|
5.rész
2008.09.29. 20:35
1988. december
Karácsony délutánnak megfelelően a házban hatalmas volt a felfordulás. Ételszag terjengett minden szobában, lépni sem lehetett a sok fenyőágtól, angyalhajtól és festett gyertyácskáktól, amit a gyerekek hordtak szét és pakoltak minden vízszintes felületre, beleértve a padlót is– dekoráció gyanánt.
Anne az utóbbi órában hatodszorra volt kénytelen a szétszaggatott csomagolókupac-hegyet átlépni, így érthető, ha kissé bosszúsan szólt a földön játszót Tobiékra, mielőtt belépett volna a konyhába.
Kimerülten sóhajtott egyet, majd Remus mellé lépett, hogy belenézhessen a fazékba.
- Hihetetlen, még mindig nem rontottad el –jegyezte meg viccelődve. Remus halványan elmosolyodott kavargatás közben. –Ha én ezt tudom…
- Mit? Nem tudok főzni… Vagy legfeljebb pár egyszerűbb dolgot.
- Hogyhogy megtanultál? –Anne arca őszinte csodálkozást tükrözött.
- Kénytelen voltam.
A nő ellenőrizte a sütőben a süteményt, aztán felegyenesedett és a konyharuhával a kezében megtörölte a homlokát.
- Édesanyámon kívül nem éltem együtt nővel –tette hozzá a férfi. –És nem volt kedvem éhen halni.
Anne elöblített pár lábast, aztán Remus mellé lépett és a vállára tette a kezét.
- Átveszem egy kicsit. Addig jó lenne, ha kivinnéd a tányérokat és az evőeszközöket. Most azt egyszer hagyjuk Anke-t és Tobit játszani.
- Rendben.
Remus kétszer fordult, mire kihordta a tányérokat, poharakat és az alátétet. Már épp kihúzta a konyha fiókját, amikor Anne fel sem pillantva a fazékból megszólalt:
- Nyúlj be leghátulra, vegyük elő a nagymama ünnepi evőeszközeit! Tegnap teljesen kiment a fejemből.
A férfi engedelmesen teljesítette a kérést.
- Ezekre gondolsz…? –húzott elő két kést, de szinte azon nyomban felszisszent és kiejtette őket a kezéből.
Anne odafordult a csörömpölésre.
- Mi az?
- Semmi! –sietett a magyarázattal Remus. Bal kezét a jobb tenyerére szorította. –Csak megvágtam a kezem. Mindjárt lemosom! –azzal kisietett a konyhából. Anne aggódva követte a szemével, majd felvette a késeket a földről.
Remus a szobában kiráncigálta a batyuja zsebéből a pálcáját és beszaladt a fürdőszobába.
*
Nem minden aggodalom nélkül ült le az asztalhoz. Tisztában volt vele, hogy ezekkel az evőeszközökkel nem tud enni. És azzal is, hogy Anne ezzel a hírrel bizonyára képtelen lenne megbirkózni.
Jó előre kigondolta hát, mi lesz tennivalója. A pálcát az ingujjába rejti és megvárja a megfelelő alkalmat, amikor épp senki sem figyel. Hálát adott, hogy a Roxfortban olyan szigorúan megkövetelték tőlük a non-verbális varázslás elsajátítását. Így csak köhintett egyet, és a saját evőeszközeit ideiglenesen alumíniummá változtatta. Mire elmúlik a bűbáj hatása, már rég végeznek a vacsorával.
Este kimentek tíz percre az udvarra. Anke pár napja látott néhány házat, amit éjjelre kivilágítottak. Nagyon megtetszett neki a dolog, s több napja könyörgött már az anyjának, hogy ők is tegyenek fel néhány égősort az ablakokba és a ház melletti kisebb fenyőre, mire Anne beadta a derekát. Remus aznap fel is szerelte őket, most pedig felkattintotta a kapcsolót és mind a négyen várakozó arccal fordultak a ház irányába. Nem történt semmi. A férfi fel-le kattintotta a kis pöcköt párszor, aztán Anne kezébe nyomta a távirányítót és felszaladt a tornácra.
- Lehet, hogy nem érintkezik rendesen –mondta, azzal leguggolt az elosztóhoz.
- Mama, ist was? –hallatszott Tobi tétova hangja.
Remus előhúzta az ingujjából a pálcát és pöccintett vele egyet. Anke a következő pillanatban elragadtatottan felsikkantott, a férfi pedig visszasétált hozzájuk.
- Wunderschön! –nevetett a kislány és rámosolygott Remusra. –Danke!
Gyönyörű.Köszönöm.
- Gern –dünnyögte Remus.
Szívesen.
Tobi Anke után eredt a hóban, Anne azonban mellette maradt és óvatosan belekarolt.
- Danke –súgta neki és rásandított. Volt valami furcsa, huncut dolog a tekintetében, Remus később sokat gondolkozott rajta, vajon csak beképzelte-e.
***
1989. február
Szokatlanul hideg volt Remus számára ez a tél. Nem csoda, hiszen az előző években ha tehette, márpedig szinte mindig megtehette, otthagyta alkalmi munkáját és szállását, és délebbre utazott. Néha átkelt a tengeren is.
Mindenesetre hegyek között még egyszer sem telelt, talán ezért is fázott meg olyan gyakran.
Most is, amikor szinte már tavaszodni kezdett, végre elolvadt a hó és a Nap is melegebben sütött, Remus újra megfázott. Már egy hete betegeskedett. Persze a munkáját közben makacsul végezte, legyen az házon belüli vagy szabadtéri, cipekedős vagy barkácsolós. Nem válogatott.
Természetesen végül mégiscsak beigazolódott Anne aggodalma: túlterhelte magát és három hónap után ágynak esett.
A nő mugli gyógyszerekkel csillapította a lázát, és amikor Remus épp nem aludt, mellette ült egy széken és beszélgetett vele.
- Holnapra áthívtam a doktort –mondta Anne, miután Remus nehézkesen lenyomott pár falatot a vacsorából.
- Ó… hát ez… nem szükséges –szabadkozott gyorsan a férfi.
- Nincs ellentevés! Jól mondtam?
Remus felnevetett, bár inkább hallatszott köhögésnek.
- Ellenvetés –javította ki.
- Ez egy nehéz szó –morogta a bajsza alatt a nő, azzal felállt és elvette a férfi öléből a tálcát.
- Nem rajtad nevettem –szólt utána Remus, aztán várt.
Anne kisvártatva visszajött egy tiszta pizsama felsővel a kezében.
- Cseréljük mi ezt le, a mostani tiszta víz!
Segített kibújni a pulóverből, aztán Remus kezébe nyomta a felsőt és amíg a férfi öltözött, mellékesen pakolgatni kezdett az ágy melletti szekrénykén.
- De csúnya ez a múltkori sebed –jegyezte meg, mert a szeme sarkából azért rá-rápillantott. Remus mellkasán két hosszú, vörös seb éktelenkedett –a legutóbbi holdtölte terméke. Persze Anne úgy tudta, munka közben történt vele baleset.
- Nem fáj.
- Akkor is. Nem kellene lefertőtleníteni?
- Már megvolt.
- Mikor? Te nem is tudhatod, hol a ködszer.
Remus belenézett a kék szemekbe.
- A pálcámmal.
- Oh –Anne pislogott párat. –Értem… Jól van –azzal a levetett ingért nyúlt és az ölébe fektette. Majd a kezébe vette Remus aktuális könyvét és belelapozott.
- Ezt mikor kezdted el?
- Öhm… úgy négy napja.
Anne vágott egy elismerő grimaszt, aztán rápislantott a faliórára.
- Most már megyek. Gute Nacht! –végigsimított a férfi homlokán, majd felállt és felment az emeletre.
- Gute Nacht! –mondta Remus csöndesen, és lehunyta a szemét.
*
Hideg, szeles az este. Sötétedik, de a Nap még nem bukott le teljesen.
Fáradt. Zsong a feje. Álmos is.
Az eső szemerkélni kezd.
Most még ez is jólesik, kicsit felfrissíti a fejét. Lassan közeledik a házuk felé, szeretne kicsit gyorsabban menni, de nem tud. Fürödni akar és pihenni. Elkanyarodik az utca és már távolról meglátja a bejárat előtt kitámasztott motorbiciklit.
Valami furcsa, boldog nyugalom árad szét a mellkasában, most már sietni sem kell. Várnak rá.
Belép az ajtón, pár lépést tesz az előszobában, aztán balra fordul, be a konyhába. Egy fekete hajú alak áll a tűzhelynél. Otthon van. Mögélép, és némán belecsókol a nyakába.
De egy kéz durván eltaszítja magától és meglepetésében egészen az asztalig hátrál.
A férfi szeme villámokat szór, ahogy felemel egy darab gyűrött pergament és szinte az arcába tolja.
„Mi ez?” –Kérdezni és nem ért semmit.
„A ma délutáni auror jelentés… Dumbledore tudja, hogy hol voltál?
Hát persze, hogy tudja, ő küldött oda. Nem, nem mondhatja meg, hétpecsétes titok, „Meg kell ígérnie Remus… még Jamesnek és Siriusnak se… veszélyes…tilos…” tilos…
„Ez nem tartozik rád” –Ezt mondja végül, és keservesen fáj neki minden egyes szó. Sirius…magához akarja ölelni. Sirius…
„Értem” –Bólint lassan a férfi.
Saját magával hadakozik. El akarja mondani, el kell mondania, vagy valami szörnyűséges dolog fog történni, érzi, mert ez nem mehet így tovább, már egy kedves szavuk sincs egymáshoz, soha egy ölelés, soha egy mosoly…de a férfi megindul, elhaladva szándékosan beleütközik a vállába, és jól becsapja maga mögött az ajtót.
Remus halkan felnyögött, majd átfordult a másik oldalára.
*
Hangok, villanó fények, nevetés, körforgás… minden olyan összevissza.
Belép egy ajtón. Meleg kandalló lobog a sarokban.
Vékony női kar fonódik a nyaka köré, sütemény illatú, megpuszilják.
A vállára csapnak, egy szemüveges arc, fülig érő vigyorral. Egy másik szőke kobak, amint az arcába tolja a szendvicses tálat. Felemeli a kisbabát a földről és magához szorítja.
Család.
Hirtelen valaki mögélép és megcsiklandozza az oldalát. Kis híján elejti Harryt meglepetésében. Egy megszokott, gyönyörű arcot lát, aztán lehunyja a szemét és megcsókolják egymást.
Család.
Húzzák a babát, majd kiveszik a kezéből. „…Ne a fiam előtt…!”
Belenevet a csókba, aztán forog, szédül tovább. Egyre gyorsabban.
Csak a fejét kapkodja, olyan, mintha egy merengőben lenne, ő csak egy néző… és minden előtte játszódik.
…Hőség, késő este, nyár eleje. Az iskolai talárjában van, fogják a kezét, sétálnak a folyosón. Rekedt lehet a torka, mert már egy órája nem szólt egy szót sem. A gyomra negyedére zsugorodott az izgatott várakozástól, mégsem néz a fiúra…
…Csend, tollsercegés, gyertyák. Most a könyvtárban ül, Lilyvel szemben. Elpirul, akárhányszor összetalálkozik a tekintetük. A lány mindannyiszor kedvesen rámosolyog. Kisvártatva odakacsázik hozzájuk Piton, mire Lily felpattan és ő csak nézi, szomorúan, ahogy távolodnak tőle…
Gyorsabban.
…Hideg, zajos tömeg, tavasz. A kviddics lelátón szurkol, vidáman kiabálnak, lengetik a zászlót, csak úgy ömlik a nyakukba az esővíz…
…Nyugalom, erőtlen őszi napsugarak. Ráérősen baktat London egyik poros mellékutcáján. Szép ez a macskakő, szereti…
…Harc, móka, vonzalom. McGalagony óráján az asztal alatt rugdossák egymást. Sirius először csak finoman simogatja lábfejével a bokáját, aztán, amikor félrelöki a lábát, sértődötten belerúg a vádlijába, ő azonnal visszaadja, és egyre durvábbá fajul, míg a professzor mérgesen rá nem csap az asztalra…
…Hálókörlet, gin, éjfél. James sír. Keservesen. Lily, Lily, ezt ismételgeti…
Még gyorsabban.
…Boldogság, puha meleg, otthon. Meztelenül fekszenek az ágyon, az oldalukon, egymással szemben. Nézegetik a másikat, így is alszanak el…
…Üres, fehér szoba, magányosság, tél. Csak mered a megkövesedett barna szemekre. Kinyúl és lassan végigsimít a nő őszülő haján. Anya. Anyaanyaanya. Oldalt tapogatózik a levegőben. Az ajtóban álló kis csoportból elindul valaki, majd felbukik, annyira siet hozzá. Még mindig a hófehér arcot nézve átöleli Sirius mellkasát…
Gyorsabban.
„…Szeretlek…” Sirius.
„…Köszönöm, Remus…” Lily.
„… Hallod, Remus…!” James.
„…Remus, segítesz?” Peter.
„Remus!” Újra Sirius. Megállt az őrült forgás.
Hirtelen a hangját hallja, és bántja a füllét a hangerő. Sirius kiabál, üvölt és toporzékol. Idegesen a hajába túr, fel-alá járkál a szobában.
Otthon vannak.
„Sirius” –Próbálkozik csitítani.
A férfi dühösen a szemébe néz és mondja, mondja, tovább, vádlón, elkeseredetten, tovább, minden szótag égeti a fülét, minden hanglejtéstől egyre jobban émelyegni kezd, mert már világos, miről van szó.
„Sirius!” –Szakítja felbe türelmét vesztve. „Elismerem, hogy voltak szemét húzásaim, de…”
„Elismered? Elismered?!” –Őrjöng a férfi. A szerelme.„Elegem van ebből, érted? Elegem van!!”
Igen, tudom.
Mindennek vége.
Remus nyöszörgött álmában, két forró könnycsepp csöppent a párnára.
Sirius.
Már csak a hátát látja, néz utána a nyitott bejárati ajtón át. Megy a sötét utcán, egyre távolodik.
- Sirius… –sóhajtja.
Elmegy, elment, alig kap levegőt.
- Sirius…!
*
Nyúzottan ébredt és alig várta, hogy lejöjjön Anne a gyerekekkel reggelizni. Az ágy szélén ült és a szemét dörzsölte, amikor a nő egy pirítóssal megrakott tányérral kilépett a konyhából.
- Guten Morgen –mondta vékony hangján.
- Gu… –Remus megköszörülte a torkát és újra nekifutott: –Guten Morgen!
Amikor tíz perc múlva az asztalhoz ült, Anne-t még mindig egyedül találta. Kávét ivott és az aznapi újságot lapozgatta. Remus leült vele szembe és egy pillanatra elgyönyörködött az ablakon besütő napsugarakban.
- Jól aludtál? –kérdezte aztán.
Anne bólintott és leengedte a lapot az ölébe.
- És te?
A férfi furcsa fejmozdulatot tett, ami beillett igen-nek és nem-nek is.
- Jól vagy?
- Miért ne lennék jól? –mondta Remus és még el is mosolyodott. De Anne csak az arcát fürkészte. Gondolkodott, vagy habozott.
- …Ki az a Sziriusz?
Remus nyelt egyet.
- Ez egy név, ugye?
Anne szeme kíváncsisággal vegyes aggodalmat tükrözött.
A férfi saját kezére meredt. Nagyon, nagyon sokáig nem felelt.
- Csak egy régi barátom –mondta végül kurtán és belenézett a tengerkék szemekbe. Hosszút pislogott, aztán vállat vont. –Rosszat álmodtam az éjjel. Nem érdekes.
Örült, hogy motoszkálás hallatszott az emeletről. Apró futó léptek hangja, aztán megjelentek a pizsamás gyerekek. Anne-nek nem volt esélye tovább kérdezősködni.
*
Délután kijött a doktor. Remus jobban örült volna, ha a vizsgálatkor Anne nincs jelen, de hálátlanságnak tartotta volna erre megkérni. A mugli férfi megnézte, hogy nincs-e láza, meghallgatta a tüdejét, megnézte a torkát, kérdezgette erről-arról, hogy milye fáj, aztán ötletesen minél több pihenést javasolt és felírt pár gyógyszert.
- Furcsa volt –jegyezte meg Remus, miután a doktor távozott.
- Hm?
- Hát csak… –kapott észbe, de most már be kellett fejeznie a mondatot- tudod, nálunk nem ilyen egy vizsgálat.
- Másmilyen? –tudakolta Anne egykedvűen.
- Igen. A gyógyítók nem használnak műszereket. Inkább csak bájitalokat.
- Nem értem ezt a szót –mondta a nő, miközben tovább pakolgatott.
- A bájitalt? Az ilyen… üstben… nagy fazékban kotyvasztott varázsital.
- Amit a boszorkányok főznek a mesében? –Anne nekidőlt az ebédlőasztalnak és felé fordult.
Remust eddig nem zavarta az öltözködésben, de most karba font kézzel egyenesen őt bámulta.
- Öhm –szólt és gyorsan begombolta az ingjét. –Anne, ez nem csak mese.
A nő merev arccal figyelte, szinte pislogni sem pislogott.
- Ne haragudj –bizonytalanodott el a férfi. –Tudom, hogy nem szereted. Sajnálom, hogy szóbahoztam.
De Anne csak beletúrt a hajába, majd lemondóan kifújta a levegőt.
- Nem számít.
- Anne –kezdte Remus tétován. –Hidd el, hogy…
- Oh, Remus, um Gottes willen! Nem számít, wirklich, nyugodtan beszélj róla, ha akarsz, vagy előveheted a te pálcád, nem zavar!
- De téged…
- Ich? Was? Mondjuk honnan is tudnád, amikor… –itt kínlódva elharapta a mondatot és elindult a lépcső felé.
- Amikor mi…?
- Nem számít –ismételte nyugodt hangnemben, aztán magára hagyta a szobában.
*
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
