elsietett a kocsma távoli sarkába.  

Black pedig sarkon fordult és hamarosan már a Roxfortba vezető poros utat taposta.

Gondolatai újra elkalandoztak James, Harry és a jóslat felé, ami miatt történetesen nem tudott tovább aludni. Akkor döntött úgy, hogy személyesen beszél Dumbledore-ral, hátha megtud tőle még valamit.

Jó, lehet, hogy nem fog túlzottan örülni nekem, meg annak sem, hogy Ágas elmondta nekünk a dolgot, de akkor is megérthetné, hogy aggódunk értük! Azért remélem, nem küld majd a fenébe kora reggel… Mert fogalmam sincs, hogy meddig szokott reggel szunyálni.   

Sirius megállt az iskola főlépcsője előtt. Hátrasimította a haját a szeméből és az ablakokat kezdte fürkészni, mintha azt remélné, kiszúrja az igazgató hálójának ablakát és benne az égő gyertyákat.

Végül lenyomta a kétszárnyas tölgyfaajtó kilincsét és belépett a bejárati csarnokba. Léptei visszhangoztak a néptelen folyosókon, egyik másik portré még javában szunyókált. A férfi néha belebotlott pár diákba, akik sebtében magukra kanyarított köntösben és törülközővel igyekeztek a legközelebbi mosdó felé. A legtöbben azért megnézték maguknak a fiatalembert, de nem szóltak egy szót sem.

Black végre befordult arra a széles folyosóra, ahonnan Dumbledore irodája nyílt. A jelszót tudta, így egyenesen a kőszörny elé lépett és már nyitotta is a száját, amikor…

- Black!

Sirius megpördült a tengelye körül, majd amikor kiszúrta Pitont, arca torz mosolyra húzódott. Megvárta, amíg a bájitaltan tanár beéri őt; éjfekete köpenye csak úgy úszott utána s mikor a közvetlenül a férfi elé lépett, távolságtartóan össze is húzta magán.

- Mit képzelsz, mit csinálsz? –meredt rá undorodva. –Csak úgy betörsz ide?!

- Neked is jó reggelt, Pipogyusz!

- Azt ajánlom, hord el magad az iskolából! Semmi keresnivalód itt tanítás idején!

- Csak miután beszéltem Dumbledore-ral –jelentette ki Sirius. –Felesleges ugrálnod, Pipogyusz, úgysem tudsz visszatartani. Nagyon fontos dologról van szó… Cukorpenna! –fordult a szörnyszoborhoz.

A következő pillanatban a kőszörny alig láthatóan pislogott egyet, aztán életre kelt és félreállt az útból.

- Fontos, mi?

Sirius már készült rálépni a legelső lépcsőfokra, de inkább visszafordult.

- El sem tudom képzelni, hogy egy magadfajta ugyanazt tartja fontosnak, mint egy ép eszű ember –folytatta Piton. –Menj vissza a házadba a vérfarkasodhoz, Black és ne zaklasd az igazgató urat a jelentéktelen kis problémáiddal!

Egy másodperc töredékéig tartott az egész. Sirius villámgyorsan előrántotta a pálcáját és Perselus képére szegezte, de a másik is résen volt, mintha direkt készült volna erre. Egyszerre kiáltották el átkaikat, amik félúton összeütköztek és irányt változtatva a kőfalba csapódtak. Éppen csak elhaltak a szikrák, mert egy másodperc múlva már feltűnt a távolban egy kis csoport tanuló.  

- Fogd be a szád, Piton! –zihált a varázsló, pálcáját még mindig készenlétben tartva.

- Mert ha nem, akkor mi lesz? –susogta vissza a férfi.

- Nagy szerencséd, hogy nem érek rá veled foglalkozni, különben egyenesen a gyengélkedőn kötnél ki!

- Próbáljuk csak ki! –vágott vissza rezzenéstelen arccal Perselus. –Lássam azt a harci virtust, amiről olyan gőgösen hencegsz a gyűléseken!

- Nekem legalább van mivel hencegnem a Rend előtt!

- Oh, tényleg –bólogatott elgondolkozva Piton. –Azt hiszem, mindenki nevében beszélek, amikor azt mondom, undorító volt, amit tegnap Lupinnal műveltetek…

Tapmancs összehúzta a szemeit és fenyegetően közel hajolt Piton arcához. Sajnos a gyerekek még mindig nem érték el a lépcsőt…

- Mindig is egy fennhéjázó különc voltál, még a barátaid között is –mondta lassan a fakó arcbőrű férfi. –De azt nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz. Hozzád képest még a sárvérűek is megbecsült tagjai a varázslótársadalomnak... A helyedben már puszta kézzel megfojtottam volna magam. De belőled a tisztesség leghalványabb szikrája is hiányzik.

Sirius érezte, ahogy a fülében egyre hangosabban lüktet a vér.

- Fogd be! –mondta lassan. Még szorosabban markolta a pálcáját, és várta, várta, hogy a kíváncsian hátrafordulgató diákok végre látótávolságon kívülre érjenek.

- A férfi nem szégyene vagy, Black! –provokálta tovább Piton, immár szinte köpve a szavakat. –Tökéletesen összeillesz azzal a köcsög vérfarkassal! Hányingerem van tőletek!

Piton bizonyára még folytatta volna tovább, de Tapmancs bal ökle hatására beléfojtódott a szó. A férfi eddig bírta; teljes erejéből behúzott neki, úgy, hogy Perselus a lendülettől nyögve a szemközti falnak esett. Varázspálcája elgurult a földön, ő maga pedig a fájdalomtól eltorzult arccal lecsúszott a kőre.

- Kevergesd a bájitaljaidat, Pipogyusz! Másod úgysincs az életben! –szűrte a szavakat a fogai közötti résen Sirius, aztán még mindig remegve megigazította magán a félrecsúszott kabátját és a vérző szájú Pitonra többé ügyet sem vetve elsietett.

*

Sebes léptekkel szelte a kastély gyepét, szinte már rohant.

Ezt meg fogja keserülni, ha addig élek is!! Szemét… szemét, állat denevér!! Az a nagy szerencséje, hogy az iskolában voltunk, különben már laposra vertem volna!

Egészen a Tiltott Rengeteg széléig menetelt erőből, ott aztán a fáradtság miatt meg kellett állnia. Az egyik öles fenyő törzsének támaszkodott és igyekezett nagyokat lélegezni.

De nem akart megnyugodni. Tombolni szeretett volna. Ott maradni az igazgató irodája előtt és addig püfölni Piton képét, amíg össze nem esik… Aztán pedig betörni Dumbledorehoz és őt is kérdőre vonni, hogy hogy volt képe elhallgatni Jamesék elől a jóslatot, amikor nagyon jól tudta, hogy Harry mekkora veszélyben lehet!

Lelkiismeret-furdalás nélkül hagyta, hagyj éljenek gondtalanul, miközben Harry mindvégig halálos veszélyben volt! És ezt se Lilynek, se Jamesnek nem jutott eszébe számon kérni a kedves igazgató úrtól?! Én vagyok az egyetlen, akinek ez feltűnik? Talán csak én reagálom túl a dolgot és közben igazából boldognak kéne lennem, hogy a diri egyáltalán kegyeskedett szólni?! Hiszen mindenki marhára örül annak, hogy egy teljes év után végre kinyögte, mi újság Voldemorttal! A francba…!

Beleboxolt a fa törzsébe, aztán fel is szisszent, amikor a kérge lehorzsolta a kézfejéről a bőrt. Mégsem törődött tovább a kezével, nem is nézett rá, csak ellökte magát a fától és elindult a Roxmortsi falu felé.

*

Jól kifulladt, mire elérte a kis házakat. Szándékosan nem a Három Seprű rostélyát használta a hazajutáshoz, inkább a település szélén álló Szárnyas Vadkant célozta meg.

Mire újból a lakásán volt, már sem kedve, sem ereje nem volt rosszkedve levezetéshez. Csak levetette magát a kanapéra és szemöldök ráncolva behunyta a szemét.    

- Sirius?

Nagyszerű…!

Lupin nyomban belépett a szobába és bizonytalanul megközelítette a barátját. Tapmancsnak az az érzése támadt, mintha egész idő alatt készenlétben állt volna, mintha csak azt várta volna, hogy ő hazajöjjön. És most cseppet sem volt olyan hangulatban, hogy elkezdjen neki magyarázkodni. 

- Mi történt? Hol voltál?

Black lassan kifújta a levegőt.

- Törődj a saját dolgoddal, Remus.

- Sirius! –szólt rá a varázsló. Az említett lemondóan megcsóválta a fejét és törökülésbe tornázta magát.

- Tudom, hogy úgysem hagysz békén, amíg ki nem szeded belőlem –a férfi fészkelődött még egy kicsit ültében, aztán gúnyosan elkezdte. –Szóval képzeld el, Roxfortban voltam. Hogy miért? Beszélni akartam Dumbledore-ral a jóslatról. Igen, tudom, hogy ez baromság, meg hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy zavarni merészelem meg minden, de nyugodj meg, kedves, nem állt módomban találkozni vele… Elégedett vagy? Vagy még ezek után is megkapom a magamét?   

- Sirius… –próbálkozott Remus.

- Na?! Mi az?! Kíváncsian várom!

- Ez akkor is… ennek semmi értelme nem volt. Hogy odamentél…

- Hát persze! –csattant fel a fekete hajú varázsló. Felpattant és fel alá kezdett járkálni. Most már nem az igazgatóra, Remusra volt végtelenül dühös. – Mégis mit vártál tőlem? …Sőt! Te ezt biztosan megmondtad volna jó előre! Milyen szerencsém van, hogy legalább te mindig tudod, mikor mit kell tenni! 

- Hagyd abba!

- Miért?! –Sirius párja székéhez rontott s a karfára támaszkodva fenyegetően  a szemébe nézett. –Egy ilyen tökéletes mártírnak, mint neked tűrnie kéne ezt a viselkedést, nem?

- Most provokálsz engem?

- Jó reggelt! –válaszolt idegesen Black. –De ebből úgysem lesz semmi… Gyűlölöm, amikor ilyen nyugodt maradsz, miközben én majd megőrülök! 

- Jobb lenne talán, ha én is úgy üvöltöznék, mint egy eszelős? –emelte fel a hangját Lupin.

- Jobb! Igen! –vágta rá Tapmancs, és egyúttal megragadta a fiatalember inggallérját és maga felé húzta.   

- Te nem vagy normális! –szólt hitetlenkedve Holdsáp és bosszúsan megpróbálta lefejteni magáról társa ujjait. Sirius nem engedett, így Lupin a mellkasát taszította meg, hogy ellökje magától. Black megvetette a lábát, így percekig csak birkóztak egymással, míg végül Remus csak ki tudott szabadulni. Mindketten zihálva méregették a másikat több méter távolságból; Sirius sajgó lábát masszírozta, ahol a varázsló megrúgta.

- Na mi lesz? Megint rám akarsz rontani? –biccentett a fejével Lupin. –Gyere csak!

- Szeretnéd, mi? –morogta Black, majd lehuppant a szőnyegre. Lehunyta a szemét, úgy kapkodott levegő után. Melege volt és úgy lüktetett a feje, hogy azt érezte, mindjárt felrobban. Ügyet sem vetett Remusra, aki valamerre elindult a szobában; csak akkor nézett fel újra, amikor valamilyen pergamen koppant a fején. –Mi ez? 

- Levél, nagyokos.

Sirius feltörte a piros pecsétet, széttekerte a pergament és olvasni kezdte a finom betűs írást. Végül párjára nézett és gonoszan elmosolyodott. Tudta jól, hogy Remus kíváncsi rá, ki a feladó. 

- Hát akkor… –tápászkodott fel a földől. –Nekem most sürgősen el kell mennem.

Csigalassan feltápászkodott, majd kényelmes tempóban elsétált a hálószobába, ott pakolgatott egy kicsit, majd visszatért.

- Hova? –bökte ki kelletlenül Remus.

- Emmeline-hez. Tartozom neki egy szívességgel a múltkoriért –válaszolt csevegve Sirius. 

- Aha.

Lupin fogott egy újságot és visszatelepedett a fotelébe. Látszólag cseppet sem érdekelték őt az apró részletek. 

- És mondd csak –szólalt meg hirtelen.

- Ha?

- Tudja ő, hogy mi ketten… –a mondatot türelmetlen gesztikulálással fejezte be.

Sirius összeráncolta a szemöldökét.

Miért nem nevezed nevén a dolgokat, Holdsáp?!

- Olyan lényeges ez? –mordult fel Black és karba fonta a kezét.

- Csak mondd el neki –szólt Holdsáp szigorúan és beletemetkezett a szétnyitott Reggeli Prófétába. 

- Nem kell… –vont vállat a fekete hajú férfi. S miután belenézett a szinte borostyán sárga szempárba, még hozzátette: –Már tudja.

- Elmondtad neki?! –kapta fel a fejét Remus, megfeledkezve hűvös nyugalmáról. 

- Most mit vagy úgy oda? –torkolta le Sirius. –Az előbb még te akartad annyira, hogy tudjon róla! …Egyébként pedig szerintem magától jött rá, ha rájött, én nem mondtam semmit.

Lupin csak hümmögött és lapozott egyet az újságban.

Tapmancs keze ökölbe szorult. Most megint kedve lett volna nekiesni. De hiába állt ott még percekig, Holdsáp többé nem szólt hozzá.

- Nem tudom, mikor jövök –vetette oda mérgesen és a következő pillanatban hangos pukkanással hoppanált.

*

Sirius megivott egy italt egy mugli bárban, csak azért, hogy lenyugodjon. Fél óra múlva pedig már ott állt a boszorkány háza előtt.

Alighogy megnyomta az ajtócsengőt, Emmeline kidugta a fejét az ajtó résén és elmosolyodott.

- Szervusz! –mondta és beinvitálta vendégét.

Black biccentett, majd az előszobában a félhomályban megállt és szembefordult a hölggyel.

- Nagyon köszönöm, hogy eljöttél –kezdte udvariasan. –Tudod, a segítségedet szeretném kérni. Pár napja vettem egy egész bükkfa szekrénysort, és eredetileg az öcsémnek kellett volna összeszerelnie, mára ígérte, de aztán reggel kaptam tőle egy baglyot, hogy egyhamar nem tud elszabadulni vidékről. Most kezdett az új munkahelyén és rögtön annyi feladatot kapott és nem akar máris ilyen apróság miatt szabadnapot kivenni –hadarta a nő. –Szóval… megtennéd esetleg, hogy segítesz nekem? Nem igazán értek az ilyen dolgokhoz. Persze csak, ha nem nagy gond… –elhallgatott és óvatosan a férfira nézett. –De tényleg csak, ha nincs más dolgod… –szabadkozott, –vagy inkább visszajössz máskor? Mert nekem úgy is jó…

Tapmancs elmosolyodott. Emmeline mindig magabiztos volt és méltóságteljes. Jól állt neki ez a kis fokú megszeppentség.

- Minden rendben. Szívesen megcsinálom –felelte végül.

- Tényleg? Ó, nagyon köszönöm, Sirius! –szólt hálásan a boszorkány. –Akkor gyere! –intett a kezével és bevezette a nappalijába.

A szoba meglehetősen tágas volt és napsütéses. A szőnyeg már fel volt csavarva és a sarokba támasztva, s az ülőalkalmatosságok is a fal mellé voltak tolva. Emmeline az egyik nagy dobozhoz sétált és elkezdte kipakolgatni belőle az alkatrészeket. Sirius hamar feltalálta magát és ő is bontogatni kezdte a csomagolást.

Ja, "a férfi nem szégyene..." Kiváncsi vagyok, Piton vajon megbírkózna- egy ilyen feladattal. Egy szekrényt nem lehet bájitalokból kiönteni...

- Tudom, hogy ez idétlen kérés volt –hallotta a nő hangját-, csak ezek a dobozok már legalább egy hete itt állnak és már nagyon zavartak. Nem azért vesz az ember egy bútordarabot, hogy aztán napokig becsomagolva tartogassa. Csak kerüljön Erik a szemem elé…!  –dünnyögte. 

Tapmancs pedig csak somolygott maga elé. Valahogy szívesen hallgatta ezt a dallamos hangot.

*

A munka a eléggé elhúzódott. Már jól bennjártak a délutánban, mire a szekrény vázát sikerült összeszerelniük és a helyére állítaniuk. Sirius később megtudta azt is, hogy a bútor mugli boltból származik.

Így már érthető, mitől olyan bonyolult. Bezzed amit az Abszol úton vettünk, szinte magától összerakta magát...

Már csak a polcok következtek, amikor a nő felajánlotta, hogy tartsanak megint szünetet. Követte a boszorkányt a konyhájába, szétnézett, aztán leült.

- Nem vagy éhes?

- Hát... öh…

- Ezt igennek veszem –azzal egy szót sem szólt többet, csak intett a pálcájával, mire mindkettőjük előtt megjelent az ebéd. 

(...)