Hallucináció

     Újra megjelent; felkucorodott a kanapéra, mint egy macska és ráemelte szürke szemeit. Remus nem tudta megmondani, hogy szánalmat vagy megvetést tükröznek-e azok a szemek, mert konokul a kezében levő italra meredt és nem nézett fel többé.     

- Ha ennyire rossz látni engem, miért iszol még mindig? –kérdezte Sirius halkan, szinte tétován. Újra tizenhét évesnek hangzott. Remus egyre szorosabban markolta a poharat, s félő volt, hogy megrepeszti.

- Látni akartalak, még ha tudom, hogy csak egy hallucináció vagy –válaszolt a varázsló. A hangja meglepően józan volt. Sosem volt még ennyire magánál, ha Sirius feltűnt és tudta, hogy pont ezért kétszer olyan fájdalmas lesz neki reggel, mert mindenre tisztán fog emlékezni.

- De ahhoz rám kellene nézned –szólt Sirius óvatosan és Remus nem tehetett mást, felpillantott.

Sirius ugyanúgy nézett ki, mint azon az estén, amikor meghalt. Bár a szeme úgy csillogott, annyira tele volt élettel, mint tizenhat évesen, Harry előtt, a háború előtt, azelőtt, mielőtt elvesztették volna a bizalmukat egymásban. Ez legalább olyan fájdalmas, mint nem ránézni. Remus nyelt egyet.  

- Talán nem is vagyok hallucináció –vetette fel Black. Lemászott a bútorról és Remus felé nyújtotta a kezét.

A férfi sikkantás és nyögés közötti hangot hallatott, majd elhúzódott, mielőtt Sirius megérinthette volna. Le is esett a kanapéról a földre. Az üveg összetört, miután kiesett a kezéből és a mézszínű folyadék lassan beszivárogott a parketta rései közé. Sirius megkövülve ült, Remus pedig összekuporodott, térdét felhúzta mellkasához és arcát beletemette a tenyerébe.  

- Ne! –sikerült kipréselnie magából, miután vett pár nyugtató lélegzetet. –Ne. Nem akarok több káprázatot! Épp elégé rossz az is, hogy látlak!

Sirius visszaült a kanapéra, és mikor Remus végre vette a bátorságot, hogy felnézzen rá, már hűlt helyét találta.

End