Mézben

     Fekszik Tonks mellett az ágyban és azon töpreng, vajon Molly mit szólna most hozzájuk. Legszívesebben felnevetne. Hiszen szinte még azelőtt össze akarta őket boronálni, mielőtt még személyesen találkoztak volna egymással. Bár Lupin még mindig úgy tartja, túl öreg, Tonks pedig túlontúl fiatal.

Vajon Sirius mit mondana, ha megtudná, hogy a saját unokahúga váltotta fel a helyét?

Ma éjjel a boszorkány haja olyan színű volt, mint az Égei-tenger kék hullámai napsütéskor, a szemei pedig olyan zöldek, mint Írország végeláthatatlan dombjai.

Egy kicsit borzongató a tudat, olyan nővel lefeküdni, aki akár százféle külsőt is fel tud ölteni, mégis… ugyanaz az illat, ugyanaz a selymes tapintású bőr. 

Remus szereti a nőket. Szereti a testük görbületeit, rejtett völgyeit, a puha hús és a kemény csontok kontrasztját. Szereti, ahogyan forró testük az övéhez simul. Még mindig csont és bőr, pedig már egy éve Molly főztjén él.

És élvezi azt is, hogy irányíthat és mégis védelmet tud nyújtani.    

Siriussal egészen másképp volt. Vad, kegyetlen, reménytelen erők küzdelme. Az állandó veszély, hogy egyszer magával rántja, lehúzza a viharos, örvénylő tenger.  

Tonkssal olyan, mintha mézben úszna, békésen, lassan és ragacsosan.

Tisztában van vele, hogy ez nem fog sokáig tartani; talán el sem kellett volna kezdeniük. Már túl öreg és túlságosan fél, hogy megnyíljon előtte, és a nő legalább olyan ügyes az álcázás művészetében, mint ő maga.

Gyengéden végighúzza az ujját a lány orrának vonalán. Az igazi orrán. Ez az igazi haja, az igazi szája, az igazi arca, az igazi teste. Éjfekete haj, hosszú szempillák, tejfehér bőr és rózsaszín ajkak. Fáj rápillantani, de mégis… képtelen elfordítani a fejét.

Amíg alszik, Tonks az igazi alakját mutatja neki.

De ő nem lát mást, csak Siriust.

Vége