Lányok, bálok és egyéb furcsaságok

Írta: Tara Lynn

Penna: 2004.10.04.

Megjegyzés: Valentin-nap a Roxfortban. Ehhez nem is szeretnék több 

kommentárt fűzni… Az ötlet pedig egy halálosan unalmas jogi alaptan 

előadás közben, szóval nagyjából az agyhalál szintje előtt keletkezett.

Párosítás: Ron/Hermione és mellékelten Harry/Ginny

Osztályozás: G

Lányok, bálok és egyéb furcsaságok

-A fenébe! –szitkozódott halkan Ron, miközben kikászálódott az ágyából. Már megint nem tudott aludni. Nagyon elege volt már ebből. És ennek is az a hülye bál az oka! Békésen aludhatnék, ha nem kellene folyton azon a béna táncikáláson gondolkodnom!

Ron átnézett a szemközti ágyon szuszogó legjobb barátjára. Harry napok óta olyan volt, mint aki rózsaszín ködben jár. Egész nap vigyorgott és merengett. Mindig csak: bál így, bál úgy. Ginny így, Ginny úgy (Ginny?... hát ezt még meg kell emésztenem). De mindenki így volt ezzel rajta kívül. Az iskola olyan volt, mint egy hatalmas, felfújt habcsók. Mindenütt virágok, csicsás díszek és a Valentin napot hirdető táblák hevertek. A diákok meg mint egy nagy galambház. Mindenki összebújva járt-kelt, szerelmeslevelek röpködtek, egymást érték a váratlan szerelmi vallomások, a parkban pedig már nem volt szabad bokor. A tanárok is egyre furcsábban viselkedtek. McGalagony állandóan álmatagon sóhajtozott az órákon és még leckét is elfelejtett feladni. Bimba professzor a mugli rózsák szépségeit ecsetelte immáron két teljes hete. Piton pedig megtette élete első udvarias gesztusát: megköszönte Hermione egy helyes válaszát.

Miután Ron összekaparta az állát a földről, megerősítette magát abban a nézetében, hogy  mindenki megőrült körülötte. Egyszer még az is megfordult a fejében, hogy Voldemort így akarja elterelni a figyelmüket. Megátkozta az iskolát és majd egyszer hirtelen bumm… mindenki belefullad a nyálkás, csöpögő szerelmi masszába… vagy Voldemort is szerelmet vall Dumbledornak… Piton után már ezen sem lepődne meg.

Akárhogy is, elméletébe egy apró hiba csúszott: ő nem mutatott tüneteket. Sőt.

Szerencsére holnap vége ennek az őrületnek és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Bár Harryvel lesz még egy kis megbeszélnivalója…

Hatalmasat sóhajtva kapta magára a hálóköntösét. Annak alja, ami normális esetben a bokájáig kellett volna, hogy érjen, már a térdét verdeste, ujja pedig a könyökéig ért. Ron erősen próbált nem arra koncentrálni, hogy milyen csóró. Ehelyett úgy döntött, ha már aludni nem tud, legalább a hasát megtömi. ”Kölcsönvette” Harry láthatatlanná tévő köpenyét, magára borította, majd halkan kiosont a szobából.

A lépcsőn lefelé tovább dohogott magában. Nem értette, miért kell ekkora felhajtást csapni egy bál körül. Hiszen másról sem szól az egész, csak hosszú, kényelmetlen beszélgetésekről, esetlen táncolásról, meg persze újabbnál újabb dísztalárok, hajkoronák és feltűnő ékszerek mutogatásáról.

És lányokról –tette hozzá egy kis hang a fejében. –Olyan barátnőkről, amilyen neked nincs, mert túl gyáva voltál megkérdezni azt az egy lányt, aki igazán tetszik neked. Az első bál is azért vált igazi pokollá. Nem Fleur és még csak nem is Krum, hanem a te késlekedésed és hülyeséged miatt. Ezt te is tudod.

Mire Ron leért a klubhelyiségbe, kellemesen felhergelte magát. Már éppen készült volna kilépni a portrélyukon, amikor halk szipogásra lett figyelmes. Gyorsan megfordult, hogy lássa, észrevette-e valaki, de aztán rádöbbent, hogy ez a köpeny miatt nem lenne lehetséges.

A szipogás ugyanakkor megismétlődött. Ron lassan elindult a hangforrás irányába. Ki lehet az ilyen későn?

A hang a kandalló előtti hatalmas fotelból jött. A fiú a támla mögül csak egy nagy, bozontos hajkoronát látott, de azt ezer közül is felismerte volna. A torkába szaladt a szíve.

-Hermione? –kérdezte bátortalanul.

A fotelban ülő lány halk sikkantást hallatott, felpattant és megpördült a tengelye körül.

-Ki van ott? –kérdezte a lány tágra nyílt szemmel.

-Csak én vagyok, nyugodj meg! –mondta gyorsan a fiú és közelebb lépett.

-Ron? –Hermione szétnézett a szobában. –Hol vagy?

-Hát itt, nem…? –hülye, a köpeny még rajtad van! gondolta és lekapta magáról a leplet.

-Bocs –mondta égő füllel Ron. Miért kerülök mindig ilyen hülye helyzetbe előtte???

-Öhmm… semmi, semmi baj, csak megijedtem egy kicsit.

Ron szeme csak ekkor akadt meg a lány arcán. Hermione azonban villámgyorsan elfordult és megtörölte azt köpenye ujjával. A fiú néhány pillanatig elképedve állt. Felrémlett előtte a lány kisírt szemeinek látványa és az azokból tükröződő szomorúság. De hát miért? Mi történhetett?

-Hermione… öhm valami… valami baj van? –persze, hogy baj van, miért sírna egyébként nagyokos?

-Nincs semmi baj, csak tudod… én… -nagyot sóhajtott, de még mindig nem fordult meg. Ehelyett közelebb lépett az ablakhoz és karjaival átölelte magát.

Ronnak hirtelen elszorult a szíve. Nem tudta miért, de rettenetesen fájt neki, hogy ilyennek látja a lányt. Ezt az egyébként vidám, cserfes, okos, gyönyörű… uh ez meg honnan jött?

Gondolataiból ismét Hermione halk szipogása zökkentette ki. A fiú erőt vett magán és esetlenül a lány mellé lépett.

-Mondd el! –kérte halkan, majd egy hirtelen késztetésnek engedve gyengéden Hermione vállára tette a kezét. A lány rögtön felkapta a fejét és csodálkozó szemekkel nézett Ronra. Az kierőltetett magából egy félszeg mosolyt, de érezte, hogy füle ismét vörösödni kezd. Átkozott fehér bőr! És különben is, miért érzem magam ilyen furcsán?

A lány még néhány pillanatig Ron szemébe nézett, majd újból elfordította a tekintetét.

-Nem olyan fontos –mondta rekedten. –Tényleg. Tiszta hülye vagyok, hogy ilyenekkel foglalkozom…

-Nem vagy hülye, ne mondj ilyet! –vágta rá szigorúan a fiú. Keze mintha önálló életet élt volna: felemelte Hermione válláról és az arcához érintette, maga felé fordítva ezzel a lányt. Mit csinálok? gondolta, miközben kellemes, bizsergető érzés söpört végig az egész testén. Hermione egy ideig megütközve nézett rá, valószínűleg őt is váratlanul érte ez a szokatlan gesztus. A lány szemei csillogtak a könnyektől, hosszú göndör haját meglebbentette az ablakon beáradó hűvös esti szél. Ron úgy érezte, soha nem látott még nála szebbet. Ez egyre furcsább… Nem volt ideje érzésein merengeni, mert Hermione hirtelen szóáradatba tört ki.

-Nem megyek el a bálba. Pontosabban elmennék a bálba, de nem megyek el, mert senki sem hívott el. Pontosabban elhívott, de nemet mondtam, mert nem vele akartam menni…

-Herm…

-…egyszer már megbántam, hogy nem azzal mentem el, akivel tényleg elakartam, de akit szerettem volna, az nem hívott el, nem tudom miért…

-Figyelj…

-…biztos nem tetszem neki, de ez lényegtelen, a lényeg az, hogy…

Ebben a pillanatban Ron megérintette mutatóujjával a lány ajkait. Úgy érezte, mintha az egész testét áramütés járta volna át. Hermione kipirosodott arccal nézett fel újra rá.

-Tetszel nekem- mondta halkan, de határozottan a fiú, miközben ujját lassan elhúzta Hermione ajkai elől. Hűha. Ez… hűha. Gyerünk Ron, most már nem szúrd el!

-Ron? –kérdezte reménykedve a lány.

-Öhm –ez az Ron! Szép, kerek, értelmes válasz! Biztos erre számított.

-Igen?

-Khm… izé… -szedd már össze magad! Rakj össze egy mondatot! Nem olyan nehéz, csak rakd a szavakat szépen egymás után! Mintha az most olyan könnyű lenne…

-Hermione… izé, öhm… el… eljönnélvelemabálba? –hadarta a fiú. Érezte, hogy egész feje ismét lángvörösen égett. De nem igazán tudott ezzel törődni, miután Hermione kissé remegő ujjai megérintették az arcát. Igazából semmit sem érzett a lány ujjain kívül. És semmit sem látott rajta kívül. Jelen pillanatban azt sem értette, hogy láthatott bárki mást is valaha életében.

Pár pillanat múlva, mikor Hermione ajkai az övéhez simultak, Ron Weasley már azt sem tudta felidézni, miért is gyűlölte annyira a bálokat, a táncot, a dísztalárt és a mindent beborító édes, rózsaszínű ködöt…

~Vége~