Néha

   Néha, éjjelente Sirius csak ül és nézi, ahogy Remus alszik. Elragadtatva figyeli a halvány szempillák rebegését, miközben a fiú álmodik, remélhetőleg őróla, nem tehet róla, de ezt kívánja. Kinyúl és óvatosan elsöpri a szeplős homlokba hulló aranyszín tincseket, és amikor Remus orra megrándul -mert a haja csiklandozza az arcát-, halkan elneveti magát.    

Néha Sirius azért nézi őt, miközben alszik, hogy újra és újra tudatosítsa magában, mije van. Félig kapta, félig ő maga szerezte. Az egész élet nem tűnik elegendőnek rá, hogy ezt igazán végiggondolja. Mégis, a sötétben, ahol az egyetlen zajforrás James halk horkolása és Remus szuszogása, nincs más, csak idő. Itt van elég idő, hogy leülve végiggondolja, hogy ami neki ezzel a gyönyörű fiúval van, az jobb, mint eddig bármi más. Jobb, mint a szerelem. Ez a végzet. 

   Néha, reggelente, amikor a nap már bekukucskál a függöny rései között -épp úgy, mint abban a regényben, amit Lupin már ezerszer felolvasott Siriusnak-, Remus csak ül csendben és ébredező párja hollófekete haját simogatja. A tökéletes vonások megváltoznak, ahogy Sirius felébred és elmosolyodik -rámosolyog-, aztán megcsókolják egymást, s percekig úgy maradnak, mintha megállíthatnák a napot csupán azzal, hogy szerelmesek.    

Mindig Remus ébred előbb, erős karok ölelik vigyázva és szorítják Sirius meleg testéhez. Mosollyal az ajkain ébred, egy olyan álomvilágból, amit még csak össze sem lehet hasonlítani azzal a pillanattal, amikor felébred és tudja, a párja karjaiban van. Sosem mert arról álmodni, hogy ilyen dolog a való életben is megtörténhet. Annyiszor végigolvasta már Mr Darcy, Heatcliff és a többi regényhős sok-sok évvel ezelőtt írt történetét, és sosem gondolta őket valósnak. A múlt részei ezek a történetek és vele ilyen nem fog megtörténni. És mégis, ez a múlt, ezek a történetek megelevenednek, valahányszor Sirius rámosolyog, valahányszor megérinti és azt suttogja neki a sötétben „szeretlek.”

   Néha, amikor kettesben vannak a tónál, Sirius olyan erősen öleli magához Remust, hogy az ujjai elfehérednek. Black tudja, mit csinál, tudja, hogy túl erősen szorítja, de nem tehet róla és Remus sem szól semmit. Nem tudja abbahagyni, mert már érti, miért csinálja; egy olyan álomba kapaszkodik, amit -rájött-, egyszerűen nem veszíthet el. Remus nélkül kialszanak a fények. Megmarad a nevetés, megmaradnak a barátok, megmarad a roxforti ebédlőben azt a finom puding. Mégis, minden szürkének, színtelennek és üresnek tűnik azzal az egy dologgal szemben, ami valóban számít.  

Sirius előre fog hajolni, hogy megcsókolja Remus homlokát, és elmondja neki, mennyire szereti őt; megpróbál olyan szavakat keresni, ami kifejezi azt a csodálatos, meleg érzést, ami a szívét ennyire megtölti. Lupin el fog mosolyodni, és visszasúgja Blacknek, hogy ő is nagyon szereti, aztán még egy darabig ott maradnak, ölelkezve, olyan szenvedélyesen, mintha ez lenne az utolsó pillanatuk a földön. Az egyik attól fél, ugyanúgy el fogja veszíteni ezt, mint ahogy a családját is elvesztette, a másik pedig még mindig nem hiszi el, már a kezdetekkor sem hittel el, hogy megérdemel ekkora boldogságot.

    De legtöbbször, egyikőjük sem törődik semmivel. Remus csak aggódik és Sirius csak bosszankodik, aztán vitatkoznak, veszekednek és üvöltenek egymással és utána órákig nem beszélnek. Mégis, valahogy a sok sírás és nevetés mögött, a szidalmak mögött, hogy James nem képes rendesen segíteni nekik, mindezek mögött van valami más, valami mélyebb. Van valami a pillantások és mosolyok és „szeretlek-ek” mögött, ami összetartja őket. Van valami az összefonódott ujjaik mögött, amik úgy kapaszkodnak a másikba, mint a felkorbácsolt tenger hajótöröttje a tutajába az életéért. 

   Néha úgy gondolják, ők örökké szerelmesek lesznek; nevetve, kézen fogva, csókolózva a verőfényes nyári nappalokon. És néha, egyszerűen csak tudják, piszkosul tudják, hogy ez így is lesz.

Vége.