| Fordítások : El nem mondott dolgok (Things Unsaid) PG |
El nem mondott dolgok (Things Unsaid) PG
2008.03.28. 18:17
 Summary: Egy éjjel Remus gondolkodóba esik. HP7 könyv idején. (R/T, R/S)
Írta: Trailingoff
Fordította: Rinoa
Eredeti cím: Things Unsaid
Penna: 2008.03.28.
Megjegyzés: Hm. Kicsit költöttem itt-ott, ahol az angollal nem boldogultam. Nem vészes. A ficet nyáron szedtem le, asszem ő írta, de már a pontos címet nem találtam meg. Sorry T_T
Párosítás: R/T, R/S
Osztályzás: PG
Az angol fic: http://trailingoff.livejournal.com/
El nem mondott dolgok
Már éjfél is elmúlt, amikor Remus belépett a hálószobájából abba a szobába, ahol felesége összekucorodva aludt. A fáradtságtól hamar elálmosodott, keze a pocakján pihen, ami még puha és gömbölyű a terhességtől. Gyönyörű szép –gondolja Remus, csak túlontúl fiatal. Aggasztó az eltökéltsége és az iránta táplált vonzalma. Meghazudtolja a korát –ahhoz képest amit látott, amit átélt- és az ártatlanságát.
A fia a bölcsőben alszik, az ablak alatt. Remus még az ajtóból is látja a vékony holdsarlót. Még hetek vannak hátra, mielőtt elmegy, amilyen messze csak tud, átkozott Voldemort és mindenki más, aki feltartóztatja, hiszen Teddy –kicsi Teddy, rózsaarcú és meleg- olyan csöppnyi, hogy könnyen végezni lehetne vele. Egyetlen harapás, és a fia teste összeroppan az állkapcsa alatt. Amikor együtt volt a többi vérfarkassal –és Greybackkel, aki a legrosszabb mind közül- látott átkozott gyermekeket, mezítláb botorkáltak felé. Azok, aki láttak, bizalmatlan szemekkel méregették, azok, akik még tudtak beszélni, egy szót sem szóltak. Emlékszik mindegyikre, megcsonkított arcukat semmi sem tudja kitörölni a fejéből. Balesetek voltak mindannyian, ahogy azt Greyback közönyös hangon megállapította. Véletlenül az útjukba kerültek és elhibázták a halált.
Remus látta a győzelmet is, a sikert –férfiak és nők szétcincált darabkáit, az egyik teliholdi mulatság egykori prédáit-, és egyszer a holttestek között egy újszülött kisbaba letépett pici lábát.
Remus remegve emeli ki fiát a bölcsőből. Teddy mocorogni kezd, de nem sír fel, és amikor apja biztos karjai között pihen, a légzése olyan halk, hogy Remus –egy pillanatra megijed -azt hiszi, nem is lélegzik. De a kisbaba jól van, tökéletesen jól, ahogy azt Dora és az édesanyja is megmondták. Egyedül csak ő aggódik –aggódik a betegségek, a háború és a telihold miatt, az éjjel miatt, amikor Potterék meghaltak és a fiuk árva lett –a kis Harry, akire annyit vigyázott és akinek altatódalokat dúdolt, de aki nem hozzá tartozott, így nem védhette meg úgy, ahogy most Teddyt , az ő Teddy Remus Lupinját. Rémisztő gondolat, hogy édesapa, és nem tudja, James hogyan birkózott meg ezzel.
A kisfiú nem nehéz, de úgy tűnik, csak ölelni, fogni a legnehezebb dolog, amit Remus valaha tett. Még nehezebb, mint az a minisztériumi este, amikor vissza kellett tartania magát, hogy ne rohanjon Sirius után a fátyolhoz. Még mindig fel tudja idézni azt az erőfeszítést, ahogy Harryt és saját magát is visszatartotta, ahogy megpróbált továbblépni, pedig újra teljesen magára maradt –a Tekergők pedig örökre megcsonkítva.
Elnézte a fiát, Teddyt. A keresztnév az ő ötlete volt, és Dora boldogan értett egyet csillogó könnyekkel a szeme sarkában. Édesapja halála szörnyű megrázkódtatás volt számára. Először egy másik név volt Remus nyelve hegyén –egy név, amit maguk között soha ki nem ejtettek, mert biztos volt benne, hogy Dora tudja. De mielőttkimondta volna, a nyelve már rá is állt a megszokott szótagra, mégis lenyelte a hangot és kibukott belőle Dora meggyilkolt édesapjának neve. Tisztelet: A gyermek neve Ted Remus Lupin. Remus úgy szereti a fiút, ahogy soha senkit sem szeretett, vagy inkább: jobban szereti őt, hogy elnyomja vele Siriust –egy név, ami mind a mai napig ima és átok egyszerre.
A bűntudat nagy, és amikor a kisbaba kinyitja a szemét, szürke írisze éppolyan viharos, mint amilyen Siriusé volt. Dora és Sirius végül is rokonok, mindkettőben a Black család vére csörgedezik –genetika, mondja Remus magának. A születés csodája, hasonló formák, hasonló megjelenés. De a genetika piszkos dolog, mert azt is elárulja, hogy a gyermek egy vérfarkas véréből származik –és hogy ez mit jelent majd Teddy számára, Remus nem tudja.
Megrázza a fejét és újra Siriusra gondol, és az érzés olyan, mint a négylábú patrónusának melege, megnyugtatja a lelkét és a gyereket a karjában. Az ismerős, szerető közeg emléke megkönnyebbüléssel tölti el –még úgy is, hogy lehunyt szemhéja mögött a komorabb képek is megjelennek: az ital, a melankólia, a szótlanság, a megkínzottság, az utolsó években mind-mind elhidegítették Siriust Remusról. A végén már alig beszélgettek. De amikor Remus végignézte, ahogy Sirius csak hanyatlott, hanyatlott hátra –a nevetés árnyékával az ajkain- több szó is bent rekedt a torkában, mint amennyit valaha is remélt, hogy kimond.
Amikor megcsókolja Dorát esténként, tudja, mit kell mondania. Gyengéd szavak, amiknek komolyságát ő maga is kérdőre vonja. Szereti őt, biztosan, ez a legtöbb, amit tehet, de James és Lily és Peter után, Dumbledore és Rémszem után, megannyi holdtölte és túl sok idő Greyback társaságában –Sirius kétszeres elvesztése után, ami mérhetetlenül fáj- talán a legtöbb, amit tehet, nem lesz elég. De a felesége –aki végtelenül megértő -boldog. Elég neki a gyengéd szó, mert tudja, persze, hogy tudja, hogy a legelső név Remus ajkán sosem lesz az övé. De ez –a fiú a karjában- olyan heves érzést vált ki belőle, amitől összeszűkül a torka. Elképzeli, ahogyan ez a kisfiú átesik a fátylon, aztán elképzeli saját magát, ahogy elnyeli a hirtelen halál. Sirius kacagása újból a fejében visszhangzik és elismétli magában a túl sokáig elfojtott szavakat.
Teddy halkan nyöszörögni kezd és Remus elcsitítja, majd óvatosan visszafekteti a bölcsőbe. Szeretlek, nem mondja ki. Remus sosem tanul a hibáiból.
És meghal a következő nap.
end.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
