Invito

   Sirius színpadiasan felsóhajtott, nemtörődöm módon elhajította a pennáját és nyúzott arccal ráborult a pergamenjére.

- Feladom! –morogta. –Ezt lehetetlen megírni. És hülyeség is.

Remus először finom mozdulattal behajtotta a könyve sarkát –hogy tudja, hol tart-, aztán felvette a tollat az öléből.

- Most őszintén, Sirius, nem olyan nehéz ez! –szólt. –Nem is értem, mit szenvedsz rajta még mindig? Hisz jó vagy Bűbájtanból.

Black sértődött pillantást küldött somolygó barátja felé, aztán szeme a szőkés fiú hosszú ujjaira tévedt, amik most az ő pennáját forgatták. Egyszerűen nem tudta róluk levenni a tekintetét.   

Nem fair, hogy Holdsápnak ilyen szép keze legyen. Ezt mondják a lányok is.

Néha Sirius ezekről a kezekről álmodott, ébredés után pedig egész nap furcsán érezte magát. Hülye Lupin.

Olyan idegesítő tud lenni!

- Azért szenvedek még mindig, mert ez egy baromság! –mondta mogorván. – Mi a fenének gyűjtetik össze velünk, hogy mi mindenre lehet az „Invito”-t használni? Semmi értelme! Mind a ketten tudjuk, hogy mire való. Már első évben meg kellett tanulni! Invito–penna! …Látod?    

Sirius pennája kecses ívben átröppent a klubhelyiségen és egyenesen a fekete hajú fiú kezében landolt. Még mindig érződött rajta a másik fiú kezének melege. Black tenyere bizseregni kezdett erre a gondolatra, így gyorsan el is tette a tollat.  

Remus felvonta az egyik szemöldökét.

- De hát sok szónak van több jelentése! Minden azon múlik, mire akarod használni és így hogyan ejted ki őket. Még a legnagyobb varázslók is felsülhetnek, ha rosszul alkalmaznak egy bizonyos varázsigét.   

Sirius felhorkantott. Merlin, Holdsáp micsoda stréber! Hogy a csudába lett ő ennek a könyvmolynak a jóbarátja? 

…Azért, mert szereted, ahogyan olvas, szereted, ahogyan a ujjaival finoman lapoz egyet; szereted nézni, ahogy rágcsálja a tollát, amikor nagyon koncentrál… az ajkaival, a fogával, a nyelvével…

- Utállak –szólt Sirius ünnepélyesen. –Légy ezzel tisztában és sose feledkezz meg róla!

- Rendben –egyezett bele Remus egykedvűen. S ezzel csak még jobban felbosszantotta Siriust. –Utálj, ahogy csak akarsz, de attól még nem jössz rá a házi céljára.

- Ami pedig?

Sóhaj.

- Ami pedig az, hogy megtanuld: Egy szónak igenis lehet több jelentése.

- De ez baromság! –nyafogta Black. –Egész életemben csak arra használtam az „Invito”-t, hogy begyűjtsek vele tárgyakat. Miért kellene azzal fárasztanom magam, hogy megtanuljam a többi fajtáját is?

Lupin halvány félmosolya hirtelen megváltozott. Inkább lehetett vigyornak, mint mosolynak nevezni. Valami nyugtalanítót ígért felcsillanó tekintete és Tapmancs így is kezdte érezni magát.

- Azért –kezdte vontatott hangnemben, -mert néha, ezek a kis mellékjelentések lehetnek igen… hasznosak is.

Black szaggatottan felsóhajtott; a torka kellemetlenül összeszorult, a szája kiszáradt.

- Holdsáp, mit…?

- Invito Sirius!

Jóleső melegség futott végig a testén, szinte megolvasztva a csontjait. A hasa tájékán aztán felerősödött. Tapmancs felsóhajtott, szemei felpattantak; vére zubogni kezdett az ereiben, a kezei remegtek, ajkai szétnyíltak és felnyögött. A forróság egyre jobban és fájdalmasabban lüktetett ott lent; és az egész szobából csak a szemközti fotelben ülő Remust látta… ezt a hülye Remust… a mézszín szemeit és a puha, rózsaszín, édes ajkait… és már csak a gondolat, hogy megcsókolja…

Aztán egy hosszú és hangos nyögéssel, Sirius elélvezett.

Minden tagja remegett; csípője még mindig vadul mozgott (remusremusremus), ahogy a kéj végighullámzott rajta és végül, amikor lecsillapodtak a hullámok, ki is esett a foteljából. Reszketett a keze. Homályosan látott. Érezte, hogy nyirkosak a combjai és a nadrágja elején is egy nedves folt éktelenkedhet, de egyáltalán nem érdekelte.

Csak meredt Lupinra, aki ráérősen eltette a pálcáját és a könyve után nyúlt.

- Tessék –mondta olyan hangon, mint azok, akik roppantul meg vannak elégedve magukkal. –Azt hiszem, most már könnyedén be tudod felezni a házidat, ugye?

Jókedvűen, hogy végre megleckéztette Blacket, sarkon fordult és otthagyta őt.

Hát sajnos tévedett.

Mindegy, Sirius mennyit próbálta, nem tudta elfelejteni a varázsigét és ahogy azok a szemek megvillantak közben… azok az ajkak, ahogy kimondta… (talán…lehet, hogy…nagyon) meg akarta őt csókolni.

Valahányszor csak felvette a pennáját, eszébe jutott, ahogy Lupin ujjai forgatták és cirógatták a tollat. Izzadni kezdett a tenyere és átfutott rajta a meleg bizsergés.

Talán Remus mégsem olyan stréber.

Vége