|
♣ 19. rész
2008.02.04. 13:29
*
Akármilyen lassan próbált készülődni, egyáltalán felöltözni, megvacsorázni, hatra már odaért. Így keringhetett a környéken negyvenöt percet, mire végre belépett a fogadóba. Remus persze még sehol.
A fekete hajú férfi leült az egyik szabad asztalhoz és idegességében a kezébe temette az arcát. Össze kell szedem magam! Minek izgulok, könyörgöm? Ő csak Remus! Remus, akivel annyi mindent… De most mégis… olyan furcsa ez az egész. Mintha nem ez lenne a valóság.
Arra kapta fel a fejét, hogy valami koccan az asztal lapjához. Először csak két vajsörös üveget látott, aztán egy kopottas barna kabátból előbukkanó finom kezet, ami az üveget az asztalra tette, végül a férfit, Remust. Furcsa arckifejezéssel nézett Blackre, szája egyik sarkát felhúzta és félrebiccentette a fejét. Olyan nyugalmat árasztott, hogy Sirius rögtön jobban érezte magát.
- Mi ez? Semmi alkohol?
- Ez volt a legolcsóbb –vont vállat Lupin és leült társával szemben. –És ezt szeretem a legjobban.
- Azt tudom –motyogta Sirius.
Remus imádta a vajsört. Roxmortsban is mindig ezt ivott. Néha titokban hoztak a faluból és megiszogatták Sirius ágyán. Amikor megcsókolták egymást, furcsán bizsergett a nyelvük. Amikor néha melléfolyt, fel kellett valahogy takarítani.
Nagyon jól tudta, nagyon jól emlékezett mindenre. És tudta, hogy Remus is emlékszik. Ettől máris újra kellemetlenül érezte magát.
Felbontották az italukat és belekortyoltak. A kocsmában –bár még korán volt-, már folyt a kártyaparti és a sarokban egy kisebb társaság meghitten iszogatott. A levegőben kavargott a cigarettafüst.
Sirius épp azt fontolgatta, megkérdezze-e tőle megint, hogy hogy van, de Remus előbb szólalt meg:
- Múltkor nagyon váratlanul találkoztunk.
- Mi? Ja, aha.
- Sajnálom, hogy úgy elrohantam, de tényleg időre mentem.
- Nem baj –mondta Sirius, majd hozzátette: –Elhiszem. –Oké, ez még mindig borzalmas. –Na és. Mióta dolgozol abban a könyvesboltban?
Lupin előre dőlt a székében és belekortyolt az innivalójába.
- Három hónapja.
- Értem. Na és…
- Nem –rázta a fejét, –A tulaj nagyon kedves, jóhiszemű és tényleg elhiszi, hogy beteg az édesanyám.
- Hát igen. A mugli munkahelyeken mindig is tovább maradhattál.
Annyi, de annyi mindent meg szeretett volna kérdezni tőle. A kényesebbeket nem merte, a semlegeseket pedig nem tudta, milyen sorrendben tegye fel. Inkább ivott még egy kicsit.
- És. Hetente hány napot kell dolgoznod?
- Csak hétköznap, tehát ötöt. Hétvégén meg… akkor meg egy éjjelnappaliban vagyok.
- Két munkád is van?
- Különben nem bírnám kifizetni az albérletet –húzgálta a vállát Lupin.
Sirius csak szerencsétlenül bólogatott.
- És te?
- Én? –kérdezett vissza Black. Én nem csinálok semmit. –Hát… tudod.
- Tudom –felelte Lupin.
Vajon Remus még a Rend tagja?
- És hol laksz most?
A szőke férfi meglepetten pislogott.
- Most Londonban. De csak amióta megvan ez a két állás.
- Miért? Addig hol laktál?
- A szüleim házában.
- Igen?
Jó tudni, hogy nemhiába nem találtam én a városban. Remus szüleinek háza igazából eszébe sem jutott a nagy keresésben. Társa maga mondta, hogy többé nem akarja átlépni még a küszöbét sem. Özvegy édesanyját ott ölték meg a halálfalók. De hát a szükség nagy úr.
Sirius az időközben nagyon is hamar kiürült üvegével kezdett játszani.
- Na és. Minden rendben ment?
- Már a tegnap előtti éjszaka miatt?
Sirius bólintott.
- Igen, persze –Remus is kiitta az italát az üvegből, majd óvatosan hozzátette: –Perselus érti a dolgát.
- Hogy mi?! –kiáltott fel Black.
- Sirius!
- Pitonnak mi köze van a…
- Csillapodj, különben elmegyek! –szólt rá keményen Lupin.
- Ő keveri neked a bájitalt, mi? –kérdezte a férfi és igyekezett nyugalmat erőltetni a hangjára. Még csak az kéne, hogy Remus faképnél hagyja.
- Ha tudod a választ, akkor min vagy úgy meglepődve?
- Ez akkor sem tetszik –morogta. Na de legalább már nem érezte tuskónak magát. Talán ideges tuskónak?
- Az nem számít, hogy tetszik-e neked, vagy sem.
- Régebben sem számított volna? –bukott ki a kérdés Blackből.
Barátja elhallgatott és csak fürkészte az arcát.
- Szerintem ez most mindegy –mondta végül, kitérően. –Sokszor be kell járnom a Roxfortba, így ez volt a legegyszerűbb.
- Tehát még mindig…?
- Hát persze! Ez nem változott!
Hála Merlinnek! De vajon megkérdezhetem, hogy akkor a gyűlésekre miért nem jár?
Remus is ugyanezen a gondolatmeneten járhatott, így Sirius kérdését megelőzve halkan hozzátette:
- Csak külön feladatokat kapok. Én kértem Dumbledore-t.
- Értem.
Blacknek volt annyi józan esze, hogy nem tesz fel újabb miért-eket. Hisz Remus azért kapott, kért külön küldetéseket, hogy ne kelljen velük, vele találkoznia.Fájt neki ez a felismerés. Remus nagyon rosszul érezhette magát, valószínűleg nagyon egyedül is volt a barátai nélkül, és ez mind az ő, Sirius hibája. Vajon most is csak azért áll vele szóba, mert megígérte? Remus nem kíváncsi őrá? Most csak szívélyességből van itt? Vajon megbocsátott már? Haragszik még? Mikor tudom meg végre a választ?
- Kérsz még egyet?
- Mi? –ocsúdott fel Black. Remus az orra előtt rázta az üres üveget. – Nem. Ja, és ezt köszönöm.
- Szívesen –mondta Lupin, felállt és betolta a székét.
Értem, ennyi volt. Soha nem fogom megtudni a választ. És lehet, most látom utoljára. Talán mégis kellett volna kérnem még egyet.
Hagyta, hagyj vegye el tőle az üveget. Lemondóan nézte, ahogy a szőke férfi a pultra helyezi a két italt, majd biccent Tomnak, a kocsmárosnak.
Már nyitotta a száját, hogy elköszönjön, de Remus megelőzte:
- Nincs kedved sétálni egyet?
- …De, van –válaszolt megkésve Sirius.
*
Feltápászkodott az asztaltól és követte Remust. Már besötétedett és meglehetősen hideg volt az utcán. Összébb húzta magán a kabátot és várakozóan nézett társára. Lupin elindult az egyik irányba, de látszott rajta, hogy neki sincs konkrét úticélja. Pár percig némán gyalogoltak egymás mellett.
- Lilyék hogy vannak? –kérdezte Remus hirtelen.
- Lilyék? Jól. Látnod kellene Harryt, nagyon sokat nőt. Már kapaszkodás nélkül megáll a lábán és elkezdett totyogni!
Lupin elmosolyodott.
- Már egy éves elmúlt –mondta halkan, de csak magának.
Sirius a cipőjét bámulta menet közben. A kis Harry születésnapja volt az utolsó reménye, hogy láthatja Remust. Azt hitte, a történtek ellenére legalább akkor ellátogat Jamesékhez. De nem…
- Figyelj… –kezdte Lupin, akinek hasonlóképp forgott az agya. –Sajnáltam, hogy nem lehettem ott.
- Miért nem jöttél el? –kérdezte Sirius, halkan.
- Dolgom volt.
- Ahan.
- Nem voltam… nem voltam az országban.
Sirius ezen őszintén meglepődött.
- Oh –mondta.
- Ez is hozzátartozott a külön feladatomhoz –magyarázta Lupin. –Jobban mondva, ez volt a külön feladatom.
Befordultak a sarkon és az egyik park felé vették az irányt.
- Mégis. Miféle feladat volt ez? –faggatta Black.
Remus megállt a park bejáratánál és barátjára nézett.
- Tudod.
- Nem.
A szőke férfi láthatóan feszengett.
- Találkoznom kellett… más vérfarkasokkal –bökte ki végül.
- Micsoda?!
- Shhh!
Az utca nem volt néptelen, a túloldalt andalgott egy pár, az ő oldalukban pedig egy idős hölgy és egy mugli rendőr sétált. Lupin megragadta Sirius karját és behúzta a kerítéssel körülvett fás parkba. Intett, hogy induljanak el a kacskaringós úton.
Sirius nem akart olyasmit hangosan megjegyezni, hogy Lupin túlontúl elővigyázatos, mert ki tudja? Végül is háború volt.
- Nem nagyon szeretném, ha ezt továbbadnád Jameséknék.
- Oké.
- Neked is csak azért mondtam el, mert… szóval…
- Úgy érezted, hogy ennyivel tartozol? –tudakolta Black.
Remus rápillantott és vágott egy grimaszt.
- Nem tudom –mondta végül. –De ne kérdezz bele a részletekre, légy szíves! Ez az egész titkos dolog.
- Értem. De azt sem kérdezhetem meg, hogy mi célból voltál te más vérfarkasok társaságában?
- Hogy mi célból kerestem meg őket? –helyesbített a szőke férfi. –Nem, ezt nem szabad megmondanom.
- Jó –Sirius fogta magát és leült az egyik pad háttámlájára. Lupin megint habozott egy kicsit, de aztán csak helyet foglalt mellette –megtartva a tisztes távolságot. Siriusnak ez annyira rosszul esett, hogy egy időre megfeledkezett Dumbledore-ról és a Rend bosszantó, titkos ügyeiről. –Tudod… szívesen kérdeznék még tőled dolgokat, ha szabad.
Remus nem felelt egyből. A két férfi egy darabig csöndben nézegette az utcai lámpák halvány fényében fürdő fákat és a bokrokat.
- Mire vagy kíváncsi? –kérdezte végül.
- Sok mindenre –fogott bele Sirius, de csak óvatosan. –Először is: örülök, hogy szóba állsz most velem. Nem is tudod, mennyire. De… csak nem értem, most egyszerre miért? És eddig miért nem? És miért kellett úgy eltűnnöd? Miért nem lehetett rendesen megbeszélni a dolgot? Mert jó, persze, hagyj el, oké, ez jogos volt, de Remus, Lilyék! Harry! Őket is magukra hagytad!
Csönd.
A levegőn is érezni lehetett, hogy megfagyott. Siriusnak kalapált a szíve. Megbánta, hogy így kifakadt és mégsem. Hiszen tudni akarja.
- Ez... tényleg sok minden.
- Az –helyeselt Black.
Remus már a harmadik testrészét vakarta meg egymás után. Sirius egyszerre nem érezte már magát ügyetlennek, tuskónak, inkább izgatott volt. Vagy feszült? De nem akarta sürgetni társát, mert félő volt, hogy azzal csak elijeszti magától.
- Sajnálom –szólt Lupin nyugodt hangon, miután összeszedte magát. –Vagyis… igazából egyáltalán nem is sajnálom –Sirius rámeredt. –Nem hittem volna, hogy valaha mondani fogok ilyet akárkinek is, de… megérdemelted.
- …Megérdemeltem –ez nem kijelentés volt, de nem is kérdés.
- Meg! –ismételte Lupin és most már érződött rajta némi feldúltság. –Te is nagyon jól tudod, hogy meg! Ne szólj közbe…! Úgy állítasz be, mintha valami gyalázatos, megbocsájthatatlan dolgot tettem volna azzal, hogy elmenekültem. Igen, menekültem. Fogd csak rám, hogy gyáva vagyok, nem érdekel. De azok után… nem bírtam volna a szemedbe nézni. Se Jamesébe. Se Lilyébe. Hát nem érted? Bennük is téged láttalak volna! És hiába bámulsz így… Sirius, te tettél gyalázatos és megbocsájthatatlan dolgot!
- Na és… most mégis itt vagy –a fekete hajú férfi ennyit bírt csak kinyögni.
- Hah, itt! –horkantott fel Remus és leugrott a padról. –De nem tudom, hogy miért.
- …Azért, mert hiányoztam –Lupin összerezzent. –Ahogy te is hiányoztál nekem.
Látszott Remuson, hogy vívódik. Végül aztán csak a józan eszére hallgatott és nem próbálta meg letagadni a dolgot.
- Ezt… Miért kérdezted meg ezt is, ha azt hiszed, tudod a választ?
Black keserűen elmosolyodott.
- Mert csak most jöttem rá.
Remus lehunyta a szemét és elfordította a fejét. Sirius legszívesebben odahajolt volna hozzá, megérintette volna, de tudta, hogy nem teheti. Semmi sincs rendben. Attól még, hogy beszélnek róla, a probléma még mindig ott van, ott is marad.
- Most nem tudom, mit mondjak –motyogta Lupin. Bizalmatlanul végigmérte társát és karba fonta a kezét. –De remélem, nem képzeled azt, hogy ettől még… akármi is megváltozik. Elárultál engem. Nem érdekel, ha megbántad, nem érdekel, ha többet tényleg nem tennél ilyet. Nincs több esély.
Black lassan lemászott a padról.
- Holdsáp.
- Sirius! – szólt rá amaz, figyelmeztetően.
De Black nem tudta, mi ütött belé. Tisztában volt vele, hogy Remus elérhetetlen, de csak az, hogy itt volt, hús és vér Remus, itt, egy karnyújtásnyira, szinte elfelejtette vele a fájdalmát, amit társa szavai okoztak. Szinte.
- Holdsáp –úgy hiányzott ez a név.
- Hallgass!
- Holdsáp, Istenem, azt hittem, soha többé nem láthatlak.
- Fogd be!
Remus ajkai remegtek. Sirius nem mozdult, levegőt is alig vett. Egyetlen véletlen mozdulat és a férfi elfut, vagy hoppanál. Tudta. Így csak nézte őt.
Végtelennek tűnő percekig ácsorogtak ott. Aztán Lupin lehajtotta a fejét és megtörte a szemkontaktust.
- Ne hidd, hogy valaha is meg fogok bocsátani neked. Jó éjt! –azzal lassan elfordult és elindult a kijárat felé.
Sirius nem tartóztatta.
- Jó éjt –suttogta maga elé. Nem volt biztos benne, hogy társa is hallotta.
Szerette volna tudni, Remus vajon később is szóba áll-e még vele, vagy sem, de tisztában volt vele, hogy egy este alatt nem kaphat mindenre választ.
*
A napok semmitmondón teltek. A Rend gyűlései folytatódtak; egyesek megbízásokat kaptak, másokat kémkedni küldték hosszú hetekre s olyan is akadt, akit hónapokra. Sirius most gondolkodott el először ezen és vette észre, hogy –Remushoz hasonlóan- sok más „kollegája” is alkalmanként, vagy egyáltalán nem vesz részt a gyűléseken, de attól még Dumbledore-ral mind mind kapcsolatban állnak. Még Pitont sem lehetett olyan gyakran látni. Valami közelgett. Valami nagy és döntő fontosságú.
Az igazgató nyár végén beszámolt végre a Rendtagoknak a jóslatról. Kiderült az is, hogy a kis Neville szülei is be voltak vonva a biztonsági intézkedésekbe, ami Jameséket is érintette.
- Még nagyobb fokú óvatosságot várok el mindenkitől –mondta nem is olyan régen az idős varázsló. –Nem tartom kizártnak azt a tényt, hogy valaki kettősügynöknek adja ki magát és közvetít a halálfalóknak.
- Mármint közülünk, Albus? –kérdezte Mordon.
- Mármint közülünk –bólintott a férfi és a szeme most nem csillogott olyan vidáman.
Siriust ez a hír is meglepte. Bizalmatlanul méregetni kezdte az asztal végén ülő Pitont, természetesen, de amikor gyanúját elmondta Jamesnek, ő nem helyeselt, de nem is nevette ki. A vállára tette a kezét és komoly arccal nem-et intett.
Volt hát min rágódni.
Akkor is az áruló –ahogy magában nevezte-, kilétén töprengett, amikor becsöngetett Lilyékhez. Az utóbbi időben nagyon rászokott a közlekedés mugli módjához, talán ebben a biztonság is közrejátszott. A seprűn, repülő szőnyegen és a kandallón keresztül közlekedő varázslókról és boszorkákról a halálfalók hamarabb tudomást szereztek, mint aki metrón, buszon, vagy éppen motoron utazott.
- Szia, drága! –köszöntötte Lily az ajtóban, kötényben. –Gyere!
Black lábat törölt, majd belépett. Az előszobában kibújt a kabátjából, aztán benyitott a nappaliba. Ahogy gondolta: James a földön feküdt Harryvel és játszottak.
- Ebéd egy fél óra múlva –mondta a boszorkány, majd becsukta Sirius mögött az ajtót.
- Helló Ágas!
- Szia, cimbora! –vigyorgott James.
- Szia, Harry! –a fekete hajú férfi leguggolt a kisfiúhoz és megsimította a haját. A kisgyerek ránevetett, majd tüstént visszatért a játékához.
- Mugli cucc –jegyezte meg James, követve barátja tekintetét. –Lily szerint képességfejlesztő.
- Aha.
- Először én sem tudtam kinézni –vont vállat Potter. –De most már értem. Ezeket a színes formákat kell a megfelelő résbe bedugdosni. És attól fejlődik, hogy eltalálja, ami összepasszol.
- Sosem fogom megérteni a mugli észjárást –morogta Black. Azért még egy darabig elnézte a furcsa játékot és Harryt, aki láthatóan élvezte a dolgot. Néha ugyan nyöszörgött, ha például a csillag formát nem tudta a négyzet alakú nyíláson átgyömöszölni, de annál nagyobb volt az öröm, ha valamit sikerült. Sirius elgondolkodva forgatta a kezében a sárga félholdacskát.
- Mi a helyzet?
Sirius egy fél pillanatra elgondolkodott James kérdésén, aztán rájött, hogy Remusról kérdezte.
- Azóta semmi.
Barátja csak hümmögött, majd levette a szemüvegét és a pólója sarkával tisztítani kezdte a lencséket. Sirius már beszámolt neki a két héttel ezelőtti találkozásukról. Minden olyan lényeges részletet elmesélt, amiről tudnia kellett.
- Tegnap volt itt.
- Tessék? –hitetlenkedett Sirius.
- Délután –bólintott James és a fény felé tartotta a lencséjét, hogy lássa, hol piszkos még. –Ezt is ő hozta –mutatott a játékra.
- Mi? –még egyszer megnézte a játékot Harry kezében, ezúttal nem olyan felületesen. Megpróbálta felmérni az árát. –Hát… és mi van a könyvekkel? –bukott ki belőle a kérdés.
- Remus ízlése sokat javult, amióta nem vagy vele, hogy lebutítsd. Bocs.
Sirius halk nevetésfélét hallatott.
- Nem, jogos –azzal a félholdacskát Harry kezébe adta. Amikor társára pillantott, látta, hogy James szemöldök ráncolva őt fürkészi. –Mi van?
- Furcsa… –kezdte óvatosan és ülő helyzetbe tornázta magát. –Nem rád vall ez a beletörődés.
Nem kellett nagyon töprengni rajta, hogy Potter mire akar kilyukadni.
- Felejtsd el, Ágas!
- Tapmancs. Sirius. Az ég szerelmére, csinálj már valamit!
- Nem akarok Remusról beszélni –jelentette ki makacsul a férfi.
- Jó! Nem is róla beszéltünk! Rólad!
- Nem érted? Szállj le a témáról!
- Nem szállok, mert ez baromság. Amit csinálsz. Vagyis inkább amit nem csinálsz.
- Most mit vársz tőlem, mit csináljak? Van valami fantasztikus ötleted?! –Sirius kezdte elveszíteni a türelmét. Érezte, hogy nem sokáig tud már viszonylag nyugodt maradni. Nem értette, James mit foglalkozik ezzel ennyit. Ezt meg is mondta neki: –Különben is, mit érdekel téged? Ha jól emlékszem…
- Már nem a suliban vagyunk! –vágott közbe Potter. –Azóta lassan hat év telt el! Az én felfogásom is változhatott, nem?
- Mit tudom én.
- Sirius… –csóválta a fejét James és feltolta az orrára a szemüvegét, amit eddig a kezében tartott. –A vak is látja, hogy szenvedsz, mint egy kutya…
- Micsoda találó hasonlat –dörmögte közbe.
- …És a vak is látta, hogy milyen boldog voltál. Vele. Még én is, csak megpróbáltam nem tudomásul venni.
Ez igaz. Hat éve… Kemény viták folytak közte és James között. Imádta a barátját, ő volt „az egész világon a legjobb”, de bizonyos dolgokban olyan beszűkült, konzervatív és makacs tudott lenni.
- Ezt nem fogom egyhamar újra elismételni, de… szeretlek, haver. Pajtás. Tapmancs. Mindegy –a férfi füle elvörösödött és jól megcsapkodta Sirius vállát. Kicsit talán túl erősen is.
- Én is szeretlek, napsugaram –fátyolosodott el Black tekintete.
- Ó, kuss legyen! A lényeg, amit mondani akartam… azt szeretném, hogy újra a régi legyél. Na és ha neked ehhez egy homokos vérfarkasra van szükséged, akkor én… segítek, amiben csak tudok.
- De nem tudsz segíteni.
- Rugdosni még rugdoshatlak. Mint például most. Írj neki!
- James… –most már nem mérges volt, inkább melankolikus.
- Írj neki!
- Mit érek vele? Utál. Sosem fog megbocsátani, ő maga mondta.
- Máskor is megbocsátott már! …Lily, mondd meg neki!
Black felpillantott a szőnyegről, előbb Jamesre, majd megfordulva Lilyre nézett.
- Kész az ebéd –szólt a nő.
- Lily!
- Jamie, hagyd, hagyj döntse el ő maga, hogy mit akar!
- De hát –rázta a fejét Potter és felállt. –Még délelőtt egyetértettél velem.
- Igen. Most is egyetértek. De ismerem Remust is.
- Én is ismerem! –csattant fel a férj.
- Nem számít, mi mit gondolunk, Siriusnak egyedül kell eldöntenie, hogy mit akar –mondta szigorúan. –Tudom, hogy csak jót akarsz neki. De mi van, ha neki így a jobb? Ha már nem akar Remustól semmit? Joga van új életet kezdeni!
Furcsa volt Siriusnak hallgatni a barátait, miközben róla beszéltek.
- Igazad van. Jobb, ha elfelejti.
Mi?!
- Nem! –kiáltott fel Black és felpattant a földről. –Én nem akarom elfelejteni! Vissza akarom kapni!
Lily szeme megvillant, de csak egy pillanatra.
- Ahogy te látod jónak... Kérlek, fektesd le! –az utóbbit már Jamesnek címezte. –Aztán jöhettek –tette hozzá, halvány mosollyal a szája szegletében.
Potter lehajolt a kisfiáért, majd amikor újra felegyenesedett –karjában a csöppséggel-, komoly arccal fordult társához:
- A te életed. Mi mindig itt leszünk, akármilyen utat is akarsz járni.
Sirius úgy érezte, hatásosabb lett volna az ígéret, ha Harry közben nem próbálja folyton megmarkolni apja orrát, de a világért sem tett volna erre vonatkozó megjegyzést.
*
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
