Napforduló

    A jégvirág úgy néz ki az ablaküvegen, mint a pók hálója, a kristályos fonalak egyik saroktól a másikig nyújtózkodnak. Odakint, a hó addig örvénylik, kavarog sűrű pelyhekben Lupinék háza körül, míg Sirius úgy nem érzi, szinte egy másik világban járnak.

Remus megborzong és közelebb bújik hozzá. Sirius megsimítja társa feje búbját, aztán az elnyűtt gyapjúpokróccal betakargatja a vállát.

A tűz lustán ég a kicsi kandallóban, a pislákoló lángok árnyéka Remus arcán játszik. Sirius elmosolyodik békés arckifejezése láttán. A legtöbb ember viccesen fest álmában az elernyedt arcizmoktól, de Moony olyan mind Moony, csupán alszik.   

Az asztalon álló gyertya hamarosan elég. Sirius kinyúl és arrébb tolja, mielőtt a megolvadt viasz rácsöppenhetne a térképük legutóbbi vázlatára. Szeretettel megérinti a gyűrött pergamen szélét. 

- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok –suttogja, csak hogy láthassa, ahogy a papír életre kel. Tintacsíkok tekergőznek és futnak egymásba, míg össze nem állnak Remus hurkos betűivé. A fiú felsóhajt, amikor előtűnik a griffendél torony és a környező lépcsősorok.

- Abban sántikálsz? –morogja Remus a pulóverének.

Sirius magas, vakkantás szerű hangot hallat.

- Csíny letudva! Ö. Nem.

- Jó. Aludni szeretnék –a hosszú szempillák lecsukódnak és Remus légzése a következő pillanatban újra egyenletessé válik. Sirius pislog párat.   

- Az év leghosszabb éjjele, mi? Io Saturnalia.

Megnyalja az ujjait és eloltja a gyertyacsonkot. Kissé esetlenül lentebb csúszik a süppedő kanapén Remus mellé. A jégcsapokat nézegeti az eresz alatt, amíg el nem alszik.

Reggel, amikor Mrs. Lupin lejön a földszintről, észreveszi őket: összebújva fekszenek a kanapén, mint a kiskutyák. Az arcukat megvilágítja a nap, ahogy a fénye áttör a jégvirágos ablakon.

~fin~