|
1.rész
2008.08.26. 21:11
A magunk keresztje
1988. augusztus
Éjjel volt. Csend. És hideg.
Ahogy lépdelt, kissé botladozva, az avar és a vékonyabb faágak meg-megreccsentek mezítelen talpa alatt. Egyre gyorsabban szedte a levegőt, minden idegszálában érezte már, hogy közeleg. Nyögve az egyik fa törzsének esett, megkapaszkodott benne. Pár pillanatig mozdulatlanul hallgatta az erdő neszeit. Bogarak, kis éjjeli állatok, a fák susogása a szélben.
Kínjában behunyta a szemét.
Itt van.
Eltorzult arccal az ég felé tekintett; a telihold ezüstös sugarai vakítóan hullottak az arcára.
Fényes.
Felnevetett. Kezeit ökölbe szorította, de a vonásai kisimultak, megadóan adta át magát a természet erőinek.
Aztán elkezdődött. A végtagjai remegni kezdtek, aztán megnyúltak, megvastagodtak, ő maga pedig előregörnyedt, s térdre esve körmeit felkarja húsába mélyesztette.
Felüvöltött. Hosszan, keservesen.
Az erdőben egyszerre néma csend lett. A fák már tudták: veszély közeleg.
*
A tűzvörös hajnal az egyik terebélyes bokor tövében talált rá. Sokáig feküdt a földön mozdulatlanul, lehunyt szemhéján keresztül is szinte égette pupilláját a fény. Nem akart tudni a vér ízéről a szájában, a bal kezén kitartóan mászó bogárról, a csendes záporról, ami alig öt perce csepereg csupasz bőrére. Nem akart tudni magáról sem.
„Mondtam, hogy hülye ötlet nem kikötni magad.”
Szemöldök ráncolva megrázta a fejét.
- Fog be… –dünnyögte maga elé, de mintha kínlódva elmosolyodott volna.
Nehézkesen nyelt egyet és résnyire nyitotta a szemét. Sárga. Már sárga volt a Nap.
Megpróbált átfordulni az oldalára, hogy kényelmesebb helyzetben fekhessen, de túl hirtelen mozdult meg, törött csontjai tehetetlenül szúródtak a húsába.
Hosszan nyögött fel.
De sikerült megfordulni, arccal feküdt a földön, zihálása ide-oda táncoltatta a fűszálakat. A bogárka beleragadt az egyik mély sebből szivárgó gennyes folyadékba. Ki kellene szabadítani…
A távolban száraz falevelek reccsentek. Előbb elszórtan, aztán egyre sűrűbben, ritmusosan. Krakk, krakk, krakkkrakk. Kétségtelenül egy ember.
A lépések közvetlenül a lábánál abbamaradtak.
- …Hallo?
Válaszolni szeretett volna, elküldeni, akárki is az; felülni, magára teríteni valamit, akármit. Hirtelen szédülni kezdett.
- Oh, du meine Güte!
Szoknya suhogása, nehéz tárgy koppanása a feje mellett. Puha kezek a vállán és a hajában.
Lehunyta a szemét.
*
A tenger tompa morajlása. Hullámok, ahogy a sziklákhoz csapódnak. Nevetés.
Váratlanul árnyékot vet rá egy magas alak, szinte a nyakába ugrik, kis híján ledönti a lábáról. Egy, kettő lépés hátra és visszanyerte az egyensúlyát. Erős, bronzbarna karok fonódnak a csípője köré. Ázott fekete tincsek a szemében, az arcához tapadnak, ahogy lágyan megcirógatja az ajkait. Aztán újra megérzi a hűs fuvallatot és ki kell nyújtania a kezét, mert a tünemény oda, elszaladt… És csak nevet, nevet…
A férfi felnyögött, megrándult a jobb keze és kinyitotta a szemét.
Félhomály volt, csak pár gyertya éghetett, mert rezgett a fény. Faborításúak voltak a falak és a plafont vastag gerendák szelték át. Vízcsöpögés hallatszott, majd egy fehér árny fölé hajolt.
- Sei still! –suttogta egy angyali hang és megtörölték egy kendővel a homlokát.
Hánykódik, forog, szédül, egy hajón lehet a tengeren. Melege van és kiszáradt a szája. Minden porcikája fáj. De vajon hol fekhet? A fedélzeten hagyták? A padlón? Oldalra fordítja a fejét és érzi a süppedős puha párnát. Mégiscsak ágyban van.
Pislogott párat. Hófehér, pufi párna, éjjeliszekrény, rajta olvasólámpa és egy vízzel teli tál –először csak ennyit vett észre. A tücsökciripelésen és egy falióra halk kattogásán kívül semmi nesz. Amennyire el tudott látni a sötétben, megállapította, hogy egy nagyobb szobában van. Az ágy mellett egy régi faragott szék, aztán egy ajtó, távolabb asztal és ülőgarnitúra. Az asztalon virágos terítő, felette ósdi csillár. Mint egy ebédlő. Újabb két ajtót fedezett fel, ahogy lassan végigjáratta tekintetét a helyiségben. Lámpák a falon és sok-sok aranyozott szélű festmény. De hogy mit ábrázoltak, ahhoz nem volt elég fény.
Felült, mert inni akart a tálból, ekkor azonban megnyikordult az egyik ajtó és szinte hangtalanul becsusszant a résen egy nő. Felsóhajtott, ahogy megpillantotta vendégét, s a kezében levő kancsóból szótlanul öntött neki egy pohár vizet. Amíg a férfi ivott, kinyitotta az ablakot és a szoba hamarosan megtelt a nyári éjszaka békés illatával.
- Schlaf weiter! –szólt a nő az ágyhoz lépve, és elvette tőle a poharat.
Meg akarta köszönni, de érezte, hogy nem tud beszélni. Csak bólintott és visszadőlt a párnára.
*
Finom ujjak simítottak végig a haján.
- Na, gut geschlafen? –kérdezte a tegnapi nő, amikor felébredt. –Wie fühlst du dich?
A férfi sóhajtva ülő helyzetbe tornázta magát.
- Ho… –próbálkozott, de rögtön a torkához kapott és köhögni kezdett.
- Nicht bewegen! –emelte meg a hangját a nő. Felpattant a székről és visszanyomta a férfit az ágyba. Édes illata volt, hófehér vállpántos ruhája és tengerkék szeme. –Du hast doch so schlechte Wunde!
A paplan melegsége fojtogatta. Bágyadt volt és megint szomjas.
- Hol… vagyok? –nyögte végül.
- Oh –a nő rögtön visszahúzta a kezét a válláról. –Hol?
Újra felült, ezúttal nem tartóztatták.
- Hol vagyok? –ismételte.
- Öhm, hol? In der Schweiz. In Nyon –hadarta a nő zavarában.
- Hol? Jon?
- Nein –rázta szalmaszőke fejét. –In Nyon! …Warte! –sietősen lépett az egyik szekrényhez és pakolgatni kezdte a könyveket. Keresett valamit. Amikor már nem fért el több kötet a karjában, fürgén az ágyhoz lépett és a végébe dobálta őket. A polc bal oldalán, a hátsó sorában aztán rábukkant az atlaszra. –Wir sind in Nyon –mondta artikulálva, és vendége kezébe nyomta a könyvet.
Nyon, svájci határmenti városka. Valahogy átkeveredhetett a franciaországi erdőből.
- Értem, Nyon –bólintott a férfi. –Köszönöm!
- Szívesen –motyogta a nő és már pakolta is vissza a könyvhalmot a helyére.
A férfi követte a szemével minden mozdulatát.
- Wie heißt du? –kérdezte végül, mert a köszönésen, az „egészségedre” és a „hogy vagy – köszönöm, jól”-on kívül csak ennyit tudott.
A nő abbahagyta a pakolást és óvatosan megfordult.
- Ich bin Anne.
- …Ich bin Remus –mondta a férfi, mert gyorsan tanult.
Anne elmosolyodott és közelebb lépett hozzá.
- Örvendek! –nyújtotta kecsesen a kezét.
*
*
Anne ügyesen beszélt angolul –már amennyire tíz percből erre következtetni lehet. És bár a négy év alatt elsajátított szókincse és nyelvtana nem volt az igazi, itt-ott hiányosnak tűnt, hamar feltalálta magát.
Remus épp befejezte a tányér levest, amikor a nő rábukkant a szótárban a keresett szóra.
- Oh, megtaláltam! Rostélyos. Akarsz enni?
- Nem, köszönöm, elég volt.
- Értem –bólintott a nő és becsukta a kötetet. Pár pillanatig mindketten az ölében pihenő könyv borítójára meredtek, aztán Remus megköszörülte a torkát.
- Szép ez a ház.
- Danke.
Remus várt, hátha a nő hozzáfűz valamit a „köszönöm”-ön kívül. De Anne csak ült a helyén, kinyitotta, majd becsukta a száját, végül felállt, helyére tolta a székét és a mosatlan után nyúlt.
- Találsz enni a konyhában, ha éhes leszel –szólt és kiment a szobából.
- Jó, köszönöm –válaszolt megkésve a férfi, aztán magára maradt a helyiségben.
Ő is felállt és az ágy felé sétált. Meztelen talpa alatt meg-megreccsentek a padlódeszkák. Korábban, a mosdóban már talált egy tükröt, ott szemlélte meg először a ráadott pizsamát. Egyszerű barna színű volt, hajszálvékony fekete csíkokkal és a mellén lévő zseben egy monogrammal.
Lassan visszaült az ágy szélére és tovább nézelődött a helyiségben. Reggel fél nyolc volt, és a napsütéstől sokkal vidámabbnak hatott a szoba, mint éjjel. Otthonos volt, tiszta; az ablakpárkányokban levő cserepes virágok és a színes függönyök barátságos hatást kölcsönöztek neki.
A falakat gyümölcscsendélet és különféle tájképek díszítették. Sehol egy szétszórt ruhadarab, bögre vagy könyv. Olyan rend volt, amit talán még az édesanyjáék házában sem látott.
Anne egy teli gyümölcsöstállal a kezében jött vissza. Békésen kisimítgatta az asztalterítőt, majd a közepére helyezte a tálat.
Remus türelmesen megvárta, amíg végzett. Amikor a nő felegyenesedett, megszólította.
- Anne!
- …Ja?
- Felvenném a ruháimat.
- Aber… –ráncolta össze értetlenül a szemöldökét- de terajtad nem is… volt…
- Tudom. De otthagytam a batyum az erdőben.
- A mid?
- A batyum. Öhm, az egy csomag. Koffer.
- Aha –így már érthette a dolgot, mert elgondolkozva bólogatni kezdett. –És…elhozod?
- Igen.
- Na de –lépett közelebb- te így nem mehetsz ki! –Remus kurtán bólintott. –Értem. Hozok neked ruhát –mondta, azzal kisietett a konyhával szemközti ajtón.
Lépcsőfokok recsegése, ajtónyitás, szekrényajtó nyikorgása. Két perc, és a nő újra a földszinten volt, kezében gondosan hajtogatott ruhák és egy pár cipő.
- Tessék. Az én férjemé. Azt hiszem, hogy a méret is jó lesz.
- Köszönöm.
A nő elfordult, Remus pedig felöltözött. Egyszerű fehér inget és egy kék farmert kapott.
- Szerintem jó lesz –mondta, mire Anne megfordult. Alig hallhatóan felsóhajtott, de Remus ezt nem vette észre, mert az ingujj gombjával bajlódott. A nő lassan mellélépett és segített neki.
- Egy kicsit hosszú –állapította meg. –De nem szükséges felhajtani. Nem túl bő?
- Szeretem, ha bő –motyogta a férfi, aztán egymás szemébe néztek.
Anne szeme megrebbent, de elmosolyodott.
- Kész.
- Köszönöm. Akkor… igyekszem vissza. Nem tudom, mit szólna a férjed, ha meglátna az utcán a ruháiban –megpróbált nevetgélni, ami nagyjából sikerült is.
A bejárati ajtón kilépve szétnézett. Egy faburkolatú, emeletes családi ház előtt találta magát. A tornácról pár fokos lépcső vezetett a kertbe. Az ablakokon barnára festett zsalu, a pici erkélyről piros muskátli lógott. A ház előtt egy régi, faragással díszített pad állt egy magas fa árnyékában.
Anne a kert végéig kísérte őt, majd megmutatta az erdőbe vezető ösvényt.
- Biztos odatalálsz egyedül is?
- Persze.
- Akkor viszlát! …Ja, und… kopogj, ha megjöttél!
- Rendben. Viszlát!
*
Kicsit messzebb volt a liget, mint Remus emlékezett, olyan másfél órányi járásra. Épp azon tűnődött, vajon átkelt-e megint a határon, amikor megpillantotta az ismerős kőrakást, mögötte pedig az odvas fát, amit keresett. Először szétnézett, majd lehajolt és az egyik közeli bokor tövében meg is találta a pálcáját. Suhintott egyet, mire egy gyufásskatulya nagyságú zöld batyu röpült ki az odú mélyéről; egy újabb pöccintés után aztán eredeti méretére nőtt.
A férfi gyorsan ellenőrizte, hogy megvan-e mindene, aztán átöltözött.
Nemsokára újra a faház előtt állt.
Kettőt kopogott az ajtón, lépések zaját hallotta, majd megjelent Anne.
Végigmérte a férfit, aztán hangtalanul utat engedett neki.
Remus batyuja súlyosan ért földet, ahogy leakasztotta a válláról. Leguggolt és előhalászta a kölcsön kapott ruhákat.
- Ezeket köszönöm! –szólt és a nő felé nyújtotta. Anne habozott, de aztán átvette tőle.
- Mach’ nichts –mormolta.
Remus már szólásra nyitotta a száját, hogy köszönetet mondjon az ápolásért és elbúcsúzzon, de Anne olyan hirtelen fordult meg és sietetett el, hogy a torkán akadt a szó.
Megvakarta a tarkóját és jobb híján az egyik közeli festményhez lépett. A kép egy virágos rétet ábrázolt, háttérben fenyőfákkal és borongós éggel. Szeme a jobb sarokra siklott. K.S. 1983. Ugyanaz a monogram, mint a pizsamán.
A következő pillanatban kicsapódott az egyik ajtó, Remus pedig összerezzent a zajra.
- Mama?
Egy ötéves forma, kertésznadrágos, tejfölszőke kisfiú markolta a kilincset. Barna szemei kíváncsian megcsillantak.
- Wer bist du?
- Öh, ich… bin Remus –mondta végül és elmosolyodott.
- Ich heiße Tobi. Herzlichen Glückwunsch!
Remust zavarából Anne felcsendülő kacagása zökkentette ki. A férfira ügyet sem vetve guggolt le kisfiához és végigsimított a fején.
- Nein, Tobi! Du sollst „Freut mich!” sagen. So ist es richtig!
- Aber warum?
- Weil es so höflich ist! „Herzlichen Glückwunsch” sagt man beim Geburtstag! –az utolsó szónál mosolyogva Remusra pillantott, aki valamiért most még jobban zavarba jött. –Bocsáss meg! Ő az én fiam, Tobi.
A férfi sután bólintott.
- Mama! Was hast du gesaagt? –nyafogott a kisfiú.
Anne lehajolt hozzá, súgott neki valamit, mire Tobi bólintott és egy „Gut!” kíséretében kiszaladt a kertbe.
A nő becsukta utána az ajtót és Remus felé fordult:
- Éhes vagy?
- Ó, nem –rázta a fejét. –Ne fáradj. Most már megyek.
Anne egy darabig az arcát fürkészte, aztán elhúzta a száját.
- Egyél valamit, aztán menj!
- Hát… jó –adta meg magát a férfi, mert tényleg éhes volt.
*
A reggel emlegetett rostélyost kapta burgonyával és salátával. Anne most sem evett vele, csak ült a szemközti széken és olvasott. Néha futólag rápillantott, talán, hogy ellenőrizze, hol tart és kér-e még.
Remus nem akart udvariatlannak tűnni, miután megköszönte az ebédet és elvették a tányérját, még a helyén maradt. Anne nemsokára halvány mosollyal az arcán visszaült és ráemelte kék szemét.
- Mondd csak… valamilyen utazó vagy? –kérdezte mindenféle kertelés nélkül.
- Valami olyasmi –mondta Remus.
- És hová tartasz?
Elhallgatott. Erre nem tudott értelmes feleletet. Lesütötte a szemét és alig láthatóan rándított egyet a vállán.
- Angliából jöttél?
Remus bólintott. Persze, nem nehéz kitalálni.
- Én még sose voltam külföldön –mondta Anne, mire a férfi felemelte a fejét. A nő arca békés volt, valamiféle nyugodt derűt sugárzott. Kicsit talán már túl nyugodt is volt. Remus hirtelen szerette volna megkérdezni a korát.
- És nem is vágytál el?
- De. Párizsba, az Eiffel-toronyhoz.
- Az nincs is olyan messze –dünnyögte Remus, de nem volt ideje korholnia magát együgyűségért, mert kopogtattak az ajtón és Anne már fel is pattant.
- Guten Tag! Stör’ ich gerade?
- Natürlich nicht…
Anne kezet fogott egy magas, vörös szakállas férfival, aztán pár mondat erejéig elcsevegtek az ajtóban, de Remusnak feltűnt, hogy egyre többször pislognak az ő irányába. Végül a férfi elindult felé. Remus felállt és kezet fogott vele.
- Herr Gottsched vagyok. Örülök –mondta. A nőnek nincs ilyen rémes akcentusa –állapította meg Remus, de azért udvariasan bemutatkozott. –Látom, már jobban van.
- Ő segített hazahozni téged az erdőből –magyarázta Anne segítőkészen, de ezzel épp az ellenkező hatást érte el: Remus ettől rettentően zavarba jött.
Szerencsére a beszélgetés nem nyúlt hosszúra, annyit tudott meg, hogy a férfi Anne szomszédja –persze a két telket egy nagyobb rét választja el- és a család jóbarátja, Anne férjével szolgált együtt katonaként.
Miután Remus nagy nehezen meggyőzte, hogy már jól van, egyébként pedig hálás a segítségéért, elköszönt és odébbállt.
- Biztos, hogy jól vagy? –kérdezte Anne, miután behúzta az ajtót és visszaült az asztalhoz. –Ha arra gondolsz… Nem zavarsz. Szívesen látunk, amíg te teljesen rendbe jössz.
Remus lassan megcsóválta a fejét.
- Nem, nem szükséges. A férjed nem biztos, hogy örülne, hogy… –próbált valami használható kifogást keresni.
- Az én férjem most nincs itthon. Egy hosszabb útra utazott. És igazából… addig is… nagyon jól jönne a segítség –tette hozzá.
Remus habozott.
- Gottsched sajnos nem tud annyit segíteni. Beteg a lába, nem tudom angolul, mi a baja.
- Nézd…
- …Mutti! –a hang gazdája egy vékonyka lány volt. Már a kertből elkiáltotta magát, szinte beröppent az ajtón, de a szoba közepén megtorpant. Hosszú szőke haja két copfba volt kötve, virágos, nyári ruhácskájához egy könyvet szorított. Remus kilenc-tíz évesnek nézte.
- Szia! –próbálkozott és tett egy bátorító lépést felé.
A kislány tetőtől-talpig végigmérte, aztán pirulva sarkon fordult és kiszaladt az udvarra.
- Anke! –kiáltott utána Anne, de hasztalanul. – Semmi baj! –nevette el magát, amikor megpillantotta a férfi megilletődött pillantását. –Mostanában ezt csinálja. Csak a kert végéig megy, az egyik fa tetején van… az ő házuk. Kis faház –magyarázta tovább a szót. –Ha megéhezik, majd lejön.
Remus csak hümmögni tudott.
Anne felállt és kiment a konyhába, de most Remus is követte. A helység takaros volt, bár nem valami tágas. Halványsárgára festett falaival valószínűleg pont ezt akarták ellensúlyozni.
A nő tálcára készített egy tányért és evőeszközöket. A fiókok és a polc, mind javításra szorultak, nehezen lehetett nyitni-csukni őket. A férfi elnézte, ahogy Anne a füle mögé simít egy tincset, meghajt egy szalvétát és a villa alá teszi.
- Azt hiszem, inkább kiviszem őneki az ebédet.
Már nyúlt húsvilláért, amikor Remus elhatározásra jutott.
- Maradok és segítek, amiben tudok.
Anne kifürkészhetetlen arcán átsuhant a megkönnyebbülés.
- Nagyon köszönöm! –mosolygott és végigsimított a férfi karján.
*
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
