30. fejezet
2005.02.05. 14:04
Bánatosan indultam vissza a klubhelyiségbe. Mivel délután három volt, aznap már nem volt több óránk.
Azt hiszem, már nem jelentek neki semmit sem.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. És már nem is tudok beszélni vele, hiszen holnaptól tavaszi szünet lesz. Bizonyára hazamegy. De érdemes-e egyáltalán megkeresni még? Elég nyilvánvalóan tudomásomra hozta, hogy már vége... nem érdeklem többé...
Az egy hetes szünetben végig ilyen és ehhez hasonló gondolatok között őrlődtem. A tetejében még egy nagy halom tanulni való is fel volt adva, mert már vészesen közeledtek a vizsgák.
Tehát elvileg nem sok időm lett volna a fiún töprengeni...
Draco tényleg hazautazott. De nem sokan követték a példáját. A tavaszi szünetben általában a kastélyban maradnak a diákok tanulni.
Ron és Ginny viszont kivételt képeztek.
Ron idősebbik bátyja, Bill ismét hazajött Egyiptomból. Ennek örömére Mrs. Weasley hazarendelte a gyerekeit húsvétra, hogy együtt lehessen a család.
Így Harryvel kettesben magolhattuk a leckéket.
Az egyik este a klubhelyiségben, egy különösen nehéz rúnatérképet fordítottam. Csámpás békésen szuszogott az ölemben.
- Leülhetek? -zökkentett ki valaki a szótárazásból.
- Hüm? -szórakozottan felnéztem, és megpillantottam a szemüveges fiút. -Persze! ...Na, milyen volt az edzés? Jó is, hogy jössz, találtam pár hibát az asztrológia fogalmazásodban!
- Aha, kösz -vette át a pergament tőlem. Rá sem pillantva berakta a táskájába.
- Hermione?
- Tessék.
- Öhm, kérdeznék valamit, ha nem haragszol... Szóval, a nyaklácodról lenne szó.
- Mi van vele? -vontam fel a szemöldökömet. Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, hogy kitapintsam az ingen keresztül a láncot. De nem volt ott. Ja, igen... Már nem is hordom.
Éreztem, hogy elszorul a torkom a gondolatra.
- Nagyon szeretném tudni, hogy kitől kaptad? -tért a lényegre Harry.
- Már mondtam... anyáéktól.
- Én úgy érzem, hogy ez egy ugyanolyan felelet volt, mint amit én adtam a Malfoyos párbajról...
A fiú szemébe néztem, úgy válaszoltam.
- Igen. Mástól kaptam. De nem akarom elmondani, kitől. Mert már nem számít...
- Akkor igazán elárulhatod, nem?
- Nem!
- De hát miért? Magad mondtad, hogy már nincsen jelentősége! Miért nem tudhatunk róla? -tárta szét a karját. - Barátok vagyunk! Azt hittem, mindent megbeszélünk egymással!
- Te sem beszélsz nekünk Ginnyről! -védekeztem.
- Ginnyről?? Nincs is köztünk semmi! -nevetett a fiú, de nem tűnt teljesen őszintének a hangja.
Elhúztam a számat.
- Jó -ingatta a fejét. -Ha annyira tudni akarod, egyszer megcsókoltam...De egyáltalán nem járunk!
- Komolyan? -mosolyodtam el.
- Hermione! Ne képzelj túl sok dolgot az egészbe! -mondta Harry fáradtan. -Azóta nem történt semmi... Tessék, én őszinte voltam veled, ahogy egy igaz baráthoz illik!
- Jaj, Harry! -összeráncoltam a szemöldökömet és fájdalmas arcot vágtam.
A fiú sóhajtott, majd felállt mellőlem.
- Jó, nem erőltetem. A te dolgod... -azzal pakolni kezdte a könyveit.
Az agyam lázasan járt. Mindjárt végez és akkor itt hagy. És különben is, beszélnem kell róla valakinek...
Harry az utolsó pergament is beletette a táskájába, majd összehúzta a cipzárt.
- Malfoytól kaptam -hallottam a saját hangomat.
A fiú megmerevedett az utolsó mozdulatnál. Kifejezéstelen arccal rámmeredt, és nem is szólt egy jó darabig semmit.
- Értem... Komolyan?? -hangzott az értelmes reakció.
Lehajtottam a fejemet és a lapnak válaszoltam.
- Igen. Még karácsonyra... De ennek most már nincs semmi jelentősége.
- Miért? -kérdezte halkan és visszaült.
Végre felnéztem rá és szembetaláltam magam az elképedt arcával. Becsuktam a szemem és megráztam a fejemet. Belül éreztem, hogy mindjárt szétfeszít valami.
- Mert már vége van!
- Nem mondod komolyan, ...hogy ...hogy volt valami közöd hozzá? -Harry hangjába most már undor is vegyült. -Malfoyhoz??
Eleredtek a könnyeim.
- Igen! -csattantam fel sírva. Az sem érdekelt, hogy páran kíváncsian felénk tekintgetnek. -Pontosan ezért nem akartam elmondani neked!! Tudtam, hogy úgysem érted meg!
- Mert szerinted ezt meg lehet érteni?? Malfoyjal? Hermione! Hogy tudtál... - csapott ököllel a combjára.
- Tudd meg -hajoltam mérgesen közelebb hozzá-, hogy igenis szeretem! Még mindig!
- Te nem vagy normális! Leálltál azzal a görénnyel?? -emelte fel a hangját Harry.
- Ne hívd így!
- Hermione! -elkapta a vállamat és megrázott. - Ő szerinted hogyan nevez engem? És Ront? Kiröhögi az egész családját! Ő egy lelketlen, gerinctelen, kegyetlen alak! Felőle Csikócsőrt nyugodtan megölhették volna! És Hagridet is börtönbe akarta juttatni...
- Hagyd abba! -már remegett a hangom az elfojtott zokogástól.
- ...és nyugodt szívvel végignézte volna akár az én halálomat is! Ő is halálfaló!
- Nem, még nem! -tiltakoztam.
- Az csak idő kérdése! Akármit is mondott neked, ne hidd el egyetlen szavát sem! Félrevezet! -szólt indulatosan.
- Nem, nem igaz! -ráztam a fejem. -Egyáltalán nem ismered! Most már nagyon bánom, hogy elárultam neked! Hogyan is lehettem olyan naív, hogy azt hittem, megérted?? -Azzal kitéptem magam a karjából és felszaladtam a lányok lépcsőjén.
Meg sem álltam az ágyamig. Ott aztán bebújtam a takaró alá és keservesen sírva fakadtam.
Számítanom kellett volna erre! Milyen jó, hogy Ron nem volt itt! Belőle még tettlegességet is kinézek. Persze, nem engem bántana, hanem Dracót.
Nem, ezt nem akarom. Ostoba voltam, hogy elárultam Harrynek! Ostoba!!
|