|
Forráspont (Boiling Point) Nc-17
2008.07.13. 19:54
 Summary: Mi lesz veled, ha azzal az emberrel ragadsz be órákra valahol, akibe szerelmes vagy?
Írta: Anniesj
Fordította: Rinoa
Eredeti cím: Boiling Point
Penna: 2008.07.03-12.
Figyelmeztetés: Ez rendes slash!
Summary: Mi lesz veled, ha azzal az emberrel ragadsz be órákra valahol, akibe szerelmes vagy?
Osztályozás: Nc-17, az biz’
Angolul: http://anniesj.livejournal.com/321408.html
Forráspont
- Ez mind a te hibád.
Így kezdődik minden vitájuk: egyik a másikra hárítja a felelősséget, általában (mint ahogy most is) Remus Siriusra, s mindezt a szokásos, nyugodt hangnemében. Ez nem fair. Miért mindig csak ő a hibás? Valószínűleg a hírnevének is köze van hozzá.
Sirius homlokráncolva beletúr koszos, kócos hajába.
- Basszus, nem az én ötletem volt, hogy megnézzük, van-e a Roxfortban szaros kazánház.
Remus összeszorítja az ajkait és felhúzza a szemöldökét.
- De te voltál az, aki nem hitte el, hogy van. És nem neked lett igazad.
A Roxfortban tényleg van egy kazánház. Egy roppant nagy, koszos és forró kazánház, valahol a kastély alagsorában. A kemencékbe megbűvölt lapátok dobálták a szenet. Leghátul pedig volt egy kis helyiség, egy szűk seprűtartó szobácska, elpusztíthatatlannak tűnő acélajtóval.
Na, pontosan ide szorult be Remus és Sirius.
A kis téglalap alakú helyiség tele volt mocskos felmosórongyokkal, patkányszag terjengett a levegőben és a két jómadár, mint Peter büdös szardéniásdobozában a halak, úgy volt kénytelen a padlón ülni: szorosan egymás mellett.
Sirius morogva belerúg az ajtóba.
- De a kazánházat te akartad mindenáron feltüntetni a térképen. Hah! Mintha bárki is le akarna jönni ebbe a pokoli üregbe!
Mögötte Remus kényelmetlenül fészkelődik és az egyik csontos térde pont Sirius bordáit döfködi.
- Ó, fogd be! –sziszegi a fiú. –Ezt hívják tökéletes munkavégzésnek. Most őszintén: te nem olyan térképet akarsz készíteni, ami mindent megmutat? Vagy jó neked a silány is, amit akár Zonkonál is beszerezhetsz? Ezen kívül a te féleszű ötleted volt, hogy nézzük meg, hátha van itt valami robbanóanyag. De hogy félúton miképp vesztettük el a pálcánkat, azt már nem tudom.
- De hát itt mindenhol tűz van –védekezik Sirius összefont karral. –Tudod, mennyire imádom a tüzet, Moony. Szép és megeszi a dolgokat. A ruhákat, a békákat, Piton háziját…
Remus mordul egyet, tovább fészkelődik, térde kitartóan bökdösi Siriust.
- Ezt meg szándékosan csinálod.
- Ó, pofa be, Black! –csattan fel Remus és újra megböki.
*****
Ezer másik hely van a földön, ahol Remus most szívesebben lenne. A hálókörletbeli ágya áll a lista élén, ó, igen, a bársonyos függönnyel és a lepedővel, ami meleg és teaillatú, nem úgy, mint az ócska otthoni ágyneműje. De a könyvtár is kellemes lenne, főleg, amikor teljesen üres, és azon a részlegen, ahol a többiek biztosan nem találnak rá, hogy a ruhái miatt szekálják egész délután, amikor ő csak szimplán olvasni szeretne.
Persze ennél az Antarktisz is jobb lenne.
BUMM. BUMM. BUMM.
Remus összerezzen és kinyitja a szemét. Sirius teljesen rádőlt, úgy rugdossa tiszta erőből az ajtót. Persze semmi más nem történik, csak rázkódik az acél és Remusnak hamarosan belefájdul a feje. A helyiség sötét, kicsi és büdös. Égett ruhák. Gázolaj. Patkányürülék. A küszöb felett piros fény úszik be a szobába, amitől az embernek olyan érzése lesz, mintha minden égne. Remus lassan izzadni kezd.
BUMM. BUMM. BUMM.
- SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG! –ordítja Sirius Remus fülébe, közben megállíthatatlanul rugdossa az ajtót. –KÉREM, SEGÍTSEN VALAKI! KURVÁRA BESZORULTUNK!
Remus agya együtt üvölt Sirius káromkodó segélykérésével, aztán ő is ordítani kezd és megragadja társa vállát.
- Az Isten szerelmére, Sirius, senki sem hallja! Beragadtunk, oké? Még alig múlt éjfél, a házimanók már régen alszanak, de ha szerencsénk van, lejönnek hajnalban ellenőrizni a tüzet. De addig esélytelen. Tökéletesen esélytelen minden. Szóval. Légyszi. Fogd. Be.
Hirtelen rájön, hogy végig rázta Sirius vállát, és gyorsan elengedi. A fiú rámered:
- Jól vagy, Moony?
- Remekül –vágja rá Remus. Mérges és szégyelli magát. – Csak lüktet a fejem és a te ajtóverésed nem sokat segít rajta.
Hihetetlen, ahogy Sirius pillanatok alatt át tud változni a világ legidegesítőbb lényéből kivert kiskutyává. Lebiggyeszti a száját és a földet bámulja.
- Bocsánat.
Remus csöndben marad. Lehunyja a szemét és megpróbál nem a rossz szagra, a vegyszerekre, a kemény falra, vagy a hőségre koncentrálni. Furcsa, de ami végül eltereli a figyelmét, az a Sirius éjfekete tincsein táncoló fény.
- Moony?
Remus pislog párat.
- Igen, Sirius?
Társa szemei óriásiak és könyörgők.
- Egész éjszaka mérges leszel rám?
Utálja, amikor ezt csinálja. Utálja, hogy Sirius mindig ezt a szomorú, bűnbánó hangját használja, ha akar valamit és furcsa mód neki mindig ugrik egyet a gyomra tőle és megadja magát, még akkor is, amikor előre eltervezi, hogy nem fog engedni. De ekkor Sirius ránéz azokkal a bús, szürke szemekkel, a hangja pedig olyan bársonyos és gyengéd lesz…
Remus felsóhajt, érzi, hogy elveszett.
- Mivel nincs kedvem az elkövetkező hét órát vitatkozással tölteni, azt hiszem, hogy a válasz: nem.
Amikor Sirius elvigyorodik és megpuszilja az orra helyét, Remus fülig pirul és hálát ad a helyiségben uralkodó félhomálynak.
*****
Nagyjából negyvenöt percig tart, míg Sirius gyomra először megkordul és onnantól kezdve már csak a kajálásról tud beszélni. Muffinokról és tökös pitéről, csokibékákról, pörköltről, töltött fürjről…
- Ezt fejezd be! –mondja Remus rosszallóan.
Újabb gyomorkorgás.
- Ezt nem is lehetett hallani! –csattan fel Sirius.
Kényelmetlenül mocorognak; egyikőjük sem tud rendesen elhelyezkedni ebben a sötét, szűk lyukban ahol egyébként semmiféle robbanószert nem találtak). Folyton változtatják a testhelyzetüket, Remus az elmúl óra alatt már szinte körbefordult, ami nyurga végtagjaival meglehetős nehézséget okozott neki. Hirtelen nőtt sokat az idén, a talárja most túl rövid, írás közben a csuklója is kilóg alóla. Nagyon aranyos látvány.
Per pillanat Sirius ül a hátát falnak vetve, Remus pedig az oldalához préselődött, felhúzott lábát átkarolta, arra hajtja a fejét.
- De éreztem –szól és hozzádörgölőzik barátja hasához, ami erre újra megkordul. –Látod? Szóval fejezd be! Ez nem tesz jót a fejfájásomnak.
Még egyszer megüti Sirius mellkasát figyelmeztetésként, és véletlenül hozzáér Sirius öléhez is. Nyomban végigfutnak a meleg szikrák az érintés mentén, és Sirius meglepetten pislog párat. A levegő hirtelen sűrűbbnek tűnik. És nem csak a levegő. Ügyetlenül feszengeni kezd, furcsán száraz a szája. Azon morfondírozik, vajon itt fognak-e meghalni.
- Vajon itt fogunk meghalni? –kérdezi, mire Remus megenyhül.
- Nem, nem fogunk itt meghalni –jelenti ki. Szerencsére ez nem csak üres beszéd, nyugtatás; Remus hangja magabiztosan cseng. – Már mondtam, hogy a házimanóknak hajnalban le kell jönniük ide, hogy ránézzenek a tűzre. Addig tartalékolj, hogy aztán teljes erővel püfölhesd az ajtót.
- De nem tudod tutira, hogy tényleg lejönnek-e –kötekszik Sirius. –Te mondtad, hogy a kemencék maguktól működnek.
- De minden bűbájt ellenőrizni kell időnként. Az Istenért, sosem figyelsz órán? A varázslatot nem csak úgy kimondod, aztán majd történik valami. Rajta kell tartanod a szemed a bűbájokon, nehogy valami félresikerüljön. Pont, mint rajtad –böki finoman oldalba.
Sirius vág egy pofát, aztán visszadől a cementfalhoz.
- Muszáj neked mindig ilyen logikusnak lenned, Moony? Tök nehéz így beszélgetni. A meghalással csak elindítottam egy beszélgetést. Tudod, hogy elüssük valamivel az időt és hogy ne gondoljunk arra, hogy milyen éhesek vagyunk.
- Tényleg éhes vagyok.
Sirius morogva hátrahajtja a fejét. Feladta. Remust úgy látszik nem emberi társalgásra tervezték, amilyen körültekintő, precíz és mindig a tárgyilagos hát-nem-vagyok-okos? hangját használja. Nem, sokkal könnyebb akkor elviselni, ha csöndben van, mint most, amikor a fejét Sirius vállának támasztja, még ha homokszín haja csiklandozza is az orrát. Amikor belélegzi az illatát, megállapítja, hogy papír, tinta és csokoládé egyvelege, és a gyomra megint csinálja azt a fura mozgást. Aztán meg is kordul.
Bosszankodó nyöszörgés hagyja el Remus torkát.
- Sirius, megmondtam, hogy ezt fejezd be!
A háta pár pillanatra hozzádörzsölődik társa férfiasságához, ahogy mérgesen helyezkedik, persze észre sem veszi. Sirius tágra nyílt szemmel mozdulatlanná dermed.
- Hülye bélpoklos köcsög –morogja Remus a bajsza alatt.
És most az egyszer Sirius nem áll le vitatkozni.
*****
Amióta Remus múlt nyáron talált egy könyvet apja mugli könyvei közt a pszichológiáról, folyton analizálja az embereket maga körül. A barátait, a családját, az osztálytársait, a professzorait… Persze tudja, hogy az eredményekre nem kell nagy hangsúlyt fektetni (és azt is, hogy az ő agyával is jó sok a gond, köszi), de akkor is érdekes. Töprengések, összevetések, mérlegelések. És igen, már többször is eszébe jutott, mi lenne, ha Siriust hosszabb időre bezárnák egy kis helyiségbe. De őszintén: ki nem?
Viszont soha nem képzelte hozzá, hogy ő is bent ragadna vele.
Sirius kornyikál. Ütemesen veri hozzá a ritmust a térdén, és már az első hangok után megállapítható volt, hogy soha nem lesz belőle hivatásos énekes vagy táncos, mert hamis, és ezzel csak Remus idegeit tépázza.
„Bent ragadtam Moooonyval,
Ha nem eszek hamar, a gyomrom kiiiilyukad,
Megenném őt is, de olyan kis cseeeenevész,
Nem tudok több rímet eeeerre én…”
Remus rácsap egyet. Ez nagyon megnyugtató érzés, főleg azért, mert Sirius sosem üt vissza (nos, szinte sosem, de ez nagyon ritkán fordul elő, amikor már ő sem bírja cérnával). Remus úgy érzi, egy kicsit meg is sértődhetne azon, hogy barátja úgy kezeli, mintha legalábbis üvegből lenne, de mégis jól esik neki, mert tudja, hogy ő az egyetlen dolog, amit Sirius ilyen nagy becsben tart.
Plusz, ennek tudatában könnyebb őt manipulálni és irányítani.
- Fogd be! –ripakodik rá Remus. –Annyira hamis vagy, hogy az már elviselhetetlen. Szinte sírom kell.
- Én azt hittem, a zenének pontosan ez a dolga –mondja Sirius. –Mindig ezt mondod, amikor ráveszel, hogy hallhassak veled operát.
- Na ja, de az egy másfajta sírás.
Társa színpadiasan nyög egy hosszút, majd az oldalára fordul és Remus nyakába fúrja az orrát.
- Ne már, Moony, lassan megőrülök itt lent! –és nyafog. –Adj valami kaját! Éhezem és… vááárjunk csak…
Apró szimatoló hangok, Sirius orra fentről lefelé végigpásztázza a másik nyakát és vállát, majd vissza; Remus pedig libabőrös lesz, a tenyere izzadni kezd, a szíve dübörög.
- Mi a fenét csinálsz?
Sirius már az állát szaglássza.
- Ez nem az, amire gondolok, ugye? …Nem, nem lennél rá képes…
Most már a fülében szimatol, és Remus bőre bizsereg, dalol és sír egyszerre és hirtelen elviselhetetlenül megkeményedik ott lent.
- Sirius…
Még egy utolsó, mély lélegzet és pont még mielőtt Remus tehetetlenségében hozzádörzsölné a csípőjét, Sirius méltatlankodva felkiált:
- Csokoládé!
Remus meg sem tud moccanni, Sirius már le is csapott rá, tapogatni kezdi a másik talárját. A fiú reménytelenül tűri a molesztálást, a kutató kezeket, megpróbálja leplezni kívánalmát, ami nehéz, mert szándékosan el kell fordítania a csípőjét erre, pedig amarra lenne jó, és végül Sirius belenyúl az egyik zsebébe és…
- Hah! –ordít diadalmasan, felemelve az elolvadt, összenyomódott édességmaradványt. –Győzelem!
Aztán komótosan, látható élvezettel nyalogatni kezdi az ujjáról a ráfolyt csokit.
Remus nehezen lélegezve elhúzódik társától, amilyen messze csak tud, szemében rémület és vágy ijesztő keveréke. Csak bámulja a másikat.
- Nagyon, nagyon gyorsan ki kell jutnunk innen.
Sirius csak mordul egyet válaszként.
*****
Egy óra elteltével Sirius még mindig érzi Remus ízét az ujjain.
Egyik ujját a szája elé tartja, az ajkai közé veszi és lassan megnyalja. Kosz, piszok és izzadtságízű, de mellettük érzi Remus édes csokoládéját is és ez olyan jó, hogy reméli, az aroma sosem szűnik meg.
- Tudod –szólal meg hirtelen-, azt hiszem, lassan elvesztem a józan eszem.
Ez egy nagyon is logikus kijelentés volt. Tényleg, igenis van értelme. Ezzel talán meg lehet magyarázni az, hogy miért is nyalja Sirius még mindig az ujját, csak hogy találjon még egy kis Moony-ízt, vagy hogy a teste miért húzódik egyre közelebb társához, amikor a fejében a kis hang figyelmezteti, hogy nem szabad. Hogyha tényleg keletkeznek kis elektromos szikrák, amikor a combja Remus csípőjéhez ér, akkor azt biztosan az őrültség számlájára kell írni. És ha az elmúlt negyvenöt percet egy szűnni nem akaró merevedéssel töltötte, akkor az a meghülyülésének tudható be, nem pedig annak, hogy Remus bőre kellemes meleg és meglepően bársonyos is, mikor keze néha-néha meztelen felületekre téved.
De Remus csak horkant egyet, fészkelődni kezd és a lába szinte már Sirius ölében van.
- Dehogy veszted el –jelenti ki magabiztosan.
- Honnan tudod? Mióta értesz te az őrültséghez?
- Csak amióta veled barátkozom –válaszol Remus szelíden. –Épp ezért tudom, hogy nem veszthetted el a józan eszedet, mivel soha nem is volt olyanod. És ez a szerencsétlenség, hogy beszorultunk ide, a bizonyítéka a saját őrültségemnek, hogy egyáltalán szóba álltam veled elsőben.
Ez tényleg fájt – további bizonyíték Sirius meghülyülésére. Csak lebiggyeszti az ajkait és vádlón barátjára pillant.
- Ezt nem gondolhatod komolyan.
Remus felsóhajt.
- Persze, hogy nem –legyint. És ennyi elég, hogy Sirius mellkasába visszaköltözzön a kellemes meleg érzés. – Tudod, hogy te és Ágas és Peter vagytok a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Ezenkívül, nélkületek tuti, hogy védtelenebb lennék.
Viccelődve teszi ezt hozzá, mégis van a szavainak valami keserű utóhangja. Sirius érzi ezt és nem tetszik neki.
- Ki akar bántani? Áruld el és úgy megátkozom, hogy két hétig a gyengélkedőn lesz!
A sötétben is jól látszik, hogyan feszül meg Remus válla.
- Senki –dünnyögi. –Tudod, egyedül is el tudom intézni.
- Nem azt mondtam, hogy nem tudod –tiltakozik Sirius. –Csak hogy tisztában vagyok vele, hogy nem szívesen csinálsz ilyet.
- Hát igen.
- Akkor meg áruld el!
- Mit érdekel ennyire? –húzza össze a szemöldökét Remus.
Ez egy nagyon ostoba kérdés, így Sirius csak megpaskolja a nyakát és annyit mond:
- Mert te vagy Moony.
Mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. És talán meg is magyarázott. Senki sem csúfolhatja Remust a könyvkukacságáért, vagy mert csokis lett a ruhája. Senki, csak Sirius. És még ha Sirius sosem üti meg Remust (csak néha, akkor is gyengéden), ez akkor sem megengedett senki másnak. És ha már itt tartunk, senki sem érintheti meg Moonyt, mert…
Mert ő az enyém.
A hirtelen támadt birtoklási vágy megijeszti, ahogy lassan szétterjed a mellkasába és ott összeszorul és fáj, mintha valaki a legérzékenyebb pontjain rúgta volna meg vagy olyan sebhelyekre bukkant volna a testén, amiket eddig nem látott. Ez előtt az este előtt még sok dolgot nem látott, például, hogy Remus mennyire otthonosan érzi magát a félhomályban, vagy hogy a két szemöldöke között egy vékony árok húzódik, ami a túl sok töprengéstől, gondolkodástól keletkezhetett és Siriusnak az az érzése, hogy minél tovább mered rá, annál mélyebb lesz.
- Mi az? –kérdi Remus rosszallóan. –Miért bámulsz? Van valami az orromon?
Hát igazából van rajta egy kis koromfolt, de Sirius nem szólt akkor sem, amikor meglátta, és most sem fog. Esze ágában sincs, hiszen most valahogy még aranyosabbnak tűnik, mint korábban volt. A hüvelykujja néha meg-megrándul, szeretné letörölni, mielőtt Remus észreveszi.
- Nincs –füllenti végül. –Én csak… hát… unatkozom. Valamire csak néznem kell, nem?
Remus zavarba ejtő, kétkedő pillantással illeti; pont úgy érzi magát, mintha most csípték volna fülön lopáson Zonkó bazárjában, de aztán Remus csak sóhajt egyet és a zsebébe nyúl. Kotorászik egy kicsit, aztán előhúz egy darab pergament.
Sirius kíváncsian dől közelebb és figyeli, ahogy Remus hosszú ujjai óvatosan felezik, majd negyedelik a papírt, elegánsan simítják el a gyűrődéseket, törik meg itt-ott a sík felületet és a mozdulategyüttes szinte megigézi Siriust. Rájön, hogy nem tudja levenni a szemét a műveletről. Szinte érzi a bőrén a gyengéd ujjak játékát, olyan titokzatos, zavarba ejtő és intim, amire csak Remus keze képes.
- Voila!
A fiú kezében egy kis papír írisz pihen, szirmai néhol gyűröttek és tintafolttal csúfítottak. De összességében véve a kis virág tökéletes, ügyes, gondos munka (bizonyára Siriusnak nem sikerülne ez a pazar trükk ilyen könnyen). Ez a legszebb dolog, amit valaha is látott. Remus saját maga készítette.
- Mi a fene ez az izé? –bukik ki belőle, azon nyomban elátkozva az agyát.
- Egy virág –mondja Remus bizonytalanul, mintha maga is meglepődött volna rajta. –Nemtom, apa tanított origamira a telihold előtti estéken, hogy lefoglaljam magam és ne gondoljak… dolgokra. Nem tudom. Hülyeség.
Már mozdul, hogy összegyűrje a virágot, de Sirius gyorsan kikapja a kezéből és védelmezően magához szorítja azt. Amikor Remus felvonja az egyik szemöldökét, Sirius erőltetetten elneveti magát, de nem tud mit mondani. Viszont nem hagyhatja, hogy megsemmisüljön, mert ez az egész megmagyarázhatatlanul, remusosan furcsa és ezen kívül, Siriusnak tetszik.
Felveszi a Black-ekre oly jellemző büszke arcvonást, ezt bizonyos helyzetekben megteszi, és beletűzi a virágot a hajába.
Remus nyomban hangos röhögésben tör ki és Sirius úgy érzi, a lelke egyre könnyebb lesz, felszáll ebből az istenverte kamrából, fel Roxfort tornyainál is magasabbra, egészen az égbe. És mindez azért, mert Remus Idióta Lupin úgy nevet, hogy már könnyezik az a nevetségesen szépséges szeme.
- Te seggfej –zihál Remus, de a mosolya olyan meleg, hogy szinte elpárologtat mindent ebből a nyirkos helyiségből és Sirius újra arra gondol, hogy bizony nem fogja túlélni ezt az éjszakát.
*****
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
