Egy szörnyű nap

            -Hülye bájitaltan, hülye öregítő-főzet, hülye büntetés…-morogta magában–nem igazán nőiesen- Lily Evans, miközben a kastély felé caplatott a bokáig érő sárban.

Ez a napja már kezdettől fogva halálra volt ítélve. Először reggel, miután átaludta az ébresztőt, lekéste a reggelit, így korgó gyomorral kellett végigülnie a dupla mágiatörténetet és átváltoztatástant. Ezután ebédkor az egyik griffendéles társa ráborította a töklevét, aminek következtében a fél tál ételt ott kellett hagynia, hogy átöltözhessen és még időben odaérjen bájitaltanra.

Nem túl kellemes napja ekkor a rosszról még rosszabbra fordult. Mikor szárított gyíkfarkat adagolt üstjébe, nem figyelt oda kellőképpen, –hülye Potter, hülye viccei- ezért míg mindenki más főzete lilára vált és kellemes fahéj illata lett, az övé tűzvörös színben pompázott és égett gumiszagot árasztott. Lily kétségbeesetten megpróbált még javítani a gonoszul füstölgő és bugyogó masszán, de az csak egyre rosszabb lett. Természetesen Mrs Flind, a bűbájtantanárnő és egyben a Mardekár házvezetője, pont őt szúrta ki, hogy mutassa be egy patkányon főzete eredményességét. Mondani se kell, hogy semmi jó nem sült ki a dologból.

A lány, miután nagy nehezen beletuszkolta az ódzkodó patkányba az addigra már vörösen világító trutymót, arra lett figyelmes, hogy az állat erősen öklendezik. Hátrébb állt és megpróbálta figyelmeztetni a tanárnőt is, de az –nehogy elszalasszon egy lehetőséget a Griffendél megalázására- közelebb hajolt a szerencsétlen, kínlódó négylábúhoz.

Lily a történet többi részét szerette volna örökre kitörölni az emlékezetéből. El akarta felejteni a zöldeslila főzetet okádó patkányt(mikor lett egyáltalán ilyen színe?), Flind arcát, amint azt mind a szeme közé küldte, a mardekárosok vihogását, de leginkább Potter és csapata vigyorát, amely végigkísérte –heves vállveregetések és ”szép volt”-ok közepette- az egész délutánját.

A büntetés, ami ezek után következett, már csak hab volt a tortán. Este az üvegházban kellett segédkeznie Mr Bleedernek a ficánkoló fűzek megtisztításában. A növények, amelyek normális körülmények között lassan kígyóztak és halk hangon fütyültek, most megvadult kígyó módjára tekeregtek és fülsértő hangon sípoltak. Lily meg volt győződve arról, hogyha most egy egyszerű tulipánt kellene elültetnie, még az is megtámadná, vagy legalább is betemetné virágporral. A professzor, aki persze nem győzött csodálkozni az általában oly kedves kis védenceinek viselkedésén, annyira belemerült a munkába, hogy nem vette észre, mennyire jár az idő. Így Lily lekéste a vacsorát és miközben az egyik fűz a bokájára tekeredett és egy heves mozdulattal kirántotta alóla a talajt, már csak arra tudott gondolni, hogy képes lesz-e még ma élve az ágyába kerülni.

Több órányi tekergetés, csitítgatás és –Lily részéről- csendes átkozódás után, végre kiléphetett az üvegház ajtaján. Amint kitette a lábát megcsapta a hideg októberi szél. A lány cinikusan arra gondolt, hogyha most túl sokáig kinn maradna, valószínűleg kitörne egy hóvihar is. Vagy egy hurrikán.

Nagyot sóhajtva elindult hát a kastély felé, de útközben fel-felpillantott az égboltra, ahol tisztán ott ragyogott a telihold. Egy pillanatra meg is állt: -Milyen gyönyörű!- gondolta – ha elfogadtam volna Potter ezer randija közül legalább egyet is, biztos elmentünk volna sétálni esténként…Nem! –figyelmeztette magát szigorúan a lány- Soha nem fogok egy ilyen arrogáns, lekezelő, beképzelt, jóképű…fenébe ez nem működik…

Gondolatait a közeli bokrok zörgése szakította félbe. Lily gyomra összeszorult és automatikusan a pálcája után nyúlt. Az avar és az ágak zörgése tovább fokozódott. A lány igyekezett megnyugtatni magát: biztos csak egy bagoly, ami a bokorban egerekre vadászik. Azonban ekkor megcsillant valami az éles holdfényben…két sárga szempár.

Lily ereiben megfagyott a vér. Másodperceken belül egy ziháló farkassal találta szembe magát. Rettegése ellenére ezernyi kérdés árasztotta el a fejét: honnan került ide, hogy nem vette észre eddig senki, miért nem figyelmeztették a diákokat hogy egy hatalmas vérfarkas ólálkodik a parkban???

Kérdéseit azonnal elfelejtette, amint a farkas kivillantotta fogait és rámordult. –Gondolkodj! –parancsolta magának- Ne ess pánikba, mert akkor véged!

A farkas azonban nem várta meg még egy épkézláb ötlettel előállhatott volna. A morgását vicsorgás váltotta föl és az állat egy hirtelen mozdulattal a lány felé ugrott.

            -Petrificus totalus!- Lily fel sem fogta, hogy kimondta a szavakat. Arra eszmélt, hogy hideg verejték gördül le a hátán és görcsösen markolja pálcáját. A farkas ekkor már mozdulatlanul hevert a földön. A lány már majdnem futásnak eredt, mikor újabb, ezúttal erősebb zörgés hallatszott. Lilyt a hisztéria kerülgette. Mi folyik itt? Mi jön most? Egy egész falka? Mi ez? Valami galaktikus összeesküvés? Mindenki az ő életét akarja megkeseríteni?

Már felkészült, hogy újra használnia kell az átkot, mikor egy felettébb furcsa trió bukkant elő a bokrokból. Egy kicsi vézna patkány, ami Lilyben önkéntelenül is a bájitaltant idézte fel, egy nagy fekete kutya és egy hatalmas szarvas csörtetett ki rejtekéből.

A szarvas egy pillanatra a lány szemébe nézett, akin ettől ismerős borzongás futott végig. Mikor azonban ismét a többiekre pillantott, majdnem elájult. Ott,ahol az előző pillanatban még a fekete kutya állt, egy jóval ismerősebb alak jelent meg.

            -Si…Sirius? Mi…? Hogyan…? Mikor…?

            -Később! Segítened kell!- szólt határozottan, de némiképp aggódóan a magas, fekete hajú fiú.

            -Mi…mi??- dadogta kétségbeesetten a lány. Nem értette, nem tudta felfogni, mi a fene folyik itt?

            -Lily hallgass rám, rendben? Mindent megmagyarázunk, csak gyere ide és segíts feltenni Remust Ágasra.

Remus. A lány úgy érezte, mintha jeges vízbe dobták volna. Hirtelen minden világossá vált. A fiú betegségei, fáradtsága, gyakori ”látogatásai” beteg édesanyjához…minden összeállt. Kivéve egy dolgot. Mit keresett ott Sirius és miért volt olyan érzése, hogy ebben James is benne van?

            -Evans!

            -Megyek már!- mondta kissé ingerülten a lány. Látta, hogy Siriusnál nincs pálca és a farkast –Remust, emlékeztette magát a lány- még ketten is képtelenek lennének megemelni. Így ismét egy bűbáj mellett döntött.

            -Vingardium leviosa!- mondta hangosan és remélte, hogy tudja annyira irányítani az állat lebegő testét, hogy az ne a szarvas mellet landoljon. Remus viszonylag kis zuttyanással elterült a szarvas hátán, lábai tehetetlenül lógtak le két oldalán. A szarvas még egyszer visszanézett és eltűnt a fák között a patkánnyal a nyomában.

Lily még egy ideig megkövülten hallgatta távolodó lépteiknek zaját, de a beálló- és egyre inkább elnyúló- csendben csak tátogni tudott.

            -Jól…jól vagy?- jött az esetlen és kissé félénk kérdés a háta mögül.

A lány érezte, hogy elönti a pulykaméreg.

            -Hogy jól vagyok-e?? Hadd mondjak neked valamit Sirius Black! Nem, nem vagyok jól! Épp az előbb akart megtámadni egy vérfarkas, akiről kiderül, hogy az egyik legjámborabb, legszelídebb ember akit ismerek! Aztán a semmiből előtűnik egy egész állatkert és látványos átváltoztatástan bemutatót adnak elő! Ezek után, még azt kérdezed,  hogy jól vagyok-e???- Lily a mondat végét már szinte ordította. Sirius, a biztonság kedvéért hátrált néhány lépést.

            -Hé, hé nyugi Evans, nem eszik ezt olyan forrón!- Sirius, miután látta, hogy ettől a kis kijelentésétől villámok kezdtek el cikázni a lány szemében, komolyabb hangnemre váltott.

            -De tényleg. Nyugodj meg, mindent megmagyarázok.

            -Már alig várom.- morogta a lány, miközben fel-alá járkált Sirius előtt.

            -Remus vérfarkas…

            -Nem mondod!- felelte gúnyosan a lány és csodálkozó szemeket meresztett rá.

            -Evans, akarod tudni, vagy sem? Remek. Szóval vérfarkas. Mikor megtudtuk nagyjából mi is annyira ki voltunk akadva, mint most te.

            -Azt kötve hiszem…jó, jó nem szólok közbe. Folytasd!

            -Nem akartuk, hogy ez a barátságunk útjába álljon. Holdsáp mondta, hogy nem lehet ellene tenni semmit, de ismered Jamest, számára ez a kifejezés nem létezik. Szabadidőnkben ezután állandóan a könyveket bújtuk és gyakoroltunk, de csak ötödikre sikerült a teljes átalakulás. A vérfarkas állatokra nem veszélyes, így nyugodtan a közelében lehettünk. Épp ez volt a lényeg: hogy megakadályozzuk, hogy bármi…-itt Lilyre pillantott- nos…ilyesmi történjen. Ma este azonban később érkeztünk, Remus már átalakult és pont akkor találtuk meg amikor elkábítottad. Nézd…Lily…tudom, hogy ezt nem könnyű elfogadni, de kérlek bízz meg bennünk annyira, hogy nem árulod el senkinek.

Lily egy ideig csak szótlanul tátogni tudott. Hogy lehet az, hogy két éve három animágus szaladgál a kastélyban és senki nem vette észre? Milliónyi kérdése volt még Siriushoz, de nem tudta, mivel kezdje. A fiú ezt valószínűleg úgy értelmezhette, hogy még mindig dühös, mert kissé bűnbánóan lehorgasztotta a fejét. Lily észrevette ezt és már nyitotta is a száját, hogy biztosítsa ennek ellenkezőjéről, amikor ismét az avar csörgésére lett figyelmes. Sirius is észrevette, mert egy Lilyhez intézett félszeg vigyor kíséretében ismét átalakult. Ő és a megjelenő ”Ágas” pár pillanatig egymást szemlélték, majd a kutya egy vakkantással elszaladt abba az irányba, amerről a szarvas érkezett.

A lány így egyedül maradt vele. Mostmár biztosra vett, hogy James Potter áll előtte személyesen. A szarvas azonban ahelyett, hogy rögtön átváltozott volna, lassan felé közeledett. Fejét lehajtotta és Lily keze alá dugta. A lány csodálkozva húzta végig a tenyerét a selymes fejen, majd ujjai végigszaladtak a hatalmas agancsokon.

Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, megjelent előtte a kissé elpirult, kócos hajú James, azzal az átkozott félvigyorával az arcán, amitől Lilynek mindig a gyomrába szaladt a szíve(nem mintha ezt bárkinek beismerte volna).

Lily megpróbálta gyorsan összeszedni magát. Elvégre neki most rettentő dühösnek kellene lennie. Már éppen egy mérhetetlen szózáport akart a fiú fejére zúdítani, amikor az elkomorodott és megszólalt:

            -Sajnálom- motyogta.

A lány fejéből elszállt az összes gondolat. Kérdőn tekintett fel a fiúra.

            -James…

            -Sajnálom, hogy így kellett megtudnod, sajnálom, hogy nem értünk ide időben, sajnálom, hogy majdnem megtörtént az, amitől a legjobban féltem…

            -James…

            -Ne vágj közbe kérlek…sajnálom, hogy ilyen vagyok…

Itt azonban elhallgatott. Nem önszántából, igaz. Nehezen lett volna képes folytatni, miután Lily ajkai az övére forrtak. Nem tartott tovább pár másodpercnél, de ez elég volt ahhoz, hogy a fiú úgy álljon ott, mint akit fejbekólintottak.

            -Látom, most már figyelsz –mondta kissé rekedten a lány.- Csak azt akartam mondani, hogy ez volt a legszebb és legönzetlenebb dolog, amit valaha tettél James Potter. Amit valaha tettetek.

A fiú kissé elpirult, láthatóan nem igazán számított erre a reakcióra- az igazat megvallva Lily sem.

            -Öhm…kösz- morogta egy kis idő múlva.- Szóval…

            -Szóval…- Lily érezte, hogy kezd elszállni korábbi bátorsága. A fiú kaján vigyora visszatért. Ez nem jó jel. Közelebb hajolt. Ez nagyon nem jó jel…

            -Talán megzavartam valamit?- érkezett mögülük egy vidám hang. Lily úgy ugrott el James elől, mintha tűzhöz ért volna.

            -Mi? Nem! Nem, dehogy! Miért? Khm…Hogy…hogy van Remus?- Lily ekkor már nagyon érdekesnek találta a sárban úszó cipőjét…

Sirius, ha lehet, még szélesebben elvigyorodott és ránézett Jamesre, aki –Lily őszinte döbbenetére- még nagyobb zavarban volt mint ő.

Szerencsére Sirius nem taglalta tovább a témát.

            -Holdsáp rendbe jön. Bár elég kemény átok volt, még most is csak szédeleg. Mondta, hogy kérjek tőled bocsánatot a nevében –Lily ekkor kissé félszegen rámosolygott Siriusra és alig észrevehetően bólintott.- Féregfark ott maradt mellette, én is csak azért jöttem vissza, hogy megnézzem hogy vagy Evans, de látom már sokkal…-itt megeresztett egy vigyort kettőjük felé-…élénkebben.

            -Ó, fogd be- morogta egyszerre Lily és James. Sirius ekkor már majd’ megpukkadt a nevetéstől.

            -Én…öhm…visszakísérem Li…öhm Evanst a kastélyba- dadogta kissé rekedten az égő fülű James.

            -Persze haver, ahogy jónak látod.

Lily ekkor már a szemét forgatta és a könyökénél fogva elrángatta a lángoló arcú Jamest a röhögéstől térdét csapkodó Siriustól.

Magában azonban ő is elmosolyodott: a legrosszabb napokon a legváratlanabb helyekről érkezhet a legjobb befejezés.

~Vége~