Talán esetleg  

"What we call the beginning is often the end. And to make an end is to make a beginning. The end is where we start from."
-T. S. Eliot "Four Quartets"

   Sirius nem tudta biztosan, mióta szédül meg vagy ugrik össze a gyomra Remus egy mosolyától, de abban biztos volt, hogy az iskolában eltöltött hetedik évükben, február 24-én ezt érzete.

Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt és azon tűnődött, érzett-e már ehhez hasonlót korábban is. Miután felocsúdott, (Remus visszafordult a könyvéhez) eszébe jutott, hogy egyszer, régebben már igen.

Sirius Black nem arról volt híres, hogy megszédül, vagy összeugrik a gyomra. Nem, egyáltalán nem. Először akkor jött rá ez az állapot, amikor megcsókolta Cecile Fostert. Róla úgy tartják, bárkit elszédít.

De hogy az ember egyik legjobb barátja hogyan tudja ugyanezt az érzést kiváltani...?

- Elmész végre a büntetőmunkádra –kérdezte Lupin szárazon-, vagy azt tervezed, hogy itt állsz és ezzel halálra idegesítesz?

Sirius érezte, ahogy kipirul az arca. Pedig Sirius Black nem szokott csak úgy elpirulni!  

- Öhm –válaszolt. –Aha, igen, megyek, nem állok itt.

Megpróbálkozott egy laza nevetéssel, de kicsit hisztérikusra sikeredett. Gyorsan sarkon fordult és kimászott a portrélyukon, tartva attól, hogy megint valami olyat tesz, ami rá annyira nem jellemző.

*

   Ugyanaz év március 9-én Sirius Black rájött, hogy nem tanácsos túl közel ülnie Remushoz, mivel ez furcsa dolgokat művel testének bizonyos tájain.  

Először akkor történt, amikor egy padban ültek átváltoztatástan órán. Lupin áthajolt az asztalon és elcsente barátja tintásüvegét. Sirius arca elsápadt, ahogy rájött, hogy a vére olyan helyekre készül vándorolni, ahová igazán nem kellene, csupán attól, hogy az alkarjuk egymáshoz ért.

Hát, ez elég kellemetlen –morfondírozott a fiú. Nem mintha bármikor is kellemes lenne, amikor az embert bizonyos testrészei cserbenhagyják a barátai előtt, de ha esetleg valamikor mégis, akkor sem az óra kellős közepén kellene...

Remus mindenféle figyelmeztetés nélkül rávigyorgott, aztán visszagörnyedt félig teleírt pergamenje fölé. Sirius biztos volt benne, hogy menten elájul, meghal, vagy az asztalon levő kalitkányi tündérmanó pillanatokon belül elveri őt azokkal a sarokban levő dohos, régi lexikonokkal. Bármit, akármit elvisel, hogy ennek vége legyen!

De semmi sem történt, csupán McGalagony illette egy élesebb pillantással, amire aztán kelletlenül visszatért a jegyzeteihez.

*

- Ez teljesen természetes –Sirius Black magában motyogott a könyvtárban, miközben a polcok között keresgélt. –Teljesen természetes folyamat. Én csak egy hormonokkal túlfűtött tinédzser vagyok, aki pár hónapja nem szexelt. Ez normális. Én normális vagyok!

Leguggolt az utolsó polc előtt és türelmetlenül végigfuttatta ujjait a kötetek gerince mentén. A könyvtár meglehetősen csendes volt. Ha Remus kérdezi az ember, azt mondaná rá, hogy „nyugodt és békés.” Sirius szerinte viszont egyszerűen csak „halálosan unalmas.”

- Mit csinálsz itt, Tapmancs? –suttogta neki Lupin és leguggolt mellé. –Azt hittem nem is tudod, hol a könyvtár.

Sirius csak sóhajtott és nagyon reménykedett benne, hogy társa semmi olyat nem hallott az imént, amit nem lett volna szabad.

- Dehogynem tudom –mondta nyersen. –Nagyon sokat segít, ’mikor új csínyeket eszelünk ki.

A szőkésbarna hajú fiú felvonta az egyik szemöldökét.

- Nem kellene már anyagot keresned a fogalmazáshoz?

Black rándított egyet a vállán. 

- Arra még van pár napon –szólt, aztán visszafordult a könyvekhez. Remus túl jól nézett ki a lenyugvó nap aranyos fényében, a szemébe lógó pár fürtjével.

- Hmm –morogta az ifjú varázsló, és Sirius elkövette azt a szarvashibát, hogy újra ránézett. –Nemsokára akkor is hozzá kell végre kezdened. 

Április 17-én Sirius végre rádöbbent, hogy ezek talán mégsem csak a hormonok.

*

   Két nap múlva egy pár –a fogalmazásukat körmölő-, Remus és Sirius ült egymás mellett a klubhelyiség asztalánál. James és Peter már egy ideje felmentek aludni, de Lupin még mindig dolgozott; gondosan –és túl lassan-, formált betűket kanyarintva a pergamenjére. Sirius már rég végzett, csupán firkálgatott az előtte heverő fölösleges pergamenlapra. Aztán ásított egy nagyot és kinyújtózott. Remus kitartóan írt tovább. Egész éjjel fent maradna, ha nem figyelmeztetnék, hogy az alvás jótékony hatással bír a szervezetre.

- Remus –kezdte a fekete hajú fiú kissé rekedten, -ha majd mindketten végzünk a suliban...     

Az említett feltekintett.

- Igen... Akkor? –tudakolta, szórakozottan rágcsálva a pennáját.

- Nem bánnád, ha... úgy értem, nem muszáj, csak ha van kedved... összeköltözni velem? –hadarta egy szuszra Sirius.

- A lakásodba? –kérdezte Lupin meglepetten. –De hisz az még egy embernek is kicsi, Sirius és csak egy hálószobád van. Rendesen átgondoltad te ezt?

Black beharapta az alsó ajkát.

Ennek nem így kellene történnie. Remusnak azt kellett volna mondania, hogy „Ó, Sirius, hát persze, hogy összeköltözöm veled –micsoda fantasztikus ötlet!”

- Öhh igen –mondta végül, idegesen végigfuttatva ujjait a haján. –Én... ő... átgondoltam és úgy döntöttem, hogy veled laknék a legszívesebben.

- De csak azért, mert Peter nagyon trehány, James pedig hamarosan úgyis meg fog nősülni, szóval én maradtam az egyetlen, aki még el tudja viselni a horkolásodat –jegyezte meg Remus csúfolódva és visszahajolt a pergamen fölé. 

- Nem! –kiáltotta hirtelen Sirius.

- Mi nem? Ez így igaz, ezt te is tudod. Olyan sok éve élünk már...

- Nem, nem azért szeretném, hogy együtt lakjunk, mert más nem viselne el –vágott a szavába. –Magad miatt szeretném!

Csend.

- Oh –mondta aztán Remus egy erőtlen mosoly kíséretében. –Hát akkor jó.

*

   Május közepén Sirius Black végre úgy döntött: elmondja Remusnak a titkát. Sokáig töprengett rajta, de végül úgy határozott: ez így lesz fair. Hiszen még mindig jobb helyzetben van; könnyebb bevallani, hogy gyengéd (nem teljesen plátói) érzelmeket táplálsz a legjobb barátod iránt, mint elárulni azt, hogy vérfarkas vagy.

Mindent eltervezett, minden kis részletet kidolgozott. Arra viszont csak később derült fény, hogy mindezen hiába rágta át magát.

- Sirius, mondanom kell neked valamit –jött oda Lupin hozzá; pont egy nappal az ominózus „meggyónás” előtt. – Elég fontos dolog.  

A fekete hajú fiú felnézett a kötetből (amit –nem teljesen szabályosan-, Remustól vett kölcsön).

- Rendben van.

- Nem költözhetek hozzád –jelentette ki Holdsáp, gondosan kerülve társa tekintetét.

- Mi? –kiáltott fel Sirius, de olyan lehetetlen magas hangon, hogy hálát adott, amiért a másik két lakótársa még lent lebzselt a klubhelyiségben a barátnőjükkel.  –De miért nem?

- Egyszerűen csak nem.

- Egy nagy rakás szart, Holdsáp! Mi a fenéért nem?! Hiszen már mindent megbeszéltünk, meg minden!

- Erről nem te tehetsz, ez az én hibám.

- Már miért lenne a te hibád?! –csattant fel. –Senkinek sem a hibája! Minden a legnagyobb rendben van: te beköltözöl, tértágító bűbájjal megnöveljük a lakást és minden faja!  

Remus rámeredt.

- Nem fogod akarni, hogy ott éljek veled, akármilyen nagy is lesz a lakás, ha elmondom az okát.

- Csak mondd meg, miért nem, Remus! Most őszintén: nem hiszem, hogy rosszabb lenne annál, hogy vérfarkas vagy –szólt feldúltan. Nem, ennek nem így kellene történnie!

- Én lehet... Azt hiszem, hogy nagyon. Hogy talán –kezdte idegesen az alacsonyabbik fiú. –Szerelmes vagyok. Esetleg. Beléd. Azt hiszem. Öhh.

Black érezte, hogy a feszítő érzés megszűnik és ő lassan megkönnyebbül. Feltápászkodott az ágyáról –ahol eddig hevert-, és átmászott a Remuséra.

- Csak ennyi? –sóhajtott egy nagyot. –Már azt hittem, hogy valami gyógyíthatatlan betegséged van és még a diplomaosztás előtt meg fogsz halni, vagy valami.

De Lupin nem válaszolt. Makacsul meredt a földre, a szőnyegre –bárhová, csak ne kelljen a másikra néznie. Sirius remegő kézzel előre nyúlt és maga felé fordította az arcát.

- Azt hiszem, lehet, hogy talán esetleg én is szerelmes vagyok beléd –szólt csendesen, aztán megcsókolta.

~Vége~