Amíg csak élek

Írta: Tara Lynn

Penna: 2004.10.17.

Megjegyzés: Nyár van, késő este. Sirius elszökött otthonról. Nem tudja, 

mihez kezdjen, aztán eszébe jut Remus. /Az egyik kedvenc írásom R./

Figyelmeztetés: Mindenkit megkérek rá, hogy aki nem bírja a slash 

témát, az ne is olvasson tovább. Köszönöm!

Osztályozás: PG

Amíg csak élek

Remus, amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett az öreg, kopott fotelben. Levette a karfáról korábban megkezdett könyvét és nagy sóhajjal ismét felnyitotta. De mielőtt még belemerült volna a mágia titkaiba, körülnézett a kicsiny szobában. Csak az enyém – gondolta a fiú büszkén. S bár az egész szoba csak egy kis asztalból, egy nyikorgó vaságyból, az ódon fekete fotelből és a mindenhol szanaszét heverő könyvekből állt, mégis szebbnek találta, mint bármit, amit eddig látott. Mert a piciny lakás az övé volt és csak ez számított. Nem fűzték hozzá rettenetes, rémálomszerű emlékek, szülői csatározások, fájdalmas viták. Nem volt semmi, ami ezekre emlékeztethette volna őt. Végre igazából boldog lehetett, ha csak egy rövid időre is.

Apja halála után azonnal eladta a saját házukat. Nem bírta volna fenntartani, de nem is akarta. Szabadulni akart onnan, mindentől és mindenkitől. Abból a pénzből, amit kapott, megvette ezt a kis zugot és reménykedett, hogy a maradékból kihúzza addig, amíg be nem fejezi az iskolát és munkát nem talál. Nem mintha bárki alkalmazna egy vérfarkast –szólalt meg egy gonosz hang a lelkében, de a fiú nem törődött vele. Egyelőre örült, hogy volt fedél a feje fölött.

Remus kipillantott az ablakon. Odakint hűvös, későnyári vihar tombolt, az éj sötétjében csak néhány vízcsepp csillant meg az utcai lámpák fényében. A fiú gondolatai messze elkalandoztak már az ölében heverő könyvtől, borostyánszínű szemei a távolba révedtek.

Merengéséből erőteljes kopogás szakította ki:

-Holdsáp! Engedj be, mielőtt idefagyok a küszöbödre!

Remus elvigyorodott. Ismerősei közül csak egynek volt ilyen ”letaglózó” modora. A fiú feltápászkodott, néhány lépéssel átszelte a szobát és szélesre tárta az ajtót.

-Sirius… -kezdte Remus mosolyogva, de szinte azonnal eltűnt arcáról minden boldogság. Igazából ő sem értette miért. Valóban Sirius Black állt előtte és ő is bőszen vigyorgott, de valami nagyon nem volt rendben. Azok a máskor oly gyönyörűen csillogó szemek most tompán fénylettek, mérhetetlen szomorúságot árasztva magukból. Mi történt veled?

-Beengedsz végre, vagy megvárod, amíg a víztől gyökeret eresztek? –kérdezte a fekete hajú fiú vigyorogva. Remus, tekintetét még mindig Siriuséba mélyesztve, arrébb állt a bejáratból. A másik fiú gyorsan belépett a lakásba és lerázta magáról a csuromvizes talárt.

-Nem semmi egy idő van odakint! Azt hittem, már sosem érek ide –mondta a fiú, majd körülnézett a szobában és Remusra mosolygott –ez volt az első igazi érzés, amit az felfedezett rajta, mióta csak kinyitotta az ajtót.

-Szépen berendezted. Egyszerűen, de szépen –tekintetét az ablak felé fordította és Remus ismét meglátta a szemében a szokatlan, félelmetes ürességet.

-Sirius… miért jöttél ide ilyen későn? –kérdezte a fiú óvatosan, miközben közelebb lépett barátjához. Az egyből elkapta a tekintetét a tájról és visszaerőltette arcára a hamis vidámságot.

-Jöttem csövezni hozzád egy pár napra, ha nem gond –vont vállat közönyösen Sirius és távolabb lépett tőle. Mintha üldözné valaki, mintha félne… de mitől?

-Nem, nem zavar… de miért? Történt valami? –tette hozzá halkan, remélve, hogy a fiú most nem húzódik vissza. De tévedett. Sirius sosem ismerte be, ha valami igazán bántotta. Inkább még mélyebbre ásta magában. Senki se lássa, hogy Sirius Black is csak egy ember és nem halhatatlan, nem sebezhetetlen. Mindig ő volt a szikla, ő volt, aki mindenből viccet csinált. Így elmenekülhetett a kíváncsi, kutató szemek elől és a látszat alá rejtőzhetett. De nem előlem. Most nem.

-Áh, elegem lett az egészből! –kezdett hadarni váratlanul Sirius, hamis éllel a hangjában –Anyám egyfolytában csak engem szid, Bellatrix mást sem csinál csak a fiúival rohangál ide-oda, Regulus meg egyenesen élvezi, ha idegesíthet –kezével idegesen a hajába túrt és leült az ágyra. Remust az egész jelenet egy űzött vad menekülésére emlékeztette.

Sirius arcára visszatért az a megfoghatatlan érzés, ami a másik fiút már az érkezésekor megijesztette. Valami nagyon nem volt rendben, most már biztosan tudta. Sajnos volt is egy sejtése, hogy mi. De ezt nem tehették meg vele… mégis csak a családja…

Remus lassan az ágyhoz sétált és leült a nyugtalanul fészkelődő fiú mellé.

-Mi történt, Sirius?

A fiú lassan felemelte a fejét és barátjára nézett. Arcáról eltűnt az erőltetett mosoly, tekintetéből leírhatatlan magány sütött. Mégis megtették…

Remus karjait pillanatokon belül barátja köré fonta és amilyen szorosan csak tudta, magához ölelte. Sirius teste hirtelen mozdulatlanná merevedett, de néhány másodperc múlva engedett a másik fiú gyengédségének. Remus érezte, hogy egyre szaggatottabban veszi a levegőt, majd lassan a válla is rázkódni kezdett. Eltört benne az a vékony szál, ami eddig a felszínt táplálta. Halkan sírt, esetlenül Remusba kapaszkodva. Ő, ahogy csak bírta, még jobban magához szorította. Hogy tehették ezt veled?

-Egyszerűen kirúgott –suttogta Sirius rekedten. Remus gyengéden simogatni kezdte a hátát, remélve, hogy közelsége valamicskét enyhíteni tudja barátja fájdalmát.

-Azt mondta, nem érek semmit, hogy egy senki vagyok, hogy menjek oda, ahol még elviselik a képemet, menjek a muglik közé… és én nem mondtam semmit! Csak álltam ott és néztem! Hogy lehettem ilyen…

-Shh… Jól tetted, hogy nem vágtál vissza. -Még ezt sem érdemlik meg tőled. Remus kezét Sirius arcához érintette és kissé eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. Barátja lehajtott fejjel ült előtte, hosszú fekete haja az arcába lógott. Tessék, Remus. Ezt akartad? Itt van az igazi Sirius Black. Megtört és megtagadott, kiátkozott és elutasított.

-Nézz rám, Sirius… kérlek.

 A fiú lassan felemelte a fejét és gyötrődő tekintetét felé fordította. Remus úgy érezte, mintha a szíve ezer apró darabra tört volna szét. Ezért még megfizetnek.

-Nem vagy senki –mondta határozottan, miközben ujjaival végigsimított az arcán. –Nem lehetsz az, mert egy senkit nem lehet szeretni. És én szeretlek téged.

-Remus… -suttogta halkan Sirius, mielőtt ajkaik lágy csókban olvadtak össze. Remus megpróbált olyan gyengéd lenni, amilyen csak tudott. Nem akarta, hogy ez a csók több legyen, mint megnyugtatás, mint az, hogy bebizonyítsa neki: ő mindig vele marad, rá mindig számíthat. Nem lehet több. Nem most, mikor a fiú a legsebezhetőbb.

Ajkaik pár másodperc múlva elváltak egymástól. Sirius lassan kinyitotta a szemét és kipirosodva Remusra nézett. Az halványan elmosolyodott. Ujjait még mindig barátja arcán nyugtatta.

-Pihenned kell –kezdte kissé rekedten. –Teljesen átáztál.

A másik fiú csak bólintott, majd egy pillanatig habozva eldőlt az ágyon. Remus meg akarta fogni az ágy lábánál heverő takarót, de Sirius erőtlenül elkapta a csuklóját.

-Maradj velem… kérlek… csak ma este –suttogta halkan. Szemei egyre homályosabbak lettek, hangjában Remus a mérhetetlen fáradtság jeleit vélte felfedezni.

Egy pillanatnyi tétovázás után azonban ő is melléfeküdt, mindkettőjükre ráborítva vékony takaróját. Sirius közelebb húzódott hozzá, kezét Remus mellkasára tette. Az beleborzongott a jóleső érzésbe, amelyet a másik fiú közelsége váltott ki belőle. Ujjaik lassan összekulcsolódtak Remus szíve fölött.

-Én is szeretlek –sóhajtotta Sirius, majd szinte azon nyomban elnyomta az álom.

Remus még sokáig hallgatta barátja egyenletes légzését, mielőtt szemei lecsukódtak volna. Utolsó éber gondolatai Sirius felé szálltak.

Most már nem vagy egyedül, szerelmem. Sem ma, sem holnap. Soha többé, amíg csak élek.

~Vége~