Remus most már egészen világosan látta, hogy élete legrosszabb döntését hozta, mikor beleegyezett a Jamesszel és Siriusszal együtt töltött karácsonyba.

Tényleg nem érdekelte, hogy hány dolog robbant fel a vonaton (tizenhét), vagy hogy mennyien vártak rájuk a King’s Crosson (senki), vagy hogy éppen hány tolvaj próbálta ellopni a ládáját, míg az állomástól, ahol James szüleinek várniuk kellett volna őket, a Foltozott Üstig értek, ahol tényleg várták őket (hárman). Még csak az sem zavarta, hogy Anglia nagy részén hóvihar tombolt, ami miatt az egész hopp-hálózat bemondta az unalmast. Hopp-porral utazni elég megviselő anélkül is, hogy az ember rossz kapcsolódások és ütközések után véletlenül más kandallójában kössön ki. Az egész úgy működött, mint egy kerítő nagynéni, akinek nincs jobb dolga, mint rokonait találomra kiházasítani. Tényleg, még James 3 órás panaszáradatát is elviselte arról, hogy csak 24 óra múlva láthatja újra Lilyt, aki szintén a Potter-házban készült tölteni az ünnepeket –éjszakánként külön hálószobában, három lakat alatt, természetesen. De ez, bár James az elmúlt 20 percben folyton csak sóhajtozott és siránkozott, mégsem tehetett túl a legrosszabbon.

A legrosszabbon, ami nem volt más, minthogy Remusnak egy ágyon kellett osztoznia Siriusszal.

Ugyanis ahogy beléptek az ajtón, -mielőtt Remus észbe kaphatott volna- James villámgyorsan elfoglalta az egyetlen egyszemélyes ágyat és semmilyen könyörgés nem vette rá Siriust, hogy meggyőzze barátját a fekvőhely elhagyásáról. Sirius ugyanis semmiképp sem volt hajlandó egész éjjel James rettenetes szerelmes-vers áradatát hallgatni. Remus legalább csendes, és ami a legfontosabb, nem rúgja le az ágyról.

Így Remusnak kerek harminchét perce és huszonkét másodperce maradt arra, hogy (egy) felmásszon a lépcsőkön, (kettő) megmossa a fogát, (három) felvegye a pizsamáját, (négy) bemásszon az igencsak kicsi ágyba, és (öt) elkerülje, hogy bármilyen úton, formában, vagy módon hozzáérjen Siriushoz. Úgy körülbelül nyolc óráig.

Az elsőtől a negyedik pontig a dolog tulajdonképpen megoldható. Az ötödik volt az, ami ezt az utazást élete legrosszabb ötletévé tette.

Az ötödik pont ugyanis egyet jelentett azzal, hogy a holnapi napot –ami magában foglalta 4 láda teljes visszacsomagolását és épségben eljuttatását Potterékhez, valamint Sirius állandó felügyeletét, hogy nehogy tényleg felrobbantson valamit –alvás nélkül kellett túlélnie, mivel Remus egyértelműen rossz tervnek tartotta testét huzamosabb ideig Sirius mellett tartani. Ugyanis számtalanszor bebizonyosodott már róla, hogy teljesen megbízhatatlan.

Az áruló korpusz az utóbbi időben mindent megtett, hogy Sirius tudomására hozza: Remus kedveli őt, méghozzá úgy, ahogy az ember legjobb barátjának azt tényleg, tényleg nem kellene. Lupin egyre többször kapta rajta teljesen képtelen szokásokon. Mostanában például szerette, hogyha bármikor, ha Sirius túl közel állt hozzá, kezei elkezdtek remegni, és így Remus percenként melléöntötte a teát. Továbbá felettébb viccesnek tartotta, ha valahányszor térképkészítés közben beszorultak valamilyen aprócska helyiségbe, Remus légzése a triplájára gyorsult. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy Remust állandóan felkészületlenül érte a támadása és így, mikor Sirius a vonaton a semmiből a nyakába ugrott, vagy jéghideg orrát a nyakához nyomta, nagyon hirtelen könyvátcsoportosítást kellett véghezvinnie.

Korábban azért hordott magával könyveket, mert szeretett olvasni. Mára ez létszükségletté vált.

A lényeg az, hogyha elalszik, hajlamos lehet olyan helyzetbe kerülni, amit reggel nem igazán tudna megmagyarázni. Nem mintha nem erről fantáziált volna már egy ideje. A képzeletében azonban a magyarázkodásra nem igazán volt szükség. Elvégre is, a szája túlságosan elfoglalt volt ehhez… A valóság azonban inkább olyan végeredményt sejtetett, amelyben Sirius soha az életben többet nem jön elő az ágy alól, és ahol Remus a hideg víz fogytáig áll a jeges zuhany alatt.

Szóval most kétségtelenül, száz százalék biztosan nem fog elaludni. Az fix. Talán le sem fekszik. Egész éjjel idelenn olvashatna, senki sem venné észre. Tényleg, ha…

-Gyerünk, Holdsáp –mondta Sirius, elvágva kellemes (bár képtelen) ábrándozását. –Jobb, ha mi is felmegyünk.

-Én inkább itt maradok olvasni –tiltakozott erőtlenül Remus, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a szíve valahol a gyomrában landolt, mikor a fiú kihalászta a kezei közül a könyvet.

-Be kell zárnom az ajtót –nézett rá egy kicsit furcsán Sirius, úgy mintha barátja legalábbis két fejet növesztett volna

-Oh –nyögte Remus, mikor ráébredt, hogy tényleg nem a legjobb ötlet az éjszakát egyedül tölteni a Foltozott Üstben.

De mire az ágyhoz ért, egyértelművé vált, hogy biztonságosabb lett volna odalenn maradni. Valószínűleg kisebb veszélyben lenne csavargók, szélhámosok és más sötét alakok között, mint Siriusszal egy légtérben, aki valamilyen ritka ruhafóbiában szenvedhetett, tekintve, hogy elég keveset viselt magán belőlük.

Remus eleget húzott magára kettőjük helyett is –pizsamát, két pulóvert, egyujjas kesztyűt (mivel biztos volt benne, hogy fizikailag lehetetlen lett volna ezekben bármi nem oda illőt csinálni). Még egy másik takarót is maga köré tekert. Talán ha nem tud mozogni, biztonságban van. Persze lehet,- gondolta magában nagyot nyelve, mikor Sirius jóízűen nyújtózott egyet az ágy mellett -hogy a dupla takaró és a kesztyű sem fog segíteni.

Ezért volt nála könyv! A könyvek, soha, de soha nem hagyták még cserben. Bizony. A könyvek igazak és megbízhatóak, bármilyen helyzetet képesek megoldani és… az égvilágon semmit sem érnek fény nélkül. Remus meglepetten pislogott a hirtelen beállott vaksötétben, miközben Sirius behanyatlott mellé az ágyba.

-Éppen olvastam volna –morogta komoran Remus.

-Ha hagynálak, akár egész éjjel –sóhajtotta fáradtan a másik fiú, kevesebb, mint két centire tőle és összesen egy alsónadrágban.

Remus az ágy széle felé csusszant. –Nem igaz.

Black nem válaszolt, így a fiú észrevétlenül kúszott tovább a másik irányba. Majd hirtelen mozdulatlanná dermedt, mert Sirius valahogy nagyon közel került hozzá, könyökével a hasát bökdösve, ujjaival néha barátja csuklóját érintve. Na jó… miért nem takarta el valahogy a csuklóját?!

-Hogy fázhatsz még mindig? –motyogta Sirius, miközben lehúzta a fiú kezéről a kesztyűt. –Most komolyan, Holdsáp… nem jöhetsz síelni.

-Hideg van –magyarázkodott kissé kétségbeesve Remus, mert Sirius ujjai hirtelen mindenütt ott voltak és most már nem volt meg a kesztyűje, és őszintén, hogyan tartsa vissza magát bármiféle helytelen dolgoktól az éjszaka közepén, ha nincs meg a kesztyűje?!

-Ne aggódj –felelte nagylelkűen Sirius. –Majd én melegen tartalak.

Pontosan ez az –gondolta kicsit megszédülve Remus –amitől félek. Ekkor azonban, mielőtt még tiltakozhatott volna, Sirius lehúzta róla a pulóvereket, és sikeresen lerugdosta a takarók felét az ágy végébe. –Jobb? –kérdezte.

Meg fogok halni –gondolta szerencsétlenül Remus. –Persze –válaszolta helyette.

Ezzel Sirius kényelembe helyezte magát mellette, egyik karját hanyagul átvetve a fiú mellkasán, arcával szinte már Remus nyakába bújva.

-Jó éjt –mondta, majd láthatólag nyomban el is aludt.

Rendben –gondolta a fiú –Most akkor szépen ébren maradok.

Öt teljes percig bírta.

Mikor felébredt, az ablakon átszűrődő gyenge téli napfény fogadta az ágyban. És Sirius, aki kezével állát támasztva feküdt mellette és őt figyelte. Remus gyors fejszámolást végzett –a ruhái és a takarók, bár eléggé gyűrötten és megviselten, de épségben voltak és Sirius sem volt az ágy alatt. Rendben. Most már akár levegőt is vehetne. Ekkor azonban a fekete hajú fiú megszólalt.

-Tudod, hogy beszélsz álmodban? –kezdte csevegő hangnemben Sirius.

Jól van –gondolta Remus. Csak a testem miatt aggódtam, honnan tudhattam volna, hogy a nagy szám miatt is kell?!

-Öhm… -nyögte nagy nehezen.

-Úgy tűnik, -mondta végül a fekete hajú fiú –hogy fehér kerítést és egy labradort szeretnél.

-Oh –könnyebbült meg kissé Remus. Talán egy kicsit túlaggódtam magam. –Azt… igen.

-Velem –szögezte le Sirius nyugodtan.

-Oh –lehelte a fiú elhalóan. Talán mégsem.

-És… -folytatta a másik zavartalanul –tényleg szeretnéd, ha én…

-Uramisten… -nyögte Remus, arcát megadóan tenyerébe hajtva.

-Ezt is mondtad –tette hozzá barátja segítőkészen.

-Sirius!

-Meg ezt is –felelte az ártatlanul.

-Nem mondtam –vágta rá Remus makacsul, erősen remélve, hogy a másik csak hallucinált… bár igazából nem úgy tűnt.

-Dehogynem –biztosította Sirius. –Tudod, nem lennél valami jó kém. Még engem is felébresztettél. A vallatóidnak csak azt kellene megvárniuk, míg elalszol, és máris megtudnának mindent, amit akarnak.

-Sajnálom… -motyogta Remus.

-Hmm… -merengett tovább a másik. –Egyébként lehet, hogy James keltett fel… itt rohangált az éjszaka közepén Lilyről kiabálva… -hirtelen kissé zavartan fészkelődni kezdett, majd ránézett Remusra. –Te komolyan… már úgy értem… komolyan gondoltad, amit mondtál?

Remus ismét elvörösödött. Remélte, hogy a beszámoló James esti kitérőjéről, a kémekről és más dolgokról eltereli Sirius figyelmét a korábbi beszélgetésről. –Csak álmodtam, nem igaz?

-De én azt kérdeztem, hogy komolyan gondolod-e -szögezte le a fiú. –Tudod, egyszer azt álmodtam, hogy felfalt egy sárkány. De ez még nem jelenti azt, hogy tényleg azt akarom, hogy felfaljon egy sárkány.

Remus döntött: a legjobb, amit most tehet, az, ha kitér a kérdés elől. Erre pedig a legjobb módszer az, ha kimegy a szobából. Most. Ami azt jelenti, hogy felkel és megy. Ebben a percben. Menne ő, de Sirius elkapta a bokáját, ami valahogy elérhető távolságban maradt.

-Az ajtó zárva és nálam a kulcs.

Remus ingerülten pillantott barátjára, de aztán rájött, hogy talán nem kellene még ennél is jobban feldühítenie a fiút, így próbált nyugodtabb arcot vágni. Ettől függetlenül érezte, hogy arca továbbra is tűzforró.

-Állandóan menekülsz… -motyogta halkan Sirius. –Én csak… ez csak egy kérdés volt.

-Nem menekülök…

-De igen. Az egész szünidőt végig fogod bujkálni. És ha bujkálsz, nem jössz vacsorázni és Mrs. Potter azt fogja gondolni, hogy nem eszel eleget, így egy csomó dolgot fog sütni neked, aztán megtalál és odaadja, és te akkor sem eszed meg, de én sem ehetem meg és aztán pedig nem lesz ideje megcsinálni a karácsonyi pitét, és akkor karácsonyi pitét sem ehetek, szóval most nem engedem, hogy elmenekülj!

-Rendben –ígérte megilletődve Remus, hátával szorosan az ágytámlához simulva. –Ehetsz karácsonyi pitét.

-Te is fogsz –vágta rá ellentmondást nem tűrően Sirius.

-Nem mintha hiányoznék neked –tette hozzá Remus, ami egy kicsit övön aluli volt, a körülményeket tekintve.

-Hetekig nem fogsz beszélni velem –folytatta a másik, mintha meg sem hallotta volna. –És így nem kapok ajándékot sem.

-Ilyet nem tennék… -motyogta Remus. Kezdte úgy érezni, hogy egyáltalán nem figyelnek rá.

-Holdsáp –kezdte nyugodtan a fiú. –Sárkányok, vagy sem? Egyszer úgyis válaszolnod kell.

Fenébe. Remus remélte, hogy Sirius megint elfelejtette vitájuk igazi okát.

-Mit jelentenek a sárkányok? –kérdezte a fiú megadóan, próbálva halasztani az elkerülhetetlent, ami valószínűleg nem lesz más, mint hogy Sirius az ágy alá menekül.

-A sárkányok azt, hogy fogalmad sincs, miről beszéltél álmodban az éjjel és azért vagy zavarban, mert bosszantalak –mondta Sirius csendesen. –Ha nem sárkányok, akkor az azt jelenti, hogy azért vagy zavarban, mert igaz.

Remus hirtelen nyelt egy nagyot, mert Sirius túl közel volt hozzá és ennek tényleg nem így kellene történnie. Siriusnak messzebb kellene mennie, nem közelebb húzódnia. –Tulajdonképp… -kezdte alig hallhatóan –nem… nem igazán sárkányok. 

Sirius még közelebb hajolt, és Remus eltűnődött, hogy vajon értette-e, amit az előbb mondott, mert láthatólag valami nagyon nem stimmelt, hisz Sirius még csak nem is közelített az ágy másik végéhez. Tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy Sirius elengedte a bokáját és kezét az arcához emelte, éppen csak annyira érintve azt, hogy kissé feljebb emelhesse Holdsáp fejét.

 -Nem igazán? –kérdezte. –Vagy egyáltalán nem?

Remus szája teljesen kiszáradt, egyszerűen nem tudott gondolkodni, nem még hogy beszélni.

-Nincsenek sárkányok –suttogta.

-Jó –felelte halkan Sirius. –Nem szeretem őket. Tudod, egyszer az egyik meg akart enni.

Ezzel kissé oldalra döntötte a fejét, majd megcsókolta.

Remus először túlságosan is meg volt döbbenve ahhoz, hogy visszacsókoljon. Siriusnak nem szabadna itt lennie, vagy éppen metaforákban beszélni, vagy akár ujjaival a fiú hajába túrni. Most épp Tapmancsként kellene az ágy alatt feküdnie és morognia, ha Remus túl közel kerül hozzá. De egyértelműen nem szabadna mosolyognia.

Ekkor azonban Remus felfogta, hogy Sirius tényleg megcsókolta őt és hogy neki is tennie kellene már valamit, így visszacsókolta. Sirius halkan felnyögött, majd nekidöntötte a fiút az ágytámlának, és ezután már igazán csókolóztak, úgy, ahogy azt Remus eddig soha nem merte elképzelni, Sirius forró kezével az arcán, és Sirius ajkaival az övén, újra és újra, addig, amíg az összes gondolat elszállt a fejéből és már csak az érzések maradtak.

Sirius húzódott el végül, nehezen lélegezve.

-Megint havazik –nyögte nagy nehezen.

Remus máskor ezt a fiú koncentrálóképessége teljes hiányának könyvelte volna el, most azonban valahogy megértette, hogy a másik mit akar ezzel mondani.

-Akkor nincs sok értelme felkelni –felelte, miközben megpróbálta elfedni az arcán elterülő vigyort.

-Semmi –értett egyet készségesen Sirius, majd újra a másik fiú ajkaihoz hajolt.

És ahogy Remus ismét magához húzta barátját, felrémlett benne, hogy Siriusszal egy ágyban tölteni a napot, talán mégsem olyan rossz ötlet.

Vége