| Fordítások : Eső és füst (Where Rain and Smoke Mingle) PG |
Eső és füst (Where Rain and Smoke Mingle) PG
2008.03.14. 19:15
 Summary: Egy apa temetésén. Eső, angst, melankólia.
Írta: Jenwryn
Fordította: Rinoa
Eredeti cím: Where Rain and Smoke Mingle
Penna: 2008.03.12.
Figyelmeztetés: Nyomokban van benne slashy^^
Megjegyzés: A mantilla simán egy tipikus spanyol öltözék: egy jókora sál a nő fejére és vállára terítve.
Osztályozás: PG
Az angol iromány helye: http://community.livejournal.com/remusxsirius/2785408.html#cutid1
Eső és füst
1979.
Kora novemberre járt az idő és esett. De nem olyan idegesítően kicsi, unalmas cseppekben, ami már október óta szakadatlanul kínozta őket; ebbe a monotonitásba szinte belebetegedve lépett ki Sirius naponta a lakásból, míg Remus csak ült otthon, csendesen, és egyik könyvet a másik után olvasta. Nem, ez a bőségesen zuhogó fajta volt, a szürke ég alatt megannyi víztócsa, koszos levél és cigarettacsikk terült el. A családi parcella fejköveire is bőven jutott belőle; a gyászolók összezsúfolt tömegére is, akik fekete esernyők vagy lepergető bűbájok alatt álltak; és a földhalomra is, ami felpúpozva állt a kiásott gödör mellett, de ami az eső miatt már szinte folyós sártengerré vált és végigfolyt a füvön rá a cipőkre és vissza a sírgödörbe. A koporsót már behelyezték, Sirius így nem tartotta tragédiának, hogy a föld is visszakerült oda, ahol volt, az előkelő Black család legújabb tagja mellé.
A cseppek az elhunyt fiára is rázúdultak, aki -a többi emberrel ellentétben- csak tűrte. Belefolyt a szemébe és így olyan volt, mintha sírt volna; átitatta a feltűnő mintájú mugli ruháit és a fekete festék vérzett; hosszú, éjfekete fürtjeit pedig a koponyájához tapasztotta. Az egyik kezét ökölbe zárva a zsebébe csúsztatta, a másikban cigaretta égett, ami egyértelműen meg volt bűvölve, nem úgy, mint ő, mert amikor a szájához emelte, vörösen izzott a szál, aztán kifújta a kékes füstöt, ami azonnal beleveszett a szürke zuhatagba. Csöndben dohányzott és közben hallgatta az agg varázslót, aki fellengzős semmitmondó szavakkal búcsúzott egy olyan embertől, akivel valószínűleg sosem találkozott. Oly kiváló Orion ez meg az, a szavai gusztustalan féreg módjára tekergőztek, csavarodtak, egyik mondat a másikba, amíg Sirius már nem bírta tovább elviselni. Megpróbálta kirekeszteni a fejéből, felemelte csizmás lábát és csúszkáltatta a sárban, vett egy nagy levegőt, kifújta és átpillantott a sír másik oldalán álló nőre, aki a világra hozta. Elnézte őt, ahogy több réteg csipkébe burkolózva áll ott, mint valami silány spanyol mantilla, mint az olcsó bikás képeslapok, amit Barcelonában láttak Remussal. Barcelona, ahol egy hetet töltöttek abban a borzalmas hotelszobában, afölött a szörnyű bár fölött, sangriát iszogatva és lassan szeretkezve. Tele volt a szoba szúnyogokkal, a csípéseik hetek múltán is meglátszottak, főleg Remuson, úgy látszik az ízeltlábúak is egyetértettek abban, hogy ő puhább, finomabb.
Valami, egy váratlan szégyenérzés elszorította Sirius torkát és nehézkessé vált a légzése. Nyelt egyet és a gyászoló tömeget fürkészte az esőfüggönyön keresztül. Azon töprengett, vajon akad-e köztük olyan, aki ért a legimenciához és belelát a fejébe, hogy az egyik eldugott sarokban egy ágyon fekvő, szétzilált Remust találjon. Még itt is, még most is, az apja istenverte temetésén is Remus jár a fejében. Remus, aki majd egy karnyújtásnyira áll mögötte, kabátjának gallérja feltűrve, hátul, a rézvörösen kunkorodó tincsek alatt. Remus, aki nem akart ennél közelebb állni, merthogy ő nem családtag, amire Sirius keményen azt mondta, hogy de, rohadtul az, jobban, mint azok ott mindannyian és különben is, már én sem tartozom közéjük, nem igaz? De Remus olyan makacs tudott lenni, ha akart és így csak állt leghátul, kissé elfordulva a sírtól.
Remus volt az, aki miatt Sirius eljött a temetésre.
Remus volt az, aki virágot is hozott, mindkettőjüknek - Regulusnak és a sírgödörben levő nyitott koporsóban fekvő halott varázslónak, aki mint egy báb kémlelte a tintakék eget. Virágokat hozott, pedig az egyik elhunyt mindvégig megvetette, a másikkal pedig sosem találkozott.
Sirius nem értette, miért csinálta.
A tátongó lyuk másik oldalán az anyja abbahagyta a zokogást. Sirius ráemelte a tekintetét. A nő egy kis dobozból szórt földet a sírba, amit egy szürkében öntözött boszorkány adott a kezébe. Kecsesen kinyújtott kézzel engedte, hogy a por kavargó galaxisként leperegjen vékony, hófehér ujjairól. A fiú végignézte, ahogy csöndes szavakkal elbúcsúzik az apjától. Az esőtől nem értette, mit mondott, de tudta, mert már hallotta korábban.
És aztán a nő egyenesen ránézett.
Szürke szemei átfurakodtak a füstön, az esőfüggönyön, a távolságon és összekapcsolódott Siriuséval. Ó, Merlin. Igaza volt. Nem lett volna szabad eljönnie.
Sirius lepöckölte a cigarettáját, ami egy utolsót sisteregve kialudt a sárban. Rámeredt, mint egy vak ember, aztán megfordult, elfordult a kutató pillantás elől, el, és megindult, otthagyva őt, otthagyva a sírt, a halált; majd Remushoz lépett. Megtorpant és Remus ránézett. Sirius lassan kinyúlt és megfogta a másik kezét. Remus az ajkába harapott, aggódva nyelt egyet és csak bámulta, ahogy összefonódott ujjaikról csepegni kezdett az esővíz, aztán visszanézett a gyászolókra, majd a fekete csipkébe öltözött sovány alakra, aki most összegörnyedt és térdre esett a sárban.
De Sirius nem nézett vissza. Csak szorította Remus kezét, ameddig nem hallotta a csont ropogását. Elhúzta párját a sírtól és hagyta, hogy az eső végigfolyjon a haján, a szemén és az arcán, és megpróbált nem figyelni a sós vízre, ami az ajkait is jócskán megnedvesítette.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
