|
3.rész
2008.09.11. 12:20
Hangtalanul ért a földszintre; megállt a legalsó lépcsőfokon és belesett a szobába. Anne mosolyogva ringatta ölében ülő kisfiát és halkan dúdolt neki. Hamar észrevette Remust és csak a fejével biccentett a konyha felé, hogy jöjjön és egyen valamit.
A férfi szedett magának a fazékból, majd leült az asztalhoz. Szemben vele Anke falatozott; szótlanul vette tudomásul Remus jelenlétét, majd rögtön visszabújt a mesekönyvébe. Anne általában nem engedte, hogy evés közben olvassanak, de úgy tűnt, ma kivételt tett.
Az elbóbiskolt Tobit nemsokára fel kellett cipelni az emeletre. Amikor újra az ebédlőben volt, előbb végigsimított kislánya haján, aztán fáradtan kinyújtózkodott.
- Te ettél már? –tudakolta Remus.
- Sie hat noch nichts gegessen! –mondta neki Anke és mintha kicsit nyugtalan lett volna a hangja. Egyébként ez volt a legelső mondat, amit kizárólag Remushoz intézett. Nem evett.
- Ich verstehen –bólintott. Anne persze egyből tiltakozni kezdett.
- Nein, Schatz, ich hab’ gegessen, bevor du zu Hause warst. Én ettem már. Tényleg –bizonygatta most Remushoz fordulva.
Anke arcán egészen különös kifejezés jelent meg. Csak miután befejezte az evést és elmosta a tányérját, lépett oda az anyjához.
- So schön, dass du eine andere Sprache kennst! Was meinst du, darf ich auch was lernen? –kérdezte komolyan.
Anne elcsodálkozott, de aztán kedvesen mosolyogni kezdett.
- Ja, Schatz, du darfst. Es freut mich sehr. Wir besprechen es morgen, gut?
- Gut. Gute Nacht, Mutti! –és adott neki egy puszit. Majd a lépcsőhöz érve még egyszer „jóéjt” –t kívánt a bajsza alatt, aztán felszaladt.
Remusnak már kérdeznie sem kellett, Anne magától összefoglalta a lényeget:
- Azt hiszem, Anke-nek kedve jött az idegen nyelvekhez.
- Oh –mondta Remus. –És mit szeretne tanulni?
- Szerintem azt még ő sem tudja –legyintett a nő. Már nyúlt is a koszos tányér után, de Remus megelőzte.
- Te ülj csak le, pihenj, vagy menj aludni, majd én megcsinálom!
- Jaj, dehogy! –pattant fel a nő és megragadta a tányér másik felét. –Nem! Add ide! Te nem is csinálhatod!
- Miért nem? –szólt rá kicsit erősebben a férfi.
Anne megilletődve rámeredt, aztán elengedte a tányért.
Remus kivitte a konyhába, gyorsan elöblítette, majd rendet is tett.
A szobába lépve ott találta a nőt ugyanazon a széken, egyik lábát felhúzta, arra hajtotta a fejét. Remus leült mellé.
- Jó dolog az idegen nyelv –szólalt meg hirtelen Anne. –Szükség van rá, hogy az ember több lábbal álljon a földön… Ugye jól mondtam?
- Jól mondtad –mosolyodott el a férfi, mert az angol kifejezésekben volt Anne-nek a legtöbb hibája.
- Az a fontos, hogy sose érezzék magukat elveszettnek –folytatta a nő, és közben a morzsákat pöckölgette a terítőn. –Te milyen nyelvet beszélsz?
- Hát… ráfoghatom, hogy franciát.
- Ráfoghatod?
Remus megvonta a vállát.
- Talán megtanulok németül –szaladt ki a száján. Már megint nem kontrollálja a gondolatait.
Anne mintha kuncogott volna, de a szeme lassan megtelt könnyel.
- Mi bánt?
A nő nem felelt, csak végigsimított fedetlen karján és átölelte a térdét. Remus tekintete elkalandozott a szoknya hófehér csipkeszegélyére, ami a lebarnult bőrrel nagyon szép kontrasztot adott.
- Igazából megvagyok –szólalt meg hirtelen. –Csak kimerültem… Fárasztó jelenség az én nagynéném.
Remus hümmögött.
- Megbántott valamivel? –De vajon miért akarja ezt ennyire tudni? Nincs köze hozzá.
- Á, csak a szokásos. Fel sem veszem –végre abbahagyta a morzsahegy építését és Remusra nézett. –Nem akarok téged ezzel untatni.
- …Hány éves vagy?
A kérdésen mindketten meglepődtek. Anne olyan sokáig nem válaszolt, hogy Remus már biztos volt benne, hogy nagy hibát követett el. Csak épp nem jutott eszébe semmi elfogadható magyarázat, miért is kérdezte pont most, pont ezt.
- Harmincegy –mondta végül Anne.
Remus valami megmagyarázhatatlan melegséget érzett a mellkasában. Vagy a gyomrában. Az sem biztos, hogy tényleg megmagyarázhatatlan volt.
Anne várakozó pillantása aztán magához térítette.
- Én huszonnyolc. És fél –tette hozzá, minta ez valami kamasz verseny lenne.
- Fiatalabb vagy –bazsalygott a nő.
Egy ideig csöndben üldögéltek, behallatszott a kinti tücsökciripelés is.
- …És a gyerekek? –tudakolta valamiért.
- Anke kilenc múlt, Tobi pedig idén lesz hat.
Remus elgondolkodott, Anne pedig őt figyelte. Talán még sejtette is, mit számol.
- Túl fiatalon mentem férjhez és nem is a megfelelő emberhez. Legalábbis az én saját családom így gondolja... –A férfi óvatosan ránézett. Anne a feltűzött hajával játszott. –Persze mostanra tökéletesen bebizonyosult, hogy nekik volt igazuk... És persze ők megmondták előre, de hát én konok voltam, megérdemlem ezt, amit kaptam...
Fáradtan megdörzsölte a homlokát, aztán maga elé révedve hanyagul vállat vont.
- Nagyjából ez volt az én nagynéném mondanivalójának lényege. Ja, és megköszönhetem, hogy hajlandó velem varratni a ruháit.
Olyan ostobán jött volna ki, ha azt mondja rá: „sajnálom”. Mégis, mit sajnál? Így csak kinyúlt és végigsimított a karján. Őt is mindig így vigasztalták, érintéssel, de nem, erre nem szabad gondolni. Mert fáj.
Széknyikorgás a padlón és Anne puha teste az övéhez simult, vékony karjait kétségbeesetten fonta a mellkasa köré, arcát belerejtette erős vállába. Kicsit hüppögött, rázkódott a válla Remus tenyere alatt, és ő csak tűrte, ahogy némán kisírja magát. Bódult fejjel hallgatta az apró neszeket, az egyre gyorsuló kis lélegzetvételeket, de rápillantani, azt nem mert. Nem, mert azt nem lehet…
- És még… most is… –nyöszörgött Anne és Remus elengedte, hogy szabaddá tudja tenni az arcát. –Még most is az eszemben van, hogy le kell söpörni az asztalt, mert így nem lehet maradnia!
Remus halkan elnevette magát.
- Talán túl sokat gondolkozol –suttogta valaki más szavait. Hirtelen összeszorult a mellkasa és keserűen nyelt egyet, mert úrrá kell lenni magán. Az az áruló nem éri meg…
Anne közben a vállára hajtotta a fejét; kicsit fészkelődött, mert nyomta a csat, ezért türelmetlenül kikapta a hajából. Szalmaszőke fürtjei Remus karjára hullottak és olyan szép, ahogy csillog a lámpafényben… Mindig is szerette a lányok szőke haját.
- Muszáj.
- Tudom.
Szótlanul üldögéltek percekig. Anne a terítő csücskét nézegette, Remus Anne haját.
Végül a nő az ujjaival maga felé fordította az arcát. Egymás szemébe néztek, és Anne még azt suttogta „Olyan… aranybarna a szemed…”, mielőtt puhán szájon csókolta.
És Remus egy darabig engedelmesen csókolta, bár a szeme nyitva volt, nézegette a szőke szempillákat és a vékony szemöldököt, aztán Anne hosszan felsóhajtott, akaratlanul is egyre lejjebb csusszant a keze és Remuson végigfutott a libabőr…
Valami felébredt benne, valami új életre kelt, amit elnyomott, amit elfojtott magában, de most… a másik illata, a másik szívverése, a saját dübörgő vére, kell neki, kell neki, egyszerűen kell…
És talpra állt, magával húzta a nőt is, először az asztalnak nyomta, és szorosan hozzásimult, Anne felnyögött, ezért inkább átölelte, szinte felemelte a földről, megfordult vele és az ágyához vitte. Anne remegő kézzel, mohón esett neki az ingje gombjainak, szinte tépte a ruhát, karmolta a bőrét, és Remus ordítani akart, olyan sokáig tartott, amíg végre meztelenek lettek és a nő fölé kerekedhetett és Ó, IGEN, Anne összerándult körülötte és olyan hangosan sikkantott fel, hogy Remusnak egy fél pillanatra eszébe jutottak az alvó gyerekek, de csak egy fél pillanatra, mert az ösztön úrrá lett rajta, és mozogni kell, kapaszkodni és összeszorított foggal zihálni és gyorsabban, és gyorsabban és… ooohhhh…
Felpattant a szeme, a szája néma sóhajra nyílt és megdermedt, ahogy minden porcikájába szétáradt az élet.
És miután megnyugodtak, még azt sem bánta, hogy Anne határozottan ellökte magától –készségesen utat engedett neki- és mihelyt összeszedte a ruháit, fel is rohant az emeletre. Remus bágyadtan szétnyitotta az ágyat, előhúzta a takaróját és pillanatok alatt mély álomba zuhant.
*
Egyenetlen talajon lépdel. Mindenütt por, füst, törmelék. A sötétben csak pár távoli fáklya lángját lehet kivenni. Vége van valaminek. Nem messze tőle görnyedt, sebesült alakok botorkálnak; elég volt egy pillantást vetni rájuk, megnyugszik, az övéi.
Keres valamit. De mit? Egy magas embert, egy vörös üstököt, akármit. Fel a dombra, le a dombról, figyelni a kiáltásokat. Belelép egy sötét tócsa kellős közelébe. A talár eltakarja a fekvő alak arcát, rácsavarodott a testére, pálcás kezén és egy maszkon kívül semmit nem látni, de ennyi elég is. Halálfaló.
Továbbmegy.
Egy újabb emelkedő. Talán már a második. Nem tudja, mennyi ideje gyalogol már. Hirtelen oldalra pillant és James és Lily megvannak, a nő fáradtan mosolyogva kinyújtja felé a kezét. Megfogja és megszorítja. Aztán elfordul tőlük és továbbindul.
Véres fű, füst és törmelék.
Valaki erőtlenül a nevét mondja. Ajkát kis sóhaj hagyja el, majd futni kezd, és térdre esik a földön ülő férfi előtt. A felkarját szorítja. Gyengéden lefejti véres ujjait és a sebre pillant, aztán a ruha többi szakadására, a combokra, a törzsre, a mellkasra. Végül az arcába néz, ami izzadt és koszos és horzsolásokkal teli, de a szürke szemek boldogan ragyognak, majd egy-egy könnycsepp csordul ki belőlük. Halkan nevetni kezd, mindketten nevetnek, de csak rövid ideig, mert utána csókolóznak, kis híján eldőlnek a fűben és nem számít, hogy ki foglalkozik velük és ki nem…
Mosolyogva ébredt; puhán fészkelődött még egy kicsit a helyén, aztán már nyitogatta a szemét és rájött, hol van. Felült, letette a talpát a padlóra és megdörzsölte a szemét. Tobi alig egy méterre volt tőle és csak bámult rá. Remus hirtelen még köszönni és „jó reggel”-t kívánni is elfelejtett németül.
A kisfiú megvárta, amíg a férfi kikel az ágyából, akkor szó nélkül sarkon fordult és felszaladt az emeletre.
Remus követte a szemével, aztán feltápászkodott és nekilátott beágyazni. Vagyis nekilátott volna, de csak a takaróját találta, a lepedőt nem terítette maga alá és a párnát… sem…
- Aou –mormolta maga elé. Megállt a mozdulat közben és egyúttal a mellkasába is belenyilallt valami. –Ou –ismételte. Kiegyenesedett és tanácstalanul beletúrt a hajába.
Az emeletről lépések hallatszottak, recsegtek a fokok. A férfi a fürdőszobaajtó felé fordult, de mintha földbe gyökerezett volna a lába. Teltek a másodpercek és nem mozdult. A lépcsőről közben a földszintre ért a kisfiú, az utolsó fokról páros lábban ugrott le. Tobit Anne követte.
- Guten Morgen! –köszönt a nő komoran, és rögtön el is fordult. –Mindjárt kész a reggeli, addig menjél, fürödj meg! –szólt át a válla fölött.
Remus egy szót sem tudott kipréselni magából, hát úgy tett, ahogy mondták neki.
Amikor végzett, a szobába lépve csak a gyerekeket találta az ebédlőasztalnál.
- Mutti? –kérdezte tőlük.
Anke nem figyelt rá, de Tobi igen.
- Mama ist im Garten! Sie kämmt sich! –mondta készségesen, miután lenyelte a rágott falatot.
A kertben van.
- Danke –biccentett Remus és továbbment az ajtóhoz. Résnyire nyitotta és kilesett. Anne nem messze állt az ajtótól és fésülködött. A Nap vidáman csillogott szőke fürtjein és átvilágította világoskék ruháját. Amikor végzett, a kihullt hajszálakat kiszedegette a fésű fogai közül és hagyta, hagy’ csússzanak le az ujjairól és kapja fel őket a szél. A férfi megbűvölve nézte a jelenséget.
Aztán Anne észrevette.
Remus kilépett az udvarra és becsukta maga mögött az ajtót. Talán egy percig is fürkészték egymást, mozdulatlanul. Végül a férfi összeszedte a bátorságát –amit már sokkal hamarabb illett volna megtennie-, és a nőhöz sétált.
Amikor a közvetlenül előtte állt, kérdőn ránézett, de Anne lesütötte a szemét.
- Elmenjek? –tudakolta Remus békésen. De hogy csak az udvart értette ez alatt, vagy az egész házat, azt nem tudni.
A nő babrálni kezdett a fésűvel, de aztán lassan megrázta a fejét.
- Maradj.
Remus már emelte volna a kezét, hogy végigsimítson a haján, de Anne váratlanul egyenesen a szemébe nézett.
- Azt szeretném, ha mi ezt elfelejtenénk.
- Rendben –bólintott azonnal, és furcsamód üresnek érezte magát. De legalább a gombóc már eltűnt a torkából.
- Készítek valami angolos reggelit –ajánlotta a nő. –Te mit szeretnél?
Remus gyengéden Anne füle mögé tűrt egy tincset, aztán elmosolyodott és visszamentek együtt a házba.
***
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
