|
8.rész
2008.10.17. 23:59
folytatás...
*
1993. június
Az óriási, havas sapkájú hegyek mögött végre felbukkant a Nap; sugaraival nem fukarkodott, jótékonyan szórta szét ezen a kisvárosi délelőttön.
Remus ebben a pillanatban lépett ki a pékségből, arcán szelíd mosoly ült. A macskaköves utcán szembetalálkozott egy sétáló párral, megállt hát pár percre, hogy elbeszélgessen velük. Aztán továbbindult a posta irányába. Kikerült pár ugrókötelező gyereket a téren, és mire az impozáns épülethez ért, már nyílt is az ajtó, és egy nő szaladt le hozzá a lépcsőn.
- Végeztél? –kérdezte Anne és megfogta a kezét.
A férfi felmutatta a megpakolt kosarát és bólintott.
- De jó, én is! Akkor indulás haza!
- Találkoztam Agatha-ékkal –újságolta Remus, amikor már egy kisebb utcán lépkedtek. – Elhívtak magukhoz délutánra.
- Oh, akkor sütök valami finomat! Mondjuk csak dió van otthon, de szívesebben vinnék valami gyümölcsös tésztát, meggyeset vagy cseresznyéset –csicseregte. –Kerüljünk a zöldséges felé!
- Rendben.
*
Hazaérve Tobi és két barátja futott elébük és segítettek becipelni a csomagokat. Lerakták a szatyrokat az ebédlőasztalra, és miután Tobi elmart egy zacskó kekszet a kosárból, visszaszaladtak a kertbe. Anne hozzálátott a kipakoláshoz, Remus pedig kirugdosta a bent felejtett focilabdát a verandára. Mire megfordult, már Anke és egy barátnője, Liz is megjelent a szobában és maguktól hozzáláttak segíteni.
- Schatz, das ist zu laut.
Kicsim, ez túl hangos.
- Gut –mondta a lány, majd felkapott két joghurtot és maga után húzva Lizt, visszamentek az emeletre. A zene viszont nem lett halkabb.
- Na most visszakapom, amit én csináltam otthon. Szegény anyáék –dünnyögte a nő és épp a lisztért nyúlt, amikor a férfi mögé lépett, átölelte és belecsókolt a nyakába. Anne halkan kuncogott és csukott szemmel élvezte a kényeztetést.
Megreccsent a legalsó lépcsőfok, és Remusnak ideje sem volt hátralépni, Liz már a nappaliban volt. Jól megnézte magának a férfit, aztán elvette Anne-től a neki nyújtott kanalakat és amikor észrevette barátnője fejét az ajtóban, vihogva szaladt hozzá.
Nevetésüket lassan elnyomta a most kezdődő újabb, valószínűleg maximális hangerőn hallgatott nóta. Anne pedig –az asztalon egy kisebb kupit hagyva- berángatta Remust a konyhába, elnevette magát a férfi pirulásán, aztán lecsapott az ajkaira.
- Így… sosem lesz… ebéd –lehelte a férfi két csók között, de csak mert kíváncsi volt a reakcióra.
- Miért… éhes vagy? –tudakolta nagy komolyan Anne. Remus kitapogatta a kilincset és elfordította a kulcsot a zárban. A konyhapultig hátráltak, Anne felült rá, a férfi pedig a két lába közé lépett.
- Nagyon –súgta, aztán elkezdték lefejteni egymásról a ruhát.
***
1993. július
- …Mennem kell.
- Tudom.
- Tényleg mennem kell!
Remus bosszúsan felmordult, aztán csak feltápászkodott és engedte, hogy Anne kimásszon az ágyból. A hátára feküdt, onnan nézte, ahogy a nő sietve öltözködni kezd. Nagy önuralmába került, hogy ne keljen fel a matracról, és teperje le őt azonnal. A legtöbbször nem is fogta vissza magát, de tudta, hogy a mai nap fontos.
- Szerintem dél körülre itthon leszek.
- Jó.
Anne a fülbevalójával babrált, közben még egyszer átfutott a délelőtti napirenden.
- Reggeli van, Anket ne engedd el, csak ha már kiporszívózott, a lista a konyhaasztalon, ne felejtsd el a nadrágod, és Tobit legalább fele útig kísérd el, légy szíves!
Remus álmosan feltápászkodott és magához húzva a nőt, gyengéden megcsókolta. Csak amikor Anne felvonta a szemöldökét, bökte ki: –Jó.
- Mindent tudsz –simított végig elégedetten az arcán.
- Mindent tudok.
A nő édesen elmosolyodott, aztán megpaskolta a hátsóját.
- Vegyél fel valamit! –mondta, majd a táskájáért nyúlt és kisietett a szobából.
*
Remus kényelmesen intézte a tennivalókat. Boldogító, mindennapos, apró ügyek voltak ezek, mégis, itt minden egyes nap különleges és megszokott egyszerre.
A városban megállt egy ékszerbolt kirakatánál, tűnődve mustrálta a szebbnél szebb ékszereket, míg végül Tobi türelmetlenül el nem rángatta az üvegtől.
A gyerekekkel németül beszélt, már elég jól ment neki, Anne-nel viszont valamiért maradtak az angolnál. De Remus már régóta nem törte a fejét „miért”-eken.
Délben hazaért, a megszokott mozdulattal akasztotta a kulcsát a szögre, pakolta helyükre a vásárolt dolgokat, aztán keresni kezdte Anne-t. A hálóban talált rá, a nő épp akkor bújt ki a blúzából, de amikor meglátta, visongva a nyakába ugrott.
- Ich hab’ sie bekommen! Ich hab’ sie bekommen!
Megkaptam.
És Remus szélesen elmosolyodott, mert tudta, hogy ez mit jelent.
- Gratulálok! Na és… –De Anne egy hosszú csókkal beléfojtotta a szót. Csak amikor már annyira vigyorgott, hogy nem tudott tovább csücsöríteni, húzódott el és Remus befejezhette a kérdést: –Hány osztályod lesz?
- Négy, öt, nem tudom! –kacagta.
A férfi elgyönyörködött a pirospozsgás arcban, és megkívánva az ajkait előre hajolt, de Anne megpördült a tengelye körül és a szekrényhez lépett.
- Csak átöltözök, aztán megyek is elújságolni a hírt!
Ledobálta a ruháit az ágyra, magára kapott egy lenge nyári ruhát –egy kék virágosat, Remus kedvencét- és valami vidám dallamot dúdolva útnak indult.
*
Este, Anne tiszteletére, Anke és Remus főzte a vacsorát.
Tobi asztalbontás után felvonult a szobájába számítógépezni, Anke pedig hosszú ideig tartó cicomázkodás után felkerekedett és Liz-zel együtt besétáltak a városba.
A férfi a veranda lépcsőjén ücsörgött, és maga elé meredt. Hamarosan megjelent Tobi fekete macskája és nyávogva köszöntötte Remust. A férfi ugyan elhúzta a lábát, hogy ne tudjon az állat hozzá dörgölőzni, de letépett egy hosszú szárú gyomnövényt és azt húzgálta unottan a macska orra előtt. A jószág figyelmesen követte a szemével a növényt, aztán villámsebességgel lecsapott, újra és újra.
Kinyílt a bejárati ajtó, és a cica otthagyva alkalmi játékát, azonnal beslisszolt a házba.
Anne lépett ki a házból és amikor Remus ránézett, felemelte a csorba, vizes bögrét. A férfi nem mozdult, így a nő felvonta az egyik szemöldökét.
- Itt van?
Megcsóválta a fejét.
- Már nem tartom magamnál.
Anne hümmögött, aztán leült mellé. Csendben lóbálgatta a bögrét a fülénél fogva, és csak bólintott, amikor Remus kis idő múlva hozzátette: –Bent megcsinálom.
- Danke.
- Holnap hányra mész? –tudakolta a férfi. Elhajította a növényt és karba fonta a kezét.
- Nyolckor. Nyolcra –korrigálta magát.
- Korán.
- Ha elkezdődik az iskola, hétre fogok járni. Most még csak megbeszélések lesznek.
- Örülök neked –mondta Remus újabb csend után, és egymásra mosolyogtak.
Aznap éjjel, elalváskor Anne tűnődve simogatta a férfi homokszín haját. Amikor a férfi légzése egyenletessé vált, kivette a kezéből a könyvet, eloltotta a lámpát, hozzábújt és alig hallhatóan azt suttogta „Ich liebe dich”, mielőtt elnyomta őt is az álom.
*
A másnap reggel zajos készülődéssel telt. Anke-n kívül, aki a barátnőjénél aludt, mindenki fel-alá rohangált a házban. Remus épp Anne-nel ágyazott be, Tobi pedig percenként hívta az anyját, hogy segítsen megkeresni a hálózsákot, vagy a kulacsát a kirándulásra.
- Mama!
- Gleich, Schatz! –kiáltott vissza a nő, amikor már a díszpárnákat dobálták az ágytakaró tetejére.
- Komm schnell, hier ist eine Eule!
Gyere gyorsan, itt van egy…
- Was?!
Eule… Remus nem ismerte ezt a szót, de Anne arcáról zavart és meglepődést olvasott le.
- Im Wohnzimmer! –hallatszott a fiú hangja.
A felnőttek lesiettek a földszintre. A nő felsikkantott meglepetésében, Remus viszont kővé dermedt. Egy bagoly huhogott a szekrény tetején ülve, majd amikor megpillantotta a férfit, lustán kitárta a szárnyát és elrugaszkodott. Az összetekert küldemény a lába előtt landolt; a madár tett még egy búcsúkört a szobában, aztán kirepült az ablakon.
- Was war das? –kérdezte Anne, de Remus nem figyelt rá. A torkában levő gombócra koncentrált, ami akármilyen nagyot is nyelt, egyszerűen nem múlt el. Csak bámulta a kis tekercset a padlón, rajta Roxfort címerével.
Tobi volt az, aki leguggolt és felvette a küldeményt a szőnyegről.
- Dein Name. Und unsere Adresse!
A neved. És a címünk.
- Ja, ich weiß.
Tudom.
Kinyúlt és elvette a fiútól a levelet. Mit akarhatnak? Mi történhetett?
Összevont szemöldökkel olvasta a sorokat, Dumbledore saját kezű sorait, és minden mondattal egyre súlyosabb kő gördült a mellkasára. „Sirius…az Azkabanból… Harry…halálos veszély… jöjjön vissza, amint tud… a legtanácsosabb az lenne… sötét varázslatok kivédése… Harry biztonsága… hálásan köszönöm…”
Le kellett ülnie.
- Sag mal, was ist passiert?
- Tobi, pack deine Sachen, sonst wirst du dich verspäten! –szólt a fiára Anne, mire a kisfiú a száját húzva a hátizsákjához lépett és folytatta a pakolást. Csak néha pislogott a felnőttek irányába.
- Remus?
A férfi önkéntelenül is felsóhajtott, ahogy ránézett a nő aggódó arcára.
- Semmi baj! –mondta megnyugtatásként és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. –Csak egy levél. Tudod, meséltem erről. Most menj…
- Csak azt ne mondd, hogy menjek készülődni!
Remus elhallgatott.
- Mondd el nekem kérlek, mi áll benne!
- Anne…
- Látom rajtad, hogy valami fontos dolog.
- Neked ezt… nem kell tudnod.
- …Értem –mondta kimérten a nő és otthagyta.
Remusnak kellett az a tíz perc, amíg a széken ülve végiggondolta a dolgot. Amikor Tobi és Anne már készen álltak az indulásra, feltápászkodott és a nőhöz lépett.
- Az iskola igazgatója, ahol én is tanultam, felajánlott egy tanári állást, de vissza fogom utasítani, mert veletek akarok maradni –hadarta egy szuszra. Anne ráemelte tengerkék szemét. –Csak váratlanul ért a dolog. Pár éve biztosan elfogadtam volna, de itt szinte teljesen elfeledkeztem a varázsvilágtól.
A nő bizonytalanul bólintott. Szólásra nyitotta a száját, de Remus közbevágott:
- Menjetek, nehogy elkéssetek! Én megírom a választ, aztán megyek dolgozni –adott egy puszit a nő arcára, majd kitessékelte őket a házból.
Azután elment sétálni. Egész nap annyit tett, hogy több levelet is fogalmazott Dumbledore-nak, de végül mindegyiket összegyűrte. A szürkület az ebédlő asztalánál ülve talált rá, a férfi gondterhelten könyökölve meredt egy újabb, készülő három soros levélre.
Kattant a kulcs a zárban, mire a kilencedik levelét is összetépte.
- Hallo! –Anke dugta be a fejét az ajtón.
- Már épp ideje volt –dorgálta meg Remus, mire a lány motyogott valami „’tsuldigung” félét és becsukta maga mögött az ajtót.
- Mutti… már itthon van?
- Még nincs.
Alighogy Anke leült és evett pár falatot, meghallották Anne kulcsának csörgését.
- Futás –mondta Remus és a lánynak nem kellett kétszer mondani.
Anne fáradtan, de csillogó szemekkel lépett a férfihez és beleült az ölébe.
- Total kaputt! –jelentette ki.
- Elfáradtál?
- El. Később ha érdekel, elmesélem… Anke remélem már hazajött.
- Igen.
- Gut.
Ebben a pillanatban ért le a lány a földszintre, feltűzött hajjal, otthoni ruhába bújva.
- Grüß dich, Mutti!
- Hallo Schatz.
Anne felpattant és nekilátott kikészíteni a vacsorát.
- Végeztél mindennel, amit mára terveztél? –tudakolta Remustól csevegő hangnemben.
- Nem.
- Oh. Biztos nagyon…
- Anne! Végig itthon voltam. Beszélnünk kell!
- Ich… Felmegyek! –szólt gyorsan Anke és a szendvicsével együtt felszaladt az emeletre.
- Ülj le, kérlek!
Anne letette a dobozos tejet a kezéből és megilletődötten helyet foglalt Remus mellett. A férfi kifújta a levegőt, aztán előhúzta a nadrágzsebéből Dumbledore levelét. Kitette Anne elé az asztalra, és várt.
A nő többször is átfuthatta a sorokat, mert csak nagy sokára szólalt meg.
- Umm. És most… el kell menned, igaz?
- Nem tudom.
- Was? Remus! Mi az, hogy…
- Nem akarlak titeket itt hagyni! –emelte meg a hangját a férfi.
- De hát visszajössz, vagy nem?!
Elhallgattak. Anne mellkasa izgatottan emelkedett és süllyedt, neki pedig kiszáradt a szája. A csend lassan már olyan nyomasztó volt, hogy Remus nem bírta tovább, megtörte a szemkontaktust és felállt.
- Mindegy, mert nem megyek vissza. Meg is fogom írni.
- De… Harry…
- Mit érdekel téged egy kölyök, akit soha nem láttál? –csattant fel a férfi. Tehetetlenül beletúrt a hajába. –Elegen vannak körülötte, akik patronálják. Nekem már itt a helyem. Rátok kell vigyáznom! …Ezt meg fogják érteni.
Anne csak nézte, nézte őt, aztán lassan a szája elé emelte a kezét és két könnycsepp gördült végig az arcán.
*
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
