Arany

     Biztos nem azért szerette, mert édesanyja ahányszor csak megtehette, ilyen színű ruhát öntött magára minden reggel.

Nem azért szerette, mert édesapja tisztelettel adózott a nemes fém előtt, s talán jobban imádta, mint saját vére nevét.

És bizonyosan nem is azért szerette, mert a Gringottsban egy szerénynek egyáltalán nem mondható összeg várta a Nemes és Nagy Múltú Black ház örökösét.

Sosem kedvelte az arany ékszereket. Legalábbis saját magán. Nem illett sápadt bőréhez és világos tekintetéhez. Viszont a sima, csillogó felületen táncoló briliáns sárgát kedvelte, néha azt kívánva, bár jobban megfelelne vonásainak.  

És szerette a vasárnapi lenyugvó napot, ahogy a fény rejtett borostyánokra bukkan a fém felületén.

De azért volt a kedvenc színe, ahogyan ébresztette őt reggelente.

     Minden reggel arany fénysugár mossa át a lepedőket és párnákat ragyogó bézs színt kölcsönözve nekik. Gyengéden csillogóvá lesznek a hajtincsek, és az enyhén piros arcbőr világít. És, aztán a sugarak lassanként feltöltik a rózsaszín ajkak közötti sötét hézagot, végigsiklanak a sűrű szempillákon s immár tökéletes arany aurába foglalva, Remus kinyitja a szemét. A fény szembogarának minden színén végigtáncol, és megajándékozza Siriust egy álmosságtól laposakat pislogó szempárral. A szempárral, ami több fájdalmat látott már, mint amennyit ennyi idősen illett volna, és ami gátja volt milliónyi könnycseppnek, melyek közül pár száz ki is szabadult. A szemei –gondolta Sirius- tökéletes keveréke borostyánnak és méznek és aranynak és végtelen mélységnek és szerelemnek és Remusnak.

*