Átkozottak éjszakája

Írta: Tara Lynn

Penna: 2004.08.22.

Megjegyzés: Lupin novella. Milyen érzés lehet egy kisfiúnak, ha tudja, 

kínok és megaláztatások között kell leélnie hátralévõ életét?

Osztályozás: PG (talán a hangulat miatt)

Átkozottak éjszakája

            -Az egész a te hibád!- hangzott a dühös ordítás a földszintről. Remus szorosan a falhoz lapult és befogta a fülét két kis tenyerével, hogy ne hallja a kiabálást. Reménytelen próbálkozás volt. A hangok jól érthetően átszűrődtek ujjai között, jeges félelmet hagyva maguk után. Már megint. Sosem lesz vége…

            -Mi az, hogy az én hibám? Nem én vittem el a fiadat az éjszaka közepén…

            -Ő a te fiad is Elisabeth, ne beszélj úgy, mint aki…

            -Úgy beszélek, ahogy akarok! Ne mondd meg nekem, hogy mit érezzek…

Remus még szorosabban szorította a fülére a kezét. Nem, nem és NEM! Nem fogja többször végighallgatni! Nem fogja többször végigcsinálni! Nem tudja többször végigcsinálni.

Felrémlett előtte annak a végzetes téli éjszakának a képe, amikor elkezdődött ez a véget nem érő rémálom. S bár túl kicsi volt ahhoz, hogy mindenre pontosan emlékezzen, az akkor átélt érzések örökre bevésődtek a tudatába: édesanyja nevetése, az apjával töltött vidám szánkózás, a friss hó ropogása a csizmája alatt…a húsába mélyedő fogak izzása, a kibírhatatlan, lángoló fájdalom, szülei iszonyattal és undorral vegyes sajnálata.

A kisfiú arcán legördült két könnycsepp. Azonnal letörölte őket.

            -Szörnyeteg vagy!- gondolta magában dühösen- A szörnyek nem sírnak! Még szörnynek is gyáva vagy!

Ekkor az egész testét átjárta a már jól ismert fájdalom. Ismét elkezdődött. Fáradtan nézett ki berácsozott ablakán. Az égről gúnyosan tekintett vissza rá a hold.

Felfelé közeledő léptek zaja törte meg a hirtelen beálló csendet. Kattant a kulcs a zárban.

            -Sajnálom kisfiam…

Remus ezt már nem hallotta.

~Vége~