Írta: Rinoa chan

Penna: 2004. 09. 02.

Megjegyzés: József Attila csodálatos versére alapoztam ezt a novellát. Maga az ihlet is a költemény elolvasásának köszönhető…

Osztályozás: PG (az egyes szavak és a hangulat miatt)

Tudod, hogy nincs bocsánat…

„Tudod, hogy nincs bocsánat,

hiába hát a bánat.

Légy, ami lennél: férfi.

A fű kinő utánad.”

Igen, tudom…

Lassan, elmerengve, zsebre dugott kézzel sétálok. A fű megzizzen a talpam alatt. A sárgás, megpörkölődött fű. Elérek egy nagyobb kőhalomhoz, megállok és szétnézek a dombon.

Körülöttem a hajdanán oly büszkén álló fák –fenyők és tölgyek- most elkorhadva, földjükből kidőlve terülnek szét a földön. Gyökereik némán merednek az ég felé. A erdei teremtmények elmenekültek, és bár már visszatérhetnének, hiszen elmúlt a veszély… nem teszik.

Nagyon furcsa ez így. Mindig ahhoz voltam hozzászokva, hogy ha elhaladok itt, madárcsicsergés üti meg a fülemet. Szinte bánt ez a fojtogató, néma csend.

Letekintek a völgybe. Ott is ugyanolyan kihalt és mozdulatlan minden, mint itt. A földig rombolt, száztornyú kastély maradványai előtt –ahová az erdősor is vezet-, laposan terül el egy fekete tó. A benne lakó óriáspolip már elpusztult. Így felszíne most nyugodt és békés. De ki tudja, hány tetemet rejteget, ölel a mélyben…

A szél újra feltámad, bele-belekap szőke hajamba. Egyidejűleg egy szakadt, fekete anyagot is magával ragad. Talán valaki köpönyegének darabja… A ruhadarab lágyan siklik a felhőtlen égbolton, majd kecsesen ér földet az avarban, nem messze lábaimtól.

Talán pont azé az emberé –muglié vagy varázslóé-, aki az én kezeim által halt meg…

„A bűn, az nem lesz könnyebb,

hiába hull a könnyed.

Hogy bizonyság vagy erre,

legalább azt köszönjed.”

Megköszönjem? De mit érek vele?

Életem végéig hurcolhatom magammal a terhet… Egy idő után már ne is számoltam. Fogalmam sincs róla, kinek, kiknek oltottam ki az életét. A harc hevében még azt is nehéz észrevennünk, hogy ki a barát és ki az ellenség. Nemhogy azt számon tartani, kit, milyen átokkal támadtam meg.

Egy meleg szoba rejtekében képtelenség ilyen pontosan felidézni a küzdelmet…

De most, hogy újra a helyszínen járok, már jobban tisztul a kép. Egyre-másra emlékszem. A szinte mindent beborító és felperzselő tűzre, a robbanásokra, az éles, rémült sikolyokra, átkok kiabálására és a mellettem elfutó emberekre. Menekültek… De ugyan hová? Én nem foglalkoztam mindegyikkel, csak egyikre-másikra szórtam valamilyen átkot. Hiszen tudtam, az igazi sereg mögöttem menetel; az óriások és a dementorok. Ők nem harcoltak, csak várták, hogy a kergetett préda karmaik közé vetődjön, akkor csaptak le... Kegyetlenebbek voltak, mint a halálfalók…

„Ne vádolj, ne fogadkozz,

ne légy komisz magadhoz,

ne hódolj és ne hódíts,

ne csatlakozz a hadhoz.”

Már késő…

Visszafordíthatatlanul késő. Hiszen már több hónapja viselem karomon a Sötét Jegyet. Amint végeztem a Roxfortban, azonnal átálltam hivatalosan is a sötét oldalra. Apám kívánsága szerint. Az én kívánságom szerint. Ez volt a sorsom. Felesleges lenne tiltakozni ellene…

Hiába. Sohasem gondolkodtam el azon, mi lett volna, ha nem állok Voldemort és apám mellé. Vállaltam az életet, amit nekem szántak…

Vállaltam a sok mugli-kínzást, a nyílt harcot a fehér mágusok ellen és a döntő, nagy csatában való részvételt is. Büszke voltam. Büszke arra, hogy végre én is segíthetek Albus Dumbledore Roxfortját lerombolni. Hogy később elmondhassam, én is ott voltam! Hála nekünk, az iskola romba dőlt a sok téveszméjével, tanításaival. És a sárvérűekkel, akik mindenhol ott vannak, egyszerűen lehetetlenség lett volna mindet kiírtani…

„Maradj fölöslegesnek,

a titkokat ne lesd meg.

S ezt az emberiséget,

hisz ember vagy, ne vesd meg.”

Kettősség. Ez jellemzett engem, miután a Nagyúr szolgálatába állítottak. Egyik oldalhoz sem tartoztam igazán és mindkettő a részemmé vált.

Ó kedvesem! Te akkor még nem tudtad, hogy mennyi titkot, mennyi értékes információt szolgáltatsz ki nekem és így, közvetve a Nagyúrnak! Azt hitted, veletek vagyok. Hogy veled vagyok…

Néha még én is furcsálltam, hogy tudlak ilyen könnyen megtéveszteni. Most már tudom, hogyan: teljesen elvakított a szerelem…

Hogy viszont szerettelek-e? Azt hiszem, igen. De erre -mint ahogy jó sok minden más, fontos dologra is-, csak később jöttem rá. Későn.

„Emlékezz, hogy hörögtél

s hiába könyörögtél.

Hamis tanúvá lettél

saját igazi pörödnél.”

Emlékszem…

Ott állni a Wizengamot teljes bizottsága előtt. Végigtekinteni a sötét teremben, látni a félhomályban azt a sok idegen, szigorú arcon. Látni a te arcodat, ahogy kétségbeesetten és összezavarodva nézel rám! Mintha nem hinnél a szemednek! Hát tényleg nem láttad soha, hogy Voldermorthoz tartozom?

Talán… talán még úgy is kellenék neked…

Próbáltam rád mosolyodni, hogy megnyugtassalak: ne félj annyira, de az Azkabanban eltöltött két nap teljesen kiszívta az erőmet. Még a kezemet sem tudtam felemelni… feleslegesen láncoltak meg…

Igen, mindenre emlékszem…

Ott, a nyilvánosság előtt még egyszer meghallgattam bűneimet. Hosszú volt, nagyon hosszú. És emlékszem, ahogy felszólítottak, hogy ha akarok, hozzak fel valamit a mentségemre. És én gyáva voltam. Undorítóan gyáva…

Hála Merlinnek, a kétszínűséget remekül be tudtam gyakorolni az elmúlt időben. Remek színész voltam. Még most is csodálkozom, hogy tudta bevenni az a sok, kiképzett minisztériumi varázsló, sőt maga Dumbledore is, hogy kényszerítettek engem.

„Szegény fiú, csak tehetetlenül sodródott az eseményekkel… Bizonyára az apja tartotta a markában.” Lucius mindig is a keménységéről, szigoráról és a leküzdhetetlen Imperius-átkáról volt híres.

És eszelősen megszállott volt a Nagyúr eszméit illetően. Ugyanilyen megszállott voltam én is…

„Atyát hivtál elesten,

embert, ha nincsen isten.

S romlott kölkökre leltél

pszichoanalizisben.”

Apám… A harcmezőn, miután súlyosan mellbe talált egy nagy erejű átok, szinte meg sem állt, hogy megnézze, élek-e még. Összegubancolódott haja és véres, szakadt öltözéke már nem türközte azt az eleganciát, aminek látványához hozzászoktam. Furcsa volt. Résnyire nyitott szememmel láttam, amint távolról végigmér, majd magasba emeli pálcáját és fut tovább. Már annyi erőm sem volt, hogy utána szóljak… Fájt mindenem és facsarta az orromat a mellettem heverő égett hullák bűze…

Az utolsó, amire a harctérről emlékszem az volt, hogy a szeretőm mellém térdel és ölébe vonja a fejem. Hallottam, amint azt suttogja: „Ne…!” Éreztem könnyeinek sós ízét a számban… Aztán már csak az Azkabanban tértem magamhoz…

„Hittél a könnyü szóknak,

fizetett pártfogóknak

s lásd, soha, senki

nem mondta, hogy te jó vagy.”

Fel nem foghatom, hogyan, miért mentettek mégis fel! Miért tettek szabadlábra!?

Hiszen a tárgyaláson hallottam, amint a társaim, egykor vélt barátaim, a halálfalók engem is megneveznek, mint Voldemort hívét. Pedig szentül megesküdtünk, hogy egymást nem adjuk fel… Én megtettem volna értük…

De mégsem nehezteltem rájuk ezért. Sem akkor, sem később… Bágyadtan álltam a tárgyalóterem előtt, két dementorral az oldalamon és hallgattam a vallomásokat. Igazat beszélnek…! - akartam mondani, miután engem is leültettek a székbe.

De nem ment! Megláttalak téged a padsorok között. Akkorra már tudtam, hogy szeretlek. És nem akartalak elveszíteni… Igen, veled akartam maradni. A közeledben. Ha a dementorok kiszívják a lelkem, soha többé nem idézhettem volna fel az alakod, elfelejtettem volna a hangod, mozdulataid, érintésed.

Némán feléd intettem, és te megértetted. Akkor még hittél bennem…

Most az egyszer jól jött, hogy Potter barátja vagy. Tanúskodtál mellettem, kiálltál értem. Így már összeállt a kép a kedves bizottság előtt.

Ártatlannak lettem mondva. Hihetetlen! Még mindig nem tudom, hogy örüljek-e ennek, vagy sem.

„Megcsaltak, úgy szerettek,

csaltál s igy nem szerethetsz.

Most hát a töltött fegyvert

szoritsd üres szivedhez.”

És ez a hálám?

Neked, csakis neked köszönhetem, hogy újra élhetek! Meg akartam hálálni.

De mivel?

Végül úgy döntöttem, tudd meg az igazat. Ezzel bebizonyíthatom neked, hogy igazán szeretlek. Megbízok benned… Őrültség! Talán azt reméltem, minden bűnöm ellenére ugyanúgy fogsz szeretni. Naiv gondolat…

Édesem!

Még mindig magam előtt látlak. Fel tudom idézni a szavaidat, a reakciódat. „Tűnj innen!” –ordítottad kiabálva. „- Becsaptál, pedig hittem neked! Őszintén szerettelek!”

Fájó szavak. Megértettem, hogy nem kellek többé neked. De nélküled értelmetlen minden…

Halál. Ez a legkönnyebb menekülési mód. Talán még a kegyelem kikönyörgésénél is alantasabb, gusztustalanabb. Pont hozzám való…

De nem!

Ha egyszer megadatott a lehetőség, hogy új életet kezdjek, nem fogom elszúrni! Azt hiszem, az elmúlt két évben, amíg együtt voltunk, ragadt át belőled egy kis griffendéles bátorság is. Csak hangyányi ugyan, aminek nem vettem hasznát sem a háborúban, sem a bíróságon.

De ehhez épp elég! Nem tudom feladni a reményt, nem fogadom el, hogy örökre elveszítettelek!

Hiszen mi összetartozunk! Ez neked is tudnod kell! És a szíved mélyén tudod is…

Letörlöm a könnyeket az arcomról, majd hátat fordítok néhai iskolámnak. Nagyot szippantok a hűvös, őszi levegőből. Már nem csípi az arcomat a hajnali levegő; testemet és lelkemet melegség járja át, ahogy magam elé idézem kedves lényedet, nevetésed… Új célja van az életemnek: Visszaszerezni, visszahódítani Téged!

Hermione, úgy szeretlek!

„Vagy vess el minden elvet

s még remélj hű szerelmet,

hisz mind a kutya hinnél

abban, ki bízna benned.”                                             

 Vége