Nem olyan, mint a Nap

- Menjünk ki a tengerpartra! –ajánlotta Tonks. –Egy kis vakáció.

És Remus beleegyezett.

A kis ház, amit kibéreltek igazán kedves; teli van fénnyel és Tonks vidámságával. De Lupin úgy érzi magát köztük és a négy fal között, mint egy élőhalott.

Olyan nagyon régóta kerülte már a tengerpartot, hogy most úgy érzi, mintha egy teljesen másik világban időzne. Ismerős érzés. Biztonság, elfogadás, barátság, még szerelem is jutott neki –de nem tartozik sehová sem.

Már hozzászokott.

A tengerpart tiszta és fehér, a víz kék és zöld színű; elhagyatott és tökéletes.

Sok száz kagyló, mint régi, kicsiny, kifaragott emlékek szerteszét pihennek a homokban. Itt is, ott is. Tarkák, egyszínűek, cikkcakkos szélűek. Remus megpróbálja csoportosítani valamennyit, de egy homályos, mégis heves és közelinek tűnő hang megzavarja.

Nézd Remus! Hold formájú kagyló! Tegyük a tengeri csillag mellé! Építünk nekik egy kastélyt, ahol egész nap szeretkezhetnek, és boldogan élhetnek, míg meg nem halnak.

- Jól érzed magad? –tudakolja Tonks és miután a férfi bólint, felragyog az arca. Mindig örömet akar okozni neki; és Remus hálás, annak kell lennie érte. A boszorkány megszorítja a kezét; az érintése meleg és finom, de nem olyan, mint a Nap.

Homokpénzt elfogadsz a kagylókért, Holdsáp? Nézd csak, ez itt épp rád mosolyog; hát tudsz neki nem-et mondani? Ez meg kicsit kanyargós… pont olyan, mint McGalagony... „Húsz pont a griffendéltől, Black!”

A hullámok a partra csapnak és a nyári szellő megrezegteti a szürkéskék színű, hegyes szirmú virágokat. Eryngium alpinum- gondolja Remus, de ez a szín túl, túl ismerős; és a derengő hang megint megszólal:

Nekem, Holdsáp? Jaj, nem kellett volna. Ó, havasi iringó! Ugye tudod, hogy ez afrodiziákum hatású? Hm…És apropó…  

- Ez jó ötlet volt –mondja Tonks, miközben a tengerben gyönyörködik. –Jó volt eljönni otthonról. Máskor is… kimozdulhatnánk. Most már megtehetjük.

Nézz bele ebbe a kagylóba, Holdsáp! Nem, RENDESEN nézz bele! Ez egy kapu. Hogy hová vezet? Nem tudom. Atlantiszra, az Olympusra, Dumbledore titkos szerelmi fészkébe. Ez az EGY kagyló akárhová elvisz bennünket, ahová csak szeretnénk… még a csillagokon túlra is…

- Hozzak neked valamit? –kérdezi a nő és Lupin csak nagy’ nehezen tud úrrá lenni magán, hogy ne nevessen fel. Hozz nekem egy tengerszínű virágot –szeretné mondani. Keress egy gyerekkacaj formájú kis követ. Hozz nekem egy csillagot, csak úgy.

De szegény Tonks, szegény földhözragadt Tonks, aki bár metamorf mágus lévén akármilyen külsőt fel tud venni, nem változtathatja meg az alaptermészetét. Nem lenne szép ilyen dolgokat kérni tőle. Remus halkan kifújja a levegőt.  

- Egy pohár vizet? –kéri. A boszorkány besiet a házba.

Egy kis fehér kagyló pihen Remus mellett a homokban… egy régi, régesrégi élet apró darabja –gondolja cinikusan. Lesöpri az angyalszárny forma kagylóról a homokot és csodálkozva látja, hogy az még ép és egész. Nem látott még ilyet; a kagylók általában kettétörnek, mielőtt elérik a partot, de ez a kis darab valahogy mégis sértetlenül túlélte a megpróbáltatásokat. A varázsló finoman felveszi és a markába zárja. Kérlek –suttogja. Vigyél haza. Kérlek.

A Nap magasabbra emelkedik az üres tengerpart felett: elhagyatott és tökéletes.

End.