|
♣ 21. rész
2008.02.21. 19:50
- Minden rendben van, James? –az igazgató tőle szokatlan nyugtalansággal köszöntötte a társaságot.
- Igen, igen. Jó napot, Dumbledore professzor!
- Önöknek is! …Foglaljanak helyet! Lily, kérem, nyugodjon meg!
- Igyekszem –bólogatott a nő, azzal kisfiával a kezében leült az egyik felkínált fotelbe. James és Peter a két oldalán foglalt helyet. Dumbledore megvárta, amíg Sirius is kikecmereg a kandallóból és leül Peter mellé, majd ő is letelepedett az íróasztal másik végére.
- Nos –előredőlt és felkönyökölve az asztalra hosszú ujjait kinyújtva egymásnak támasztotta. –Örülök, hogy ilyen gyorsan ide tudtak jönni. Nem is húznám az időt. A bűbáj, amire készülünk igen bonyolult.
Jamesék csak bólogattak.
- Ennek a varázslatnak a segítségével –folytatta a professzor-, bármilyen információt elrejthetünk anélkül, hogy azt bárki megláthatná, meghallhatná vagy egyéb módon érzékelhetné. Csak maga a titokgazda szolgáltathatja ki az információt. Erőszakkal, bármilynemű bűbájjal vagy átokkal sem csikarható ki belőle, illetéktelenek csak akkor tudhatják meg, ha a titokgazda önszántából árulja el nekik. Ebben az esetben a személy, akinek tudomására hozták a titkot, láthatja az álcázott személyt, tárgyat vagy helyszínt.(*)
Szünetet tartott és várakozóan nézett a fiatalokra.
Lily sápadta pillantott férjére. Potter érezte, hogy tőle várják, hogy megszólaljon, így idegesen feszengeni kezdett a székén.
- Hát… biztonságosnak tűnik –mondta végül.
- Igen –helyeselt Dumbledore. –Az egyetlen bökkenő csak a titokgazda személye.
- Siriusban teljes egészében megbízok! –jelentette ki James. Black lehajtotta a fejét és a kezét tanulmányozta.
- Ebben nem kételkedem –mondta lassan az igazgató.
Már akkor megegyeztek, ki vállalja el a feladatot, amikor először szóba került a bűbáj. Dumbledore pedig tudomásul vette Lily és James döntését.
- És abban is biztos vagyok, hogy Sirius méltó a feladatra és meg is tud védeni benneteket.
- Ha kell, az életemmel –szegte fel a fejét a férfi.
- Sirius… –motyogta Lily elhaló hangon.
- Mindezek ellenére jobbnak látnám, ha én magam lennék a titokgazda.
- Nem, professzor úr, köszönöm, de még mindig visszautasítanom –rázta a fejét James.
A két varázsló hosszú ideig meredt egymásra. A többiek csöndben várták a néma küzdelem kimenetelét. Ez a vita nem ma kezdődött, de úgy látszott, ma fog véget érni.
- …Rendben van –szólt végül az igazgató és hátradőlt a székében. James kifújta a levegőt.
Dumbledore intett egyet a pálcájával, mire előtűnt az asztalon egy durván faragott, ősi írásjelekkel díszített kehely. Az ősz férfi lehunyta a szemét és pálca nélkül, mindkét kezével lassú körkörös mozdulatokat végzett a kehely felett. A következő pillanatban felcsapott belőle egy fehér színű láng. Lángnak nézett ki, bár fénye nem volt.
- Amint látják, a javát már előkészítettem.
A fiatalok óvatosan felálltak és közelebbről is megbámulták a kelyhet.
- És most mi a teendő? –kérdezte James.
- Először is a titokgazda, vagyis Sirius erre a pergamendarabra ráírja a címeteket. Aztán megvárjuk, amíg a lap elég a lángok között, ez több percet is igénybe vehet.
- Több percet? Akkor ez nem egy sima pergamen? –tudakolta Peter.
- Nem –mosolyodott el Dumbledore.
- És aztán?
- Ha a pergamenlap elégett, a tűz magától visszahúzódik és folyékony halmazállapotúvá válik. Ezt kell meginnia a titokgazdának és a varázslat azonnal működésbe lép.
- És utána… mi lesz a házzal? –kérdezte Lily.
- A ház el fog tűnni mindenki szeme elől. Csak akik bent tartózkodnak, azok fogják érzékelni.
- Akkor látogatni sem tudjuk őket?
- Sirius, maga a titokgazda. Maga látni fogja a házat és a bűbáj után képessé tesszük erre Lilyt és Jamest is. És bár csak maga szolgáltathatja ki a címet, mégsem javaslom, hogy sok embert bevonjanak. Harry érdekében csak a legszűkebb kör léphet be a házba.
- Értettük.
- Továbbá. Jó lenne beszélni a titokgazda biztonságba helyezéséről is.
- Tessék? –értetlenkedett Black.
- Sirius, magának is el kell rejtőznie.
- Meg tudom magam védeni! És különben is, most mondta, hogy csak önszántamból adhatom ki a titkot.
- Hogyne. De ezzel nincs minden halálfaló tisztában.
- De hát eddig sem háborgatott senki!
- De amint megtudják, hogy elvégeztük a bűbájt…
- Hogyhogy amint megtudják? – vágott a szavába James. Meg sem próbálta elrejteni félelmét.
- Van egy áruló közöttünk –emlékeztette Dumbledore.
Black elgondolkozott.
- Várjunk egy percet! Maga azt állítja, hogy Voldemort tudni fog a fidelius bűbájról?
- Nem csak állítom, biztosan tudom.
- Honnan? –kerekedett el Peter szeme.
- Az utóbbi fél évben egyik rajtaütésünk sem sikerült, Voldemortnak mindannyiszor hűlt helyét találtuk. Korábban ez nem fordult elő. Valaki fél éve tájékoztatja minden lépésünkről. Valaki a Rendből.
Szavait néma csend követte, még úgy is, hogy a fiataloknak ez nem volt újdonság.
- Tehát… –gondolkodott hangosan Sirius-, biztosan tudni fog a bűbájról.
- Igen –mondta Dumbledore szárazon.
- És akkor tudni fogja, hogy Harry a kiválasztott –tette hozzá Lily sápadt arccal. James átölelte.
- És Neville? –kérdezte Peter.
- Ha helyesek a feltételezéseim, ezzel a bűbájjal egyszerre védjük meg Harryt és Nevillet. Harryt azáltal, hogy elbújtatjuk, Nevillet pedig azáltal, hogy elterelődik róla a gyanú. Úgy hiszem, Voldemort nem fog többet foglalkozni vele, hiszen úgy tudja, mi tisztában vagyunk vele, ki a kiválasztott és csak ő szorul védelemre.
- De hát mi sem tudjuk!
- Igen, James, de ezt az ellenség nem tudja.
- Megáll az eszem! –kiáltott fel a férfi. Végigfésülte égnek álló haját és idegesen járkálni kezdett a szobában. Lily visszaült a kisfia mellé. Peter még mindig a kehelyben gyönyörködött, Sirius azonban összeráncolt szemöldökkel gondolkodott.
Szóval mindenképp tudomást szereznek a bűbájról. Ahogy tudomást szereztek a jóslatról is. Tudni fogják, hogy Harryt kell megölniük. Őrület! És nem lesz nehéz kitalálniuk azt sem, hogy ki a titokgazda. Egyenesen hozzám fognak jönni, talán már másnap. Ennyit a nagy titkolózásról. Hacsak…
- James, legyen szíves, üljön le! –utasította az igazgató. –Sirius! Parancsoljon –nyújtotta felé a kezében levő pennát.
- Egy pillanat! –Black megrázta a fejét. –Nem, hát persze!
- Mi az, Sirius? –kérdezte óvatosan James.
- Ó, igen! –a fekete hajú férfi diadalmasan felkiáltott. –Jamie! Dumbledore professzor! Megvan!
- Mi van meg?
- James! –fordult barátjához, –Nem lehetek a titokgazdátok!
A szobában néma csönd lett.
- Mi? Miért nem?!
- A halálfalók tudni fognak a bűbájról, igaz?
- Igen, de…
- És tudni fogják, hogy Harry a kiválasztott.
- És? –a szemüveges varázsló még mindig értetlenül meredt rá.
- És James! Szerinted mennyi időbe telik majd nekik kitalálni, hogy ki a titokgazda? De ezzel… ezzel jócskán megnehezítenénk a dolgukat és időt nyerhetnénk!
Barátja farkasszemet nézett vele. A szeme mozgásából látszott, hogy az agya lázasan jár.
- De ha nem te… akkor mégis ki?!
- Olyasvalaki, akire sosem gondolnának! –segített Sirius.
James elmerengett.
- Akiről nem feltételeznék…
- Pontosan!
Beletelt még pár másodpercbe, mire Potterben teljesen összeállt a kép. Hiszen briliáns félrevezetés!
- …Peter.
- Tessék? –cincogta a férfi. Nyugtalanul fürkészte két barátja arcát. James odalépett hozzá és a vállára tette a kezét.
- Peter! Barátom... hajlandó lennél rá?
- Mire? –kérdezte aggódva.
Sirius közben megfordult és jelentőségteljesen Dumbledore-ra nézett. Az ősz varázsló arca nem árult el érzelmeket. Tűnődve simogatta a szakállát, aztán felpillantott Blackre, elnézte egy darabig, végül jól láthatóan bólintott.
- Ó, Peter! –Lily felpattant –karjában a csöppséggel-, és fél kézzel magához ölelte az alacsony férfit. Végre Pettigrew is rájött:
- Hogy…én?
- Tökéletes! –kurjantott James! –Persze, csak ha vállalod, cimbora!
A szőke férfin látszott, hogy elvörösödik, de azért szerényen bólogatni kezdett.
- I-Igen.
- Köszönjük! –mosolygott rá Lily, miután elengedte.
- Rendben van –Dumbledore megköszörülte a torkát és a Siriusnak felkínált pennát Peter kezébe nyomta. –Akkor kérem jöjjön közelebb és kezdjük is el!
*
Ha jobban belegondolok, többet vártam.
Sirius magában morfondírozott, amíg hazafelé gurult a motorján.
Dumbledore vezényletével nem több, mint egy negyed óra alatt megvoltak a bűbájjal. Peter megitta a tejszínű löttyöt és utána nem nézett ki másként. Az igazgató leíratta vele három példányban a címet és egyet-egyet kapott Lily, James és ő. Miután elolvasták a cetliket, azok maguktól megsemmisültek. Az idős varázsló elégedetten bólintott. Majd hazaküldött mindenkit, hogy a bűbáj lezárulhasson.
- Nem volna jó, ha Jamesen, Lilyn és Harryn kívül már is tartózkodna ma a házukban –mondta a két férfinak. –Sirius, tudom, hogy aggódik, de arra kérem, bírja még ki holnapig és akkor viszontláthatja őket!
Aznap sokáig nem jött álom a szemére. Csak feküdt az ágyban és a plafont bámulta. Olyan semmitmondó volt ez a varázslat.
Mit vártál, hogy látványos lesz? –szólalt meg egy bölcs kis hang a fejében. Kísértetiesen hasonlított valakiére.
Ha nem is látványosat, de nemtudom… olyan, mintha semmi sem történt volna.
A hangocska szünetet tartott, ahogy Remus is szünetet tartott volna, mielőtt válaszol.
Nyugodj meg! A védővarázslatoknak erős belső energiájuk van. Nem fecsérelhetik el az erejük egy részét csillámokra és fényekre. Olvastam valahol.
Sirius elmosolyodott.
Akkor jó erős mágiája lehet a hold átkának.
Mire gondolsz? Hogy nincsenek csillámok, amikor átalakulok?
Arra. Mi lenne, ha lennének?
Jaj, ne is mondd!
- Jó. Nem mondom –suttogta halkan, majd elnyomta az álom. A szája szegletében egészen reggelig ott bujkált egy kis mosoly.
*
Hideg, szeles napra ébredt. Alig győzte kivárni a délelőtt tíz órát, amit megbeszéltek. Próbált olvasgatni, próbált televíziót nézni, még takarítani is hozzáfogott, pálca nélkül, de ez utóbbi tényleg reménytelen vállalkozás volt. Aztán kilenc körül végre motorra ülhetett.
Godrick’s Hollowba érve behajtott a szokásos utcába és nem minden izgalom nélkül nézelődni kezdett. Ott volt a szomszéd, a szembeszomszéd… és igen! James szüleinek a háza helyén, már a másik szomszéd portája állt. Sirius azt ugyan nem tudta, hogy Dumbledore a Potter-lak eltűnését hogyan magyarázza meg a környéken lakó varázslóknak, de most nem is érdekelte. Majd egy alkalmas pillanatban megkérdezi tőle.
Leállította a motorját, leszállt róla és lassú, nyugodt léptekkel elindult a szomszéd előkertje felé. Miközben ráérősen lehúzta a motoros kesztyűjét és zsebre dugta, elmondta magában a címet. Mire felpillantott, Jamesék háza már ott is állt előtte. Kivette a farzsebéből az oda-vissza tükröt és feltűnés mentesen beleszólt.
- Én vagyok!
A következő pillanatban már nyílt is az ajtó. Sirius szétnézett, majd belépett a házba.
- Helló!
- Na? –kérdezte türelmetlenül James.
A fekete hajú férfi várt pár másodpercet a hatásszünet miatt, aztán elkiáltotta magát:
- Tökéletes!
Potteren látszott, hogy megkönnyebbül. A következő pillanatban a kis folyosón felbukkant Lily vörös üstöke. Nevetve Sirius nyakába ugrott.
- Jaj, úgy örülök!
Black a zsebre dugott kézzel álló barátjára nézett és vigyorogva hátba veregette.
- Ne ácsorogjunk itt, gyertek! –szólt az asszony és előre sietett a nappaliba. A két férfi utána.
- Maradsz ebédre, ugye? –nézett rá várakozóan Lily, miközben az ölébe ültette kisfiát.
- Öö, oké.
James leült a dohányzóasztalhoz és írni kezdett egy levelet.
- Na és milyen?
Sirius tudta, a nő mire gondol.
- Fura –kezdte. –Olyan, mintha Mr. Brandonék mellett Mr. Carrollék háza állna.
- Igazán? –nevetgélt a boszorkány.
- Csak amikor lehunytam a szemem és felidéztem magamban a címet –ahogy Dumbledore mondta-, akkor tűntetek elő a nagy semmiből.
- Akkor tényleg működik. Hál’ Istennek!
Sirius maga elé meredve bólogatott. Nem hitte el, hogy tényleg csak ezen a kis bűbájon múlt az egész. Ha hamarabb elvégzik, megspórolhattak volna pár hónapnyi idegeskedést. Bár… ha az áruló tényleg elmond mindent Voldemortnak… Vajon mennyi időt nyernek ezzel? Hónapokat? Vagy csak pár hetet? Mit tud a Rend pár hét alatt kitalálni?
- És ti mikor mehettek ki? –kérdezte, mert rájött, hogy nagyon elbambult.
- Hát, elvileg kimehetünk –vette át a szót James, aki már el is küldte az üzenetet –valószínűleg Dumbledore-nak. –De nem nagyon ajánlatos. Nyugi! Jól megvagyunk. Mi lesz a kaja? –fordult a nejéhez.
- Szeretni fogod –mondta szűkszavúan a nő. Mindketten mosolyogtak. Sirius elnézte őket egy darabig. Aztán Lily szó nélkül Potter kezébe nyomta a kis Harryt. –Foglalkozz egy kicsit vele, rendben?
- Oké –James egy puszit nyomott a boszorkány homlokára és felpattant.
- Sirius, kijössz velem a konyhába? Lassan el kell kezdenem az ebédet.
A férfi gépesen felállt és követte a nőt. A konyhaajtóban aztán megtorpant és Sirius beleütközött. De Lily nem foglalkozott vele, emelt hangon, hogy James is hallja átszólt a nappaliba:
- Ugye nem megint a seprűre ültetted?
- …Neem! –hallatszott az apuka megkésett, ártatlan hangú felelete.
- Sirius, ez mind a te hibád –dohogta a nő és elkezdett tenni-venni a konyhában.
- Az enyém? –adta ő is az ártatlant.
- Mégis ki vette neki a seprűt?
- Ó, akkor tényleg az enyém.
Meg sem próbált bűnbánó arcot vágni. A játékseprű teljesen veszélytelen volt és Harry imádta. A kisfiú kacagása minden pénzt megért.
- Kérsz egy kávét, teát? –váltott témát Lily.
- Teát, kösz.
A nő csak úgy mellékesen intett a pálcájával, mire Sirius elé lebegett a forró ital. Amikor belekóstolt, érezte, hogy már ízesítve is van, pont úgy, ahogy ő szereti. Na igen. Ezért kell a nőknek és nem a férfiaknak a konyhában lenniük –gondolta.
- Csüccs!
Black lehuppant az egyik székbe. Lily még további két percig tüsténkedett, amíg minden lábasnak és fakanálnak ki nem adna a megfelelő feladatot. Amikor leült Siriussal szembe és elkapta a tekintetét, elmosolyodott.
- Imádok boszorka lenni!
Sirius nem tudott erre mit mondani, így inkább felhajtotta a maradék teáját.
- Hogy vagy? –kérdezte Lily váratlanul.
- Öhm.
- Nem akarsz beszélni?
Nem kellett megkérdeznie, hogy miről. De csak elmondóan megrázta a fejét. Ugyan, miről lehetne még beszélni? Aztán mégis eszébe jutott valami.
- Amikor… umm –futott neki még egyszer-, amikor Remus itt volt, miről beszélgettetek?
Lily vett egy mély lélegzetet.
- Leginkább semmiségekről. Főleg a Rend dolgairól.
Sirius felpillantott.
- Hát nálam szinte szóba se hozta a Rendet.
- De hisz ez érthető.
- Hogy érted?
- Jaj, Sirius. Néha olyan ostobának mutatod magad –jegyezte meg a nő szigorúan. De aztán engesztelésképp végigsimított a kézfején.
A férfi azonban nem volt olyan hangulatban, hogy bárkinek is kiöntse a szívét. Hálás volt Lily igyekezetéért, kedvességéért, de… akkor sem.
- És a Rend kapcsán mit beszéltetek?
Azt tudta, hogy Lupin nem mesélhetett a titkos küldetése részleteiről. Hisz vele is megígértette, hogy hallgatni fog.
- Hát –vont vállat a nő. –Szegény Bones-ékról és Benjy Fenwickről… Remus Benjyről nem is tudott. A jóslatról. Semmi különös.
Sirius elhallgatott. Az asszony felállt és ellenőrizni kezdte a fazekak tartalmát.
Elnézte, ahogy szép arcát megcsapja a gőz. Harry kacagása átszűrődött a vékony falon. Blacket elfogta valami rossz érzés.
- Talán jobb lenne, ha hazamennék –csúszott ki a száján.
- Mi? Miért?
- Hogy együtt lehessetek. Csak a család.
- Miket beszélsz! –hűlt el a nő és elé lépve megsimította az arcát. –Te is a családhoz tartozol! És különben is… nem te vagy az egyetlen vendégünk.
- Lily! Ugye nem!?
- Peter –rázta a fejét a boszorkány.
- Merlin szakállára…!
Utolsó szavait elnyomta a nappaliból kihallatszó csörömpölés, majd gyereksírás.
- James! –Lily felpattant és kisietett a konyhából, magára hagyva Siriust a gondolataival, amik még mindig Remus körül forogtak.
*
Egész késő délutánig ott maradtak. Kint már jócskán sötét volt, pedig alig múlt öt, de hát ez hozzátartozik az októberhez. A környék napnyugta után elcsendesedett, nem úgy, mint régen, a háború előtt.
Miután Peter és ő elköszönt a kis családtól, mindketten kiléptek a házból. Sirius hátba veregette barátját –köszönésképp- és már készült indulni, legalábbis kitapogatta a zsebében a motor kulcsát, amikor Peter –egészen más hangnemben, mint eddig- feszengve megszólalt.
- Sirius. Öh… mondanom kell neked valamit.
A férfit meglepte ez a furcsa hangsúly.
- Mit?
- Jamesék előtt nem akartam, mert nekik most megvan a maguk baja –Pettigrew idegesen tördelni kezdte a kezét, beesett szemeivel az utcát fürkészte.
- Mit? –ismételte Black, türelmetlenül.
Peter ekkor felnézett rá, megfogta a karját és egészen közel hajolt az arcához.
- Szerintem Remus az áruló! –azzal hátrébb húzódott és várta a reakciót.
A fekete hajú férfi jó darabig meg sem szólalt.
- Ezt meg… honnan veszed? –préselte ki végül magából.
- Sirius –társa ábrázata hirtelen nagyon is komollyá vált. –Tudom, hogy milyen kapcsolat fűzött hozzá. Azt hiszem, pontosan ezért nem vetted észre az árulkodó jeleket. Mert nem akartad meglátni. Mert nem akartad elhinni. Pedig mindvégig ott volt a szemed előtt!
Úgy nézett rá, ahogy eddig még sosem. Abban a pillanatban Sirius nem azt a szégyenlős, bizonytalan, irányítható fiút látta, mint akit egész eddigi életében ismert, hanem egy felnőtt férfit és a határozottsága megrémítette.
- Peter –szólt és hitetlenkedve elkezdte rázni a fejét. Nem, nem lehet. Tévedsz. De mégsem bírta ezt hangosan a szemébe mondani.
Társa várt még egy kicsit, aztán megtörte a szemkontaktust.
- Mennem kell!
Mire Sirius észbe kapott, már el is tűnt az utca végében.
Ő maga csak állt ott, a motor kulcsát markolva a zsebében.
- Remus? –suttogta elgondolkozva.
*
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
