*

Másnap reggel Hermione valóban kételkedett benne, hogy Malfoy ma is felkeresi-e a tegnapiak után… De amikor meghallotta a csengőt, egyszerűen nem tudta letörölni a mosolyt az arcáról.

Draco bejött, motyogott valami köszönés félét, majd leült a fotelbe. Elővett egy újságot és mély hallgatásba burkolózott.

A nő nem törődött vele, legalábbis megpróbálta. Két óráig bírta.

Aztán, miután a férfi a folytonos szólongatásra és bökdösésre se moccant, Hermione bedühödött.

- Itt akarsz ücsörögni egész nap?

- Eljöttem, mert látni akartalak. De nincs kedvem beszélgetni veled –mondta fölényesen, fel sem pillantva olvasmányából.

- Á, szóval te teszel nekem szívességet azzal, hogy megtűrsz engem a saját lakásomban?! –civakodott tovább. -Legalább hasznodat venném!

- Akkor eddig csak azért maradhattam, mert segítettem neked ebben-abban?

A lány bosszúsan vállat vont.

- Nem érdekelsz!

- Hermione! –állt fel Draco. –Mondd, miért utálsz ennyire?

Olyan elkeseredetten nézett, hogy a lány megsajnálta. Talán tényleg ezt érezteti vele? Talán túlzásba vitte a tartózkodást… De csak azért csinálta ezt, hogy még csak véletlenül se kedvelje meg ezt az alakot. Hogy ne szeresse meg. 

- Nem utállak –suttogta.

- Nem azt veszem észre! Jó, abba már beletörődtem, hogy nem lehetünk barátok, de hogy még haragudj is rám!

- Hát, Malfoy, azt ugye te is tudod, hogy van miért? –nézett a nő a szemébe.

- Elítélsz engem a gyerekkori butaságaim miatt. Szerinted azóta nem változtam? –kérdezte fájdalmasan.

- Nem tudom. Te is utálsz engem, nem?

Draco felnézett a cipőjéről.

- Azt gondolod? –sóhajtott.

- Jaj, ne áltassuk magunkat! Te is nagyon jól tudod, hogy csak a gyerek miatt vagyunk tessék-lássék viszonyban! Ha ő nem lenne…

- Igazad van! –emelte meg a hangját a férfi. –De van! Itt… -azzal remegő kézzel megérintette Hermione hasát. Még soha sem ért hozzá. Bizonytalanul futtatta végig az ujjait a nő feszülő hasán. A lány hagyta neki. Nem tudta miért, de libabőrös lett a férfi érintésétől, így elhúzódott.

Draco még mindig mereven állt, kinyújtott kézzel. A nő megragadta a kezét és megszorította.

- Szeretnéd, ha a barátomnak tekintenélek? –kérdezte.

- Szeretném –nézett Hermione szemébe. Lassan közelebb lépett hozzá és a két tenyerébe fogta a lány arcát, majd gyengéden megcsókolta.

- Ilyet nem csinálnak a barátok –mondta álmatagon a lány, miután Draco elengedte.

- Nem. Valóban nem –értett egyet a fiú, majd újra megcsókolta. Ezúttal hosszabban és szenvedélyesebben.

- Nagyon fontos vagy nekem Hermione –suttogta a fülébe. –Mindketten azok vagytok.

*

Aznap is csak estefelé ért haza a fiú a kúriára. Furcsa, de most nagyon nyugodtnak és elégedettnek érezte magát. Minden olyan békés volt…  

Bambán mosolyogva lépett be a házba és rögtön a konyha felé indult. Meghagyta a manóknak, hogy melegítsék meg a vacsoráját, majd felment a szobájába. Alaposan meglepődött, amikor ott találta Pansyt.

- Mit csinálsz te itt? –fogadta korántsem udvariasan, miután felocsúdott első döbbenetéből.

- Hozzád jöttem –szólt a lány. –Nem is örülsz?

- Miért? –sóhajtott Draco.

- Van fogalmad róla, mennyi ideje várok itt rád? –állt fel az ágyról. –Beszélni szeretnék veled!

- Pansy, nagyon fáradt vagyok! Nem lehetne holnapra halasztani?

- Nem!! Hiszen örömhírt közlök: Draco! Megbocsátottam neked! Hozzád megyek feleségül!

- Mi??

- Hát nem csodálatos? –ölelte át a nő. –Rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni!

- Pansy…figyelj…- feszengett a fiú.

- Úgy hiányoztál! –hajtotta rá a fejét a vállára. – Hmm, Draco? Más a kölnid? –Pansy megszagolta a fiú nyakát. –Ez parfüm! 

Az ifjú Malfoy mozdulatlanná dermedt. Ha a lány kiront a szobából és ordibálni kezd…

- Draco! Hogy tehetted! –fakadt sírva a nő. – Jó, igen, az utóbbi időben külön voltunk, de hogy te rögtön egy másik nőhöz szaladj!

- Pansy… -emelte fel az állát Draco. –Figyelj rám. Ez a kapcsolat már lezárult. Én egyáltalán nem akarok még megnősülni. Csak az apám erőlteti még mindig.

- De én azt hittem, hogy rendbe lehet hozni –szipogta. Szokatlanul csendes volt a lány. Legalábbis magához képest.

- Nem –szólt gyengéden a férfi. –Már nem.

- Most…mennem kell! –szaladt ki hirtelen Pansy a szobából.

Draco levetette magát az ágyra. Piszkosul érezte magát. De emellett végtelenül megkönnyebbült. Régen tényleg szerette a lányt. Igen, szerelmes volt belé. A roxforti hetedik évét már úgy kezdte, hogy együtt járnak. Igen, azok voltak a felhőtlenül boldog idők! Végre olyan lányt talált magának, akit a szülei is elfogadnak. Tisztavérű. És emellett nagyon csinos is.

De aztán, miután összeköltöztek, ez az érzés fokozatosan elhalványult. Ehhez azért a nő elbűvölő személyisége is hozzájárult… Hát igen. Igaz a mondás, mely szerint lakva ismeri meg a másikat az ember…

De ezért… bár egyáltalán nem akarta feleségül venni a lányt, azért jó volt, hogy volt kihez hazamennie. Draco ilyen szempontból sohasem szeretett egyedül lenni.

Hirtelen felszisszent, ez kizökkentette mélázásából.

És még mindig nem gyógyult be rendesen ez a tetoválás! Megint éget!

- Draco!

A fiú összerezzent. Lucius nyitott be a szobába és cseppet sem volt rózsás hangulatban.

- A Parkinson lány majdnem belém szaladt a lépcsőn! Mit mondtál neki? Mi történt? –faggatózott.

- Szakítottunk, apa.

- Na ne mondd –húzta össze vészjóslóan a szemét. –És mégis miért?

- Mert már nem szeretem –közölte a fiú.

- És mi köze ehhez a szerelemnek?

- Apám! –emelte fel a fejét Draco. –Hogy mondhatsz ilyet? Te talán nem szereted anyát?

Lucius elhallgatott.

- Hidd el, ha annak idején mást kellett volna elvennem, megtettem volna. De nekem hatalmas nagy szerencsém volt, fiam. Azt a nőt szánták nekem, akit…szerettem. –Luciust láthatóan feszélyezte a téma. -Mindegy. Nem is ezért jöttem. Erre majd még visszatérünk. Most szedd rendbe magad! Öt perc múlva indulunk!

- Hová?

- A Nagyúr látni akar minket.

- Minek? – a fiatal férfi hangjában aggodalom csengett.

- Azt mondtam, öltözz!

*

Draco nem minden félelem nélkül lépett a Sötét Nagyúr elé. De szerencsére megkönnyebbülhetett.

Voldemort nem tervezett semmit, csupán egy hosszabb szónoklatot kellett meghallgatni tőle az összefogás fontosságáról. Viszont, az már aggasztóbb volt, hogy a Nagyúr bejelentette, ha az összes dementor megérkezik, elkezdik kidolgozni a haditervet.

- Apám? –súgta az apjának az ifjabb Malfoy, miután a többi halálfalóval kivonultak a teremből.

- Draco?

- Mit jelentsen az, hogy „támadunk?”

- Azt, amire gondolsz. A Nagyúr már elég erős és elérkezettnek látja az időt, hogy végre felvegye a harcot Dumbledore-ral. –felelte türelmetlenül.

- Oh!

- Meglepett a hír, fiam? Nem értelek… hiszen már hetek óta, minden gyűlésen megemlítette ezt. Nem figyeltél oda?

- Öhm.

- Kölyök! –ragadta meg Lucius a karját, hogy szembefordítsa magával a fiút. – Tudod te mit csinálsz? Hogy volt képed figyelmen kívül hagyni Nagyurunk szavát? Ha észrevette volna… már nem élnél!! Micsoda hozzáállás ez? –lovalta bele magát. –Büszkének kellene lenned arra, hogy az vagy, ami!

- És mi vagyok? Sötét feketemágus?

Lucius előrántotta pálcáját kígyófejű botjából és a fiára szegezte. Draco kitartóan meredt rá.

- Tűnj a szemem elől! –szólt dühtől remegő hangon.

*

A fiú különösebb morfondírozás nélkül is tudta, mit kell most tennie. Csak a kisfiára és Hermionéra tudott gondolni. De vajon tényleg helyes, amit tesz? Hiszen, nem erre lett nevelve…

Türelmetlenül kopogtatni kezdett a lány lakásajtaján. Még akkor is püfölte az ajtót, amikor a nő álmosan kitárta.

- Um… Draco –motyogta félálomban-, van fogalmad róla, mennyi az idő?

- Igen. Éjjel két óra tíz perc. Beengednél? –szólt ingerülten.

- Gyere –húzódott el a fiatal nő az ajtóból. Amikor a férfi belépett, a lány becsukta maga mögött az ajtót. Háttal nekidőlt és behunyta a szemét.

- Hermione! Ez most nagyon sürgős! Próbálj figyelni egy kicsit! –rázta meg finoman. –El kell vezetned Dumbledore-hoz és Potterhez !

- De… mégis miért?

- Figyelj rám! –gyengéden leültette a lányt az előszobában egy kis asztalkára és leguggolt elé. –Akármit is fogsz gondolni, tudnod kell, hogy amikor megtettem, …fogalmam sem volt róla, hogy kisbabánk lesz! 

- Malfoy! Megijesztesz!

A férfi feltűrte bal kezén a fekete talárt, majd kigombolta az ingujját. Azt is felhúzta. Hermione halkan felsikkantott. Még az egész lakást beborító félhomályban is kísértetiesen látszott a tetoválás a fiú karhajlatánál. Egy kitátott szájú koponya, aminek a szájából egy kígyó meredt elő. A fiatal nő a falig húzódott az asztalkán. Látszott rajta, hogy meg van rémülve. Már csak azt nem lehetett tudni, hogy Dracotól vagy magától a Sötét Jegytől. 

- Meg tudom magyarázni! –szabadkozott gyorsan a fiú. –Csak hallgass meg! Kérlek!

A lány a kezébe temette arcát és némán rázta a fejét.

- Ez még nagyon régen volt! Azóta minden megváltozott…

- De… de… ez még nem volt rajtad, amikor mi… Észrevettem volna…! –hallatszott Hermione bizonytalan hangja a tenyere mögül.

- Igen, tudom! És el kell hinned nekem, hogy én nem vagyok olyan… mint a többi…

- …halálfaló? –végre leengedte a kezét.

- Az –morogta Draco.

- Pedig nem úgy fest a dolog! –a lány tett egy bizonytalan kísérletet arra, hogy leszálljon az asztalról és mikor látta, hogy a fiú nem áll ellen, amilyen gyorsan csak tudott, felállt és távolabb húzódott Dracotól. Láthatóan megkönnyebbült.

- El kell mennünk Dumbledore-hoz! –erősködött tovább a férfi, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a lány előbbi, bántó gesztusát.

- Ugyan minek? –Hemionénak eléggé nehezére esett, hogy megállja sírás nélkül.

- Nagyon fontos, hogy beszéljek vele! Voldemort hamarosan meg fogja támadni a Roxfortot!

- Honnan veszed?

- Ő maga mondta!

Hemione továbbra is bőszen rázta a fejét és karba tette a kezét. – Egészen biztos vagy benne? Már hónapok óta nem hallottunk róla!

- Hermione! Nem ilyen naivnak ismerlek! Gondolod, hogy most, amikor visszanyerte a teljhatalmát és a hívei legjavát, nem fog a fehér mágusok ellen támadni??

- Rendben van… -motyogta még mindig sápadtan a lány. –Elviszlek hozzá.

*

Elindultak a legközelebbi kandalló felé, a Foltozott Üstbe. Az úton egy árva szó szem esett köztük, mindketten a gondolataikba mélyedtek. Némán baktattak egymás mellett.

Draco jó párszor rápillantott a lányra, de az ilyenkor konokul előre meredt, így nem tudott semmit sem leolvasni az arcáról. Mindenesetre nagyon érdekelte, hogy mit gondolhat…

Az utcák teljesen kihaltak voltak, csak az utcai lámpák égtek, a házak ablakai sötéten bámultak a semmibe. Mindenki más már nyugovóra tért. A fiatalok szeméből azonban már régen kiröppent az álom.

A kocsmából először is a Roxfortba, az igazgató irodájába mentek.

- Miss Granger? Mr Malfoy? Minek köszönhetem ezt az igen kései látogatást? –vonta fel Dumbledore a szemöldökét. Láthatóan az íróasztalánál dolgozott, amikor a két fiatal kilépett a tűzből.

Draco őszintén csodálkozott, hogy az igazgató nem tett semmi megjegyzést a lány állapotát illetően. Talán… talán tudott róla? Honnan? És miért?

- Malfoy mondani akar valamit –sietett a válasszal Hermione. Ez kizökkentette a férfit elmélkedéséből, és megkésve, de bólintott.

Aztán úgy, ahogy volt, egy kicsit porosan és állva belefogott a történetbe. Beszélt a beavatásáról és a már akkor fellépő kételyeiről, magáról a gyűlésekről és a Nagyúr legutóbbi tervéről. Dumbledore türelmesen végighallgatta, nem szólt közbe. Aztán, amikor a férfi befejezte, még ült ott, elmélázva simogatta az időközben térdére szállt főnix madarát.

- Ezek valóban nagyon súlyos dolgok, Mr Malfoy.

- Igazgató úr –szólalt meg Hermione, aki eddig a sarokban ült. –Maga hisz neki?

Draco fájdalmasan felsóhajtott.

- Igen, Hermione, hiszek neki. És abból, amit ez idáig meséltél róla, az a szilárd meggyőződésem, hogy szerintem igazat mond.

- Álljunk csak meg! –lépett közelebb az ifjú Malfoy. –Miket mondtál te rólam??

- Javaslom, sürgősen induljunk a főhadiszállásra! –mondta komolyan Dumbledore, megelőzve az esetleges veszekedést.

Újra felizzott a tűz a kandallóban.

- Hermione! Te mész elsőként! –adta ki az utasítást. A lány fogott egy marék port, a lángokba szórta, majd jól érthetően bemondta a címet:

- Grimmauld tér tizenkettő! – és a következő pillanatban eltűnt.

Draco bizonytalanul követte, bár nem tudta, hová is fog megérkezni.

Amikor kikászálódott a másik oldalon a lángokból, elcsodálkozott. Egy csapatnyi emberrel találta szembe magát.

Hermione ott állt Harry és Ron oldalán, akik kérdőn meredtek az imént érkezett fiatalemberre. De hátul még állt vagy öt-hat férfi és nő, akik közül Draco csak Lupin professzort és Rémszem Mordont ismerte fel.

Megilletődötten félreállt, hogy az igazgató is megérkezhessen. Csak amikor az ősz szakállú varázsló is kilépett a tűzből, akkor szólat meg Ron: 

- Dumbledore professzor? Mi ez az egész? És ő mi a fenét keres itt?

- Az ifjú Malfoy úr ma este roppant fontos dolgot közölt velem –szólt komoran. –Molly, kérem szóljon a többieknek is!

- Megyek –bólintott egy kövérkés, vörös hajú nő –akiben Draco most ismerte fel Ron édesanyját-, és kisietett a konyhából.

- Hermione! –fordult az igazgató a fiatal nőhöz. –Szerintem pihenj le, ne erőltesd túl magad!

- Nem, nem professzor, itt szeretnék maradni! –válaszolta. Ron biztatóan megszorította a kezét.

Malfoy a padlót bámulta. Ha jól látom, ez a ház valamiféle főhadiszállás lehet –gondolkozott. –És a jelenlevőkből rá lehet jönni, hogy mind fehér mágusok. Potter persze nem maradhat ki ilyesmiből…

Eléggé zavarta, hogy sokan kérdőn, volt évfolyamtársai pedig egyenesen bizalmatlanul tekintenek rá. Ha legalább Hermione mellette állna... Rásandított a lányra, de az szánt szándékkal kerülte a pillantását és az asztalterítő sarkát húzgálta.

Hamarosan dobogó léptek zaja hallatszott és még három ember csatlakozott a konyhában összegyűlt társasághoz. Egy rövid, lila hajú boszorkány és két vörös hajú férfi. Az egyiknek még egy hegyes foggal díszített fülbevalója is volt. Talán ők is Weasley-k –gondolta Draco. –Elég nagy az a család…

- Hallgatunk, fiam! –bólintott Dumbledore. Draco nagy levegőt vett és belekezdett…

*

Már pirkadt, mire a társalgásnak vége lett és az igazgató elrendelte a fiataloknak, hogy térjenek nyugovóra. Harryék vonakodva bár, de teljesítették az utasítást.

Draco álmatlanul feküdt az egyik üres szobában és a plafont bámulta. A fejében kavarogtak a gondolatok.

Miután elmondta ugyanazt a Főnix Rendjének is, mint az igazgatónak, mindenki komor hallgatásba burkolózott. Aztán faggatni kezdték Dracot az apróbb részletekről és ő készségesen válaszolt, amire tudott. Aztán végig kellett ülni egy taktikai megbeszélőt, hogy az esetleges támadáskor mi legyen a teendő. Az úgy látszik senkit sem lepett meg, hogy Draco halálfaló mivolta kiderült. Ron még halkan ciccegett is. De hát! Mi mást várt??

Csoda, hogy Potterrel nem átkozták meg rögtön, amint tudomást szereztek a Hermionéval való kapcsolatáról. És milyen kapcsolat ez? Semmilyen! A lány még csak rá sem tekintett az est folyamán!

Hát ezért fordított hátat az apjának? Ezért tett kockára mindent??

A fiatal férfi elbizonytalanodott. Vajon biztos, hogy jól döntöttem? Egy Malfoy nem arról híres, hogy a szívére hallgatna! Sokkal inkább a puszta tényekre alapozzuk a döntéseinket.

A szőke fiú az oldalára fordult, de továbbra sem jött álom a szemére.

*

Egy emelettel feljebb Hermione két barátjával vitatkozott. Pulipinty, Ron baglya izgatottan repkedett a fiatalok feje felett.

- …és mindennek tetejébe még idehozod ezt a  halálfalót a főhadiszállásra! Hermione! Most majd megy vissza a hírrel Voldemorthoz… -maradj már Ron!-…hogy hol van a ház!

- Tévedsz, Harry! Nem tenne ilyet! Ti is itt voltatok, amikor azt mondta, hogy át akar állni a mi oldalunkra!

- Ó, egy eltévelyedett halálfaló! Milyen megható! –kiabált Ron, figyelmen kívül hagyva a fordított pszichológiát.

- Miért? Piton is a mi oldalunkon áll! –érvelt a lány.

- Hidd el, én benne sem bízom!

- Hermione! –lépett közelebb hozzá Harry, és egészen más hangnemben folytatta: –Szerintem… pihenj inkább le egy kicsit! Ma még egy szemhunyásnyit sem aludtál!

- Nem vagyok fáradt! –toppantott a nő.

- Igaz is… -dünnyögött hangosan Ron, aki az ablakpárkánynak támaszkodva állt, –még meg sem kapta érte a magáét Malfoy!

- Mi? –fordult hozzá a lány.

- Még tartozom neki egy orrba vágással. Minimum!

- Eszedbe ne jusson! –szólt rá egy kicsit gorombán.

- Mi csinált veled, Hermione? Miért véded ennyire?

- Nem védem… -pirult el a nő. –Csak most úgy vélem, nincs igazatok vele szemben!

- Ja, persze…

- Ron! Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni téged! –azzal dühösen feltépte az ajtót és füstölögve kilépett a folyosóra.

*