A lenyugvó nap fénye átjárta az egész tisztást. Esteledett, lassan nekünk is menni kellett.

Visszafelé úton végig némán ballagtunk egymás mellett. Nem néztem a fiúra, elmerültem a gondolataimban.

Istenem, bárcsak mindig a közelében lehetnék! Nekem ez a pár futó találkozás és csók olyan kevés. Nem értem már be ennyivel. Mindig magam mellett szerettem volna tudni a fiút!

De mit lehet tenni? Nem jutott eszembe semmilyen épkézláb ötlet.

A kastély kapujánál felpillantottam Dracóra. Ő is rágódott valamin, de nem tudtam semmit kiolvasni az arcából.

Vajon mit szólnának Harryék, ha megtudnák, hogy kibe vagyok szerelmes?

Valóban csak miattuk hallgatok a dologról? Nem tudom. Olyan furcsa ez a helyzet. Hiszen már öt éve ellenségeskedünk egymással.

- Szerinted, mi változott meg idén bennünk? -töprengtem hangosan.

- Mire gondolsz? -ocsúdott fel a gondolataiból.

- Hát, év elején még utáltuk egymást. Már évek óta ezt tettük...Akkor vajon mi válthatta ki az ellenkezőjét?

- Nem tudom...-vont vállat. -De nekem, azt hiszem, már régebb óta tetszettél. Csak nem vettem észre.

Figyelmesen szemléltem az arcát. Folytatta:

- Olyan szép voltál a negyedikes bálon. Azt hiszem, nem tudtam azóta sem kiverni a fejemből a látványt.

Elmosolyodtam.

Beértünk a tölgyfaajtón. A bejárati csarnok épp üresen állt.

- Lekéstük a vacsorát -állapította meg, amikor benézett a Nagyterembe.

- Tényleg úgy tűnik...

- Éhes vagyok! -fonta karba a kezét. Szemrehányóan rámnézett.

Megilletődve figyeltem egy darabig, majd nevetve kibukott belőlem a felelet:

- Ne nézz így rám, nem én tehetek róla!

Hümmögött egyet.

- Draco! -emeltem fel a mutató ujjamat, - nem én akartam ma mindenképp találkozni veled! Igazságtalan vagy!

- Nem, csak nagyon éhes...

Vettem egy mély levegőt. Most pont úgy festett, mint egy duzzogó kisfiú.

- Gyere velem -enyhültem meg, -menjünk le a konyhára...

- Hát persze! -élénkült fel. -Kiment a fejemből... De gondolod, hogy ki is szolgálnak minket?

- Nem "kiszolgálnak", hanem csak vacsorát adnak nekünk! -javítottam ki.

- Micsoda??

- Légy szíves, ne kezeld a manókat rabszolgaként. Ők is érző lények!

Elnevette magát.

- Miről beszélsz, Hermione? A házimanók akkor örülnek, ha ugráltatod őket!

- Látod, ez a helytelen hozzáállás -magyaráztam neki, amikor már a konyhára nyíló folyosón lépkedtünk. -Minden varázsló így gondolkodik, ezért nincsenek még szegény manók felszabadítva...

Megcsiklandoztam a körtét az egyik festményen, és beléptünk a terembe.

Pár varázslény rögtön odagyűlt körénk.

- Ha megkérhetnélek titeket, tudnátok valamit enni adni? Lekéstük a vacsorát...

A szorgos manók nemsokára rántott hússal és kenyérrel tértek vissza.

- Köszönjük -mosolyogtam, majd Draco türelmetlenül kitessékelt a konyhából.

- Mi vagy te, Hermione? -kérdezte meglepetten. -Valami manóvédő, vagy mi?

- Igen, valami olyasmi -nyújtottam felé egy kenyeret. Mindketten leültünk egy ablakpárkányra.

Vágott egy grimaszt:

- Ezt nem hiszem el! -szólt elképedve. -Csak viccből mondtam... Tényleg?

Szaporán bólogattam.

- Tudod, alapítottam egy szervezetet is. Az Em-Á-Jé-Ó-Em-et. A "manók alkotmányos jogaiért országos mozgalom" -csevegtem. -Olyan felszabadító front féle. Nem akarsz belépni?

- Hány tagból áll? -húzta össze a szemöldökét.

- Ööö, hát... Harry, Ron meg én vagyunk benne... -pirultam el.

Malfoy megkönnyebbülten elnevette magát.

- Jaj, nem, kösz! Amiben Potter van, abból én nem kérek... -vigyorgott. -De azt mondtad, hogy országos??

- Igen! -feleltem dacosan.

- Kedvesem, szerintem tegyél le erről a tervedről! -ölelt át fél kézzel. -Ne foglalkozz a manók dolgával. Megvannak ők maguktól is!

- Ronék ugyanezt mondták -morogtam bosszúsan az orrom alatt.

- Valóban? Nos, akkor kivételesen egyetértek velük!

Sértődötten ránéztem.

- Szóval nem hiszel bennem?

- A manókban, Hermione! Ők jól érzik magukat így! Szerintem másra használd fel az eszedet és a szabadidődet!

- Ez egy kicsit lesajnálóra sikeredett... -tettem csípőre a kezem.

Draco csak lazán vállat vont.

- Elmondtam a véleményem. De azt csinálsz, amit akarsz...

- Jó! -duzzogtam tovább.

Hát még ő sem hisz a tervemben? Talán tényleg felesleges már harmadik éve kínlódnom a manók helyzetének javításán? Mondjuk eddig nem volt semmi eredménye... Nem tudom...

- Szerinted van egyáltalán közös bennünk? -tettem fel egy újabb kérdést, ami hirtelen aggasztani kezdett.

- Látom, nagyon elfáradtál ma. Volt is rá okod... Menjünk aludni, jó? -somolygott.

- Nem! Szeretném, ha válaszolnál!

Egy darabig csak nézett a szemembe, majd ismét megszólalt:

- Azon kívül, hogy egy suliba járunk?

- Ne poénkodd el a dolgot! -szóltam rá. -Tudni akarom a véleményed!

- Hmm, hát, nem sok közös vonást tudok... De miért baj az? Számít valamit??

- Igen.

- Megvan! Mindketten szerelmesek vagyunk! -nevetett.

Finoman oldalba löktem. Azt hiszem, most már ő is kimerült lehet. Nem erőltettem tovább a témát.

- Gyere, menjünk aludni!