|
♣ 18. rész
2008.01.31. 12:41
*
A szobába belépve megcsapta őket a fény, a meleg és az ételek illata. Emmeline óvatosan rámosolygott a férfira, aztán csatlakozott az asztal mellett álldogáló Hestia barátnőjéhez.
Siriusnak újabb vajsört nyomtak a kezébe, aztán valaki odalökdöste a dohányzóasztalka köré, ahol már javában folyt az eszmecsere. Még mindig a kinti eseményeken töprengett, amikor Lily az orra alá dugott egy süteményes tálat. Black vett egy szeletet, aztán csak meredt az édességre, mert erről is Remus jutott az eszébe.
Csak fél füllel hallgatta Peter monológját, igazából legszívesebben felállt volna onnan, de Ágas épp akkor zuttyant le melléje és karját átvetette barátja válla felett. Na szép. Most be vagyok kerítve.
- Mi újság? –vigyorgott jókedvűen a szemüveges férfi. Sirius ráemelte szürke szemeit és mosolyogva konstatálta, hogy cimborája legalább olyan részeg, mint amilyen ő volt tegnap este.
- Tudod, hogy mit fogsz kapni ezért Lilytől? –heccelte.
- Miért? Nem csináltam semmit! –védekezett. –Kivittem a szemetet, lefektettem Harryt, sőt, még segítettem is kajáknál. Este pedig… –kezdte, de aztán elnevette magát. –Hidd el, Tapikám, Lily maradéktalanul meg lesz elégedve velem!
Sirius csak nevetett –aznap este először-, aztán lefejtette magáról James karját, mert a barátja kezdett teljesen rádőlni.
- …Nincs igazam, fiúk?
- Mi, hogy? –kapta fel a fejét mind Black, mind Potter.
- Mondom: manapság minél több időt kell a szeretteinkkel lennünk, mert ki tudja, mikor látjuk őket utoljára! –mondta Pettigrew, aztán jelentőségteljesen bólintott saját véleményére.
- Persze! –vigyorgott James, pedig Sirius le mert volna fogadni, hogy nem is hallotta a mondatot.
Peter várt egy kicsit –talán arra, hogy Tapmancs is helyeseljen neki-, aztán, mikor ez nem történt meg, folytatta:
- Szóval, nem elég, hogy állandóan félnünk kell Tudjátokkitől, pedig mi tudjuk a legjobban, hogy ez mennyire komoly dolog. De azt mondom, nélküle is megvan a magunk baja.
- Édesanyád még mindig ennyire beteg? –kérdezte aggódva Marlene.
- Ó, igen! –helyeselt a kövérkés férfi. Valószínűleg ide akart kilyukadni. –Szegényke.
- És hol van, a Szent Mungóban?
- Nem! –rázta a fejét Féregfark. –Azt mondta, nyugalmat szeretne. Otthon. Otthon van… –hatásszünetként belehörpintett a poharába. –És ő csak az anyám, tartozom neki annyival, hogy teljesítsem a kérését. Talán ez lesz az utolsó…
A hölgyek meghatódottan dőltek hátra. Peter elégedetten húzta ki magát, de csak addig, amíg James meg nem kérdezte:
- És miért nem lehet őt megtátogatni?
- Hogy mondtad?
- Azt kérdeztem: biztos örülne neki, ha csapatostul elmennénk. Felvidulna, vagy valami –azzal kivette Sirius kezéből az üveget és belekortyolt.
- Nem –feszengett hirtelen Peter. –Nem, mindenképpen nyugalom kell neki. Igen, a gyógyító is megmondta: csend és nyugalom.
- Ahogy gondolod –legyintett Ágas, ejtve a témát.
Féregfark azonban még mindig magyarázkodott.
- Nem, ebben biztos vagyok: nem örülne most a társaságnak. Pláne nem sok embernek egyszerre. Még egy-két embert el is tűrne szerintem, bár ez sem biztos, múltkor Remus is szívesen eljött volna, mondta, de mondtam neki, hogy nem, anyám épp aznap gyengélkedett jobban…
- MICSODA?! –Sirius olyan hangosan kiáltott fel, hogy szinte mindenki feléje fordult a szobában. Őt azonban csak az érdekelte, hogy kiszabaduljon Ágas súlya alól és kartávolságon belül tudhassa Petert.
Amikor elérte barátja gallérját, izgatottan meg is rázta.
- Mikor…? Mikor találkoztál te vele!?
- Sirius, csillapodj! –szólt rá értetlenkedve Marlene. –Mi ütött beléd?
- PETER! Válaszolj!!
- Hogy? Hogy mi? –kérdezett vissza Pettigrew ijedten.
- Sirius! –ez már Lily volt. A fekete hajú férfi vállára tette a kezét és szelíd erőszakkal visszanyomta őt a fotelbe.
A varázsló még mindig zihálva, egy pillanatra lehunyta a szemét, úgy futott neki megint:
- Féregfark... Kedves barátom –kezdte hangjára nyugalmat erőltetve. –Ha megkérhetnélek, nem mondanád el, mikor és hol találkoztál te Remussal? Tudod, én már öt egész hónapja egy büdös szót sem váltottam vele! NA!
- Vagy úgy… –Peter megigazította a pulóverét, közben segélykérően szétnézett a szobában, de mindenhol csak csodálkozó tekintetekkel találkozott. Aztán Siriusra pillantott. A férfi idegesen dobolt a térdén. Kénytelen-kelletlen elkezdte hát: –Nos, ha ennyire tudni akarod, az Abszol úti patikában futottam össze vele párszor. Talán havonta kétszer.
- Aha. És arra nem gondoltál, hű cimborám, hogy esetleg szólsz róla? Mintha említettem volna neked is párszor, hogy ha meglátnád valahol, szólj. Vagy talán megkért, hogy hallgasd el előlem?
- Nem mondta, hogy titok.
- Nem? –kérdezte Sirius, ideges nevetésfélét hallatva. –De jó…! Briliáns! –felpattant és magára ráncigálta a kabátját. Megindul az ajtó felé, senki nem tartóztatta. De Lily a nyomába szegődött.
- Sirius? Mit csinálsz? –hallatszott a folyosóról.
- Elmegyek. Ki kell szellőztetnem a fejem… Ezt nem hiszem el!
- Gyere! –szólt az asszony, azzal kikísérte az utcára.
Black türelmetlenül paskolta a combját, várva az esetleges szemrehányásra.
- Oké. Most mi lesz? –és miután a nő kérdőn meredt rá, folytatta: –Úgy értem, most leszidsz?
- Ugyan miért tennék ilyet? –kérdezte a boszorkány.
- Hát… talán mondjuk, mert szörnyen viselkedtem, vagy jelentet rendeztem, vagy…
- Sirius! –a férfi abbahagyta a hadonászást és a nőre meredt. Hogy a fenébe tud ő is ugyanolyan szemrehányóan nézni, mint Lupin?
- Mi az?!
- Azért mondtam, hogy menjünk ki, mert úgy gondoltam, hogy ez nem tartozik a többiekre.
- És úgy vetted, hogy nem vagyok megfelelő állapotban ahhoz, hogy megválogassam a szavaimat?
Lily ciccegett.
- De most mondd meg! –emelte fel a hangját Black. –Nincs igazam? Normális dolog, hogy Féregfark tudja, mert igenis tudja, hogyhalálra kerestem Remust. És ő már hónapokkal ezelőtt látta és nem szólt róla!!
- De –jelentette ki Lily oly nyugodtan, amitől Tapmancs megint abbahagyta a szentségelést. –Igazad van. Én sem tudom, miért nem szólt.
Sirius csak idegesen rázta a fejét és közelebb lépett a már fagyoskodó Lilyhez.
- Nem értem… Még a végén kiderül, hogy egész idő alatt Londonban volt! Nem értem… És azt sem, miért kellett így eltűnnie?!
- Talán gondolkodni akart –találgatott az asszony.
- Igen, és ennyi idő alatt nem jutott semmire? –csattant fel a varázsló. –Öt hónap, tizenkét és fél nap, Lily! Ez hülyeség! Remus akárhogy is döntött volna, csak megkeresett volna! De… Különben is, hogy lehetett így eltűnni? –dühös volt, nagyon dühös. –Mi a fészkes fenéért csinálta?! Mi a francnak?! Minek, mi!? –nem is tudta, hogy sír, amíg két könnycsepp le nem gördült az arcán. –A kurva életbe…!
Lily Siriushoz lépett és váratlanul megölelte. Black pár pillanatig csak megilletődötten állt a váratlan gesztus hatására, aztán ellazult és a nőt magához szorította.
- Figyelj… –kezdte Lily Tapmancs vállára támasztva az állát. –Csak annyi a dolgod, hogy elmész a patikába és megkérded az eladót, mikor szokott odajárni. Ha tényleg minden hónapban elmegy párszor, akkor emlékezhetnek rá. És valószínűleg most is el fog menni, mert kellhetnek a hozzávalók a gyógyító bájitalokhoz.
Persze, kell valami, amit bevesz holdtölte után.
Sirius felsandított a csillagos égboltra. A Hold növő félben volt megint; alig egy hét múlva telihold. Persze tudta ezt ő anélkül is, hogy leellenőrizte volna.
- Remus nagyon rossz bájitaltanból –suttogta somolyogva, amikor néhány emlékkép az eszébe jutott. –Hogy tudja rendesen megfőzni őket, ha egyszer mindig átlyukasztotta az üstjeit?
- Emlékszem –suttogta vissza neki Lily.
Black széthúzta magán a kabátját és a nő hátán újra összefogta; így legalább tovább álldogálhattak még egy kicsit a kinti éjszakában.
*
Sirius legszívesebben már aznap este felkereste volna a patikust. Persze tudta, hogy a nyitásig várnia kell holnap reggelig.
Nem ment vissza Jamesékhez, inkább haza hoppanált. Otthon elvégezte a szokásos lefekvés előtti rituálékat, be is feküdt az ágyba, de nem jött álom a szemére. Zaklatott volt és türelmetlen. A fejében különböző fantáziaképek suhantak át: mi történne, ha tényleg Remus nyomára bukkanna és találkoznának. Mit mondana neki? Mit mondana Remus? Egyáltalán meghallgatná?
Úgy aludt el, hogy magában még mindig párbeszédeket, monológokat fabrikált és így természetesen Remussal is álmodott. A szakításuk után, éjjelente még boldog álmai voltak, amiben Lupin mosolygott rá. Annál keserűbb volt aztán az ébredés. De így, hónapok múltán már a tudata is felfogta az új helyzetet, álmában párja is megfoghatatlan és távolságtartón viselkedett vele. Sirius nem bánta, örült, hogy legalább a fejében mellette lehet.
De az ébrenlét! Amikor nem volt a Rend dolgaival elfoglalva, vagy nem volt mellette James, hogy elterelje a figyelmét, hihetetlenül elveszettnek érezte magát. Szörnyű nyár volt, szörnyű öt hónap. Ha épp nem önpusztító életét élte, sokat sétált a vízparton és a gondolataiba mélyedt. Már egészen bebeszélte magának, hogy a kapcsolatuk úgyis halálra volt ítélve, annyit marakodtak. De csak, mióta kitört a háború. Persze, ez jó kifogás, a lehető legjobb. Ja, és nem vesztett semmit az életben. Így talán megismerkedhet végre egy rendes nővel és családja lehet.
Kivéve persze, hogy erről hallani sem akart. Minden nehézség ellenére tudta jól, ki mellett szeretne megöregedni.
Bonyodalmak nélkül unalmas az élet –mondta egyszer Remusnak még sok-sok éve. Bolond volt már az iskolában is, de Lupin még jobban azzá tette. Egyszerűen képtelen volt a közelében rendesen viselkedni. Vagy elmondhatatlanul boldog volt, vagy kibírhatatlanul boldogtalan, dühös, nem volt középút. Érezte, hogy ez szerelem, mi más lehet, de nem volt egy cseppet sem bölcs, nem tudott mit kezdeni az érzéseivel. Sem a túláradó szerelmével, rajongásával, sem pedig a féltékenységével és az ebből fakadó mérgével. Mert mindenre féltékeny volt, ami Remust érintette. Nem csak a barátaira, a szüleire is, a munkájára is, a könyveire is. Tudta jól, hogy nagyon gyerekes. Tudta, hogy már réges-rég fel kellett volna nőnie. Tudta, hogy Remus milyen társat érdemelne. Aki nem bántja meg ennyiszer. Aki türelmes, megértő, több teret ad neki és hagyja egy kicsit élni. Tudta és a fejében olyan jól hangzott minden, amit eltervezett, de aztán jött egy újabb érzelem-hullám és a terv romba dőlt. Nem volt képes uralkodnia magán. Ez sosem ment neki. Ő egy „nemérdekel” és „mostakarom” ember volt.
És most minden elveszett, véget ért, összeomlott.
Nos, ezzel jár, ha valaki egy másik emberre építi az életét. Valamikor pofára esik.
Sirius nyitásra már ott volt az üzlet előtt. Előre kigondolta, mit fog kérdezni, sok eshetőségre felkészült, mit tesz, ha a boltos nem válaszol majd neki.
Először úgy is tűnt, hogy az öreg patikus tényleg nem valami segítőkész. Mikor Sirius belépett a boltba, még nyájasan köszöntötte, de amikor elkezdett kérdezősködni, bizalmatlanná vált. Black hamar elvesztette a türelmét és felemelte a hangját. Ez volt a szerencséje. Billy Norton, akivel együtt kviddicseztek a suliban, és aki a hátsó szobában pakolgatott, meghallotta. Innen már sínen volt minden. Billy megnyugtatta nagyapját, hogy Black nem egy nyomozó halálfaló és az öreg így már emlékezni kezdett a kuncsaftjaira. Remus tényleg minden hónapban ellátogatott az üzletbe és igen, nagyjából mindig ugyanazokat a dolgokat kérte.
Arra a kérdésre, hogy ebben a hónapban jött-e már, igen volt a válasz. Sirius ettől elkedvetlenedett, de Billy megsúgta neki, hogy múltkor nem tudták kiszolgálni nádgyökérből és azért előbb-utóbb vissza kell jönnie.
A következő két és fél napot Sirius szinte teljesen az Abszol úton töltötte: az utcán sétálgatva, vendéglőben ülve, vagy a boltokban nézelődve, természetesen a patika közelében, Nem szólt senkinek, hogy hol érhetik el, úgy gondolta, ha nagyon keresik, megtalálják. James oda-vissza tükre mindig ott lapult a zsebében. Ha meg nem, mit számít most?
Valamikor a harmadik nap felénél megjelent Remus a patika előtt.
Sirius szíve kihagyott egy dobbanást. Majdnem kiejtette a kezéből az egyik szobrocskát, amit az antik kereskedésben nézegetett. Hanyagul visszaállította a polcra, majd nagy lendülettel megindult a kijárat felé. A macskaköves utcára érve azonban lassított. Igen, jobb, ha megvárja, amíg Lupin végez a vásárlással.
Azon morfondírozott, közelebb merészkedjen-e, vagy sem, mert a nagy tömegben félő, hogy nem veszi észre, ha távozik, de ebben a pillanatban a férfi homokszín üstöke felbukkant az ajtóban. Remus bal kezével több csomagot is egyensúlyozott, a jobbal pedig a pénztárcáját tömködte a zsebébe. Hirtelen megállt mozdulat közepén és összeráncolt szemöldökkel felemelte a fejét. Egyenesen ránézett.
Sirius megdermedt, majd szaggatottan felsóhajtott. Társa nem mozdult, így nagy nehezen odalépett hozzá.
- Helló –mondta magas hangon és érezte, hogy ráadásnak még el is pirul.
- Szia –válaszolt Remus, szinte ugyanolyan tenorban.
Sirius csak nézte, várt valamire, akármire, de mivel semmi nem történt, barátja meg sem szólalt, nyelt egyet és feltett egy jó hülye kérdést:
- …Mit vettél?
A férfi kinyitotta a csomagját, megnézte, hogy mit is vett, aztán válaszolt:
- Nádgyökeret. Meg egy könyvet. Már a könyvesboltban, nem itt.
Black csak bólogatott. Az agya teljesen kikapcsolt.
- És… jól vagy?
- Megvagyok. Te?
- Aha. Én is. Meg.
Remus hümmögött.
- Öhm. Tudod, nekem most mennem kéne –biccentett a fejével az utca egyik irányába. –Vissza dolgozni.
- Ja, oké –szólt Sirius még mindig túlontúl magas hangfekvésben. –Csak… –vett egy nagy levegőt. –Ráérnél valamikor egy kicsit?
- Most nem igazán jó. Tudod –azzal megrázta a gyógynövényes zacskót. –De majd utána. Írok. Levelet.
- Jó –mondta Sirius.
- Akkor viszlát! –köszönt Remus és olyan gyorsan ellépett mellőle, hogy Black még annyit sem mondhatott, „viszlát.”
Bután bámult utána, nézte a hátát, majd később már csak a lassan hömpölygő tömeget. Amikor egy sietős kamasz belerohant, végre magához tért. Ő is elindult az utcán a másik irányba.
Helló, Remus! Micsoda véletlen, épp én is a patikába igyekeztem. Mi van veled? Jól vagy? Vagy: Helló, bocs, tudom, hogy valószínűleg nem akarsz látni, de szeretnék beszélni veled. Kérlek. Akármelyik megtette volna. Tényleg. Sirius bosszúsan megrázta a fejét. Mi a fene van velem?
Még mindig a találkozáson merengett, észre sem vette, hogy már megint a Temze parton sétál. Felkönyökölt a korlátra. Bármennyire is hiányzott már neki a férfi, nem mondhatni, hogy megkönnyebbült volna. Sőt. Gyomra még mindig görcsben volt. Úgy érezte magát, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem tudta, most mihez kezdjen. Még egyszer nem keresheti meg, Remus világosan megmondta, hogy majd szól, ha ráér. Most várhat. Na de meddig? Újabb öt hónapot?!
*
Lupin egy hétig várakoztatta. Siriusnak így utólag fogalma sem volt arról, mit csinált az egy hét alatt. De azt sem tudta, mi az ördögöt csinált öt hónap alatt!
Aztán egyik délelőtt szokás szerint a televízió előtt hevert és pont nem gondolt Remusra, amikor egy bagoly kocogtatta meg az ablaküveget. Black nyomban felpattant és kalapáló szívvel oldotta le a madár lábáról a pergament. Beengedte a baglyot a szobába, hogy kicsit megszárítkozzon, mert kint csepergett az eső.
Mire visszaért a kanapéhoz, már el is olvasta a küldeményt.
„Sirius! Megfelelne neked a ma este hét óra? A Foltozott Üstben? Ne haragudj, de csak ma reggel derült ki, hogy mikor tudok elszabadulni. Egy mugli könyvesboltban dolgozom. Megint. Valahogy mindig ilyen helyeken kapok munkát, de én nem bánom.”
„Szia, Remus! Remélem, jól vagy így a holdtölte után. ”
Körmölte Sirius, aztán gyorsan össze is gyűrte a lapot.
„Megfelel, persze, Foltozott Üst, épp ráérek. ”
Most már fel is horkantott, miközben elővett egy újabb tiszta lapot. Mielőtt harmadszorra is hozzálátott volna, lassan beszívta, majd kifújta a levegőt.
„Persze, Foltozott Üst, ott leszek.”
Kész. Bravó.
A madárra már gyerekjáték volt rákötni a cetlit és a nap további részét is hasznosan eltöltötte a tévé előtt. Persze ha megkérdezte volna tőle valaki, egy műsort sem tudott volna megnevezni.
*
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
