- Ez nem lehet! -kaptam a szám elé a kezem.

Felpattantam a padról és magára hagyva a meglepett Ront, befutottam a kastélyba. Jaj, hiszen félreértette az egészet! Mindenképpen tisztáznom kell magam!

Szétnéztem az előtérben, de a fiú nem volt sehol.

Visszasiettem a Nagyterembe, de a tömegben -még ha ott is lett volna, -akkor sem vettem volna észre.

Nem tudtam, most merre induljak. Csak azt, hogy meg akarom találni. Gépiesen jártam végig a folyosókat, mentem, amerre a lábam vitt. Vagy húsz percig keresgéltem, de ne találtam meg.

A táncterembe nem volt már kedvem visszamenni, ezért úgy döntöttem, ismét kimegyek a kertbe. Óvatosan kinéztem a kapun, de Ron valószínűleg már régen visszament.

Megkönnyebbülve léptem ki a fűre.

A tó felé sétáltam. Amikor már csak tíz- tizenöt méterre lehettem a parttól, megláttam egy alak sziluettjét a holdfényben. Az a valaki épp köveket dobált a vízbe.

Még közelebb mentem, majd amikor végre megismertem az illetőt, megkönnyebbülve elmosolyodtam. Igen, ő az!

Bizonytalanul közelítettem meg a fiút.

- Draco?

Semmi válasz, csak még két kődarab suhant a jeges vízbe.

Még közelebb mentem hozzá, most már tisztán láttam az arca minden vonását. Ő nem nézett rám, konokul a tó tükrére meredt. Látszott rajta, egynél jóval több vajsört ivott meg az est folyamán.

- Mit akarsz itt? -morogta összeráncolt szemöldökkel.

- Félreértetted a helyzetet! -kezdtem bele- Tudod...

- Hahh! Mit lehet ezen félreérteni! -emelte fel a hangját. -Vízli és te. Gratulálok, nagyon szép pár vagytok!

- Meg sem hallgatsz! -csattantam fel.

- Köszönöm, de nem kérek részletes elemzést arról, hogy ti ketten miket csináltatok az este!

- Na látod, ezt nem bírom benned Draco Malfoy! Hogy olyan önfejű vagy!

Végre levette a szemét a vízről és rám függesztette. Ismét találkoztam a szürke szempárral. Teljesen elvesztem. Anélkül, hogy felfogtam volna, mit csinálok, hirtelen a nyakába akasztottam mindkét karomat, és amikor a súly alatt kissé lentebb hajolt, megcsókoltam. Már hetek óta vágytam rá, hogy megtegyem.

Viszonozta a csókot és átölelt. Bár nagyon hideg volt, az érintésétől tetőtől-talpig felmelegedtem.

Hosszú percek múlva engedtem csak el.

Egy ideig csak néztünk egymásra. Szavak nélkül is tudtuk, mit gondol a másik.

Még mindig vacogtam a hóesésben, így átölelt és a sötét parkon át elindultunk vissza a kastélyba.

- Nem is tudod, mit éreztem, amikor megláttalak Weasleyvel!

- De igen... Ugyanazt, mint amit én éreztem, amikor Pansyval táncoltál. Mondd, kedveled a lányt?

Elkerekedett a szeme.

- Hermione! Tudod nagyon jól, hogy csak azért mentem vele a bálba, mert te nemet mondtál!

Elhúzta a száját.

- De tényleg, miért mondtál nemet?

Sóhajtottam.

- Hát, tudod, nem mehettünk volna semmiképp együtt. Hiszen... senki sem tudja, hogy mi... hogy mi... -itt elakadtam.

- Hogy mi egy pár vagyunk?

- Azok vagyunk? -álltam meg.

- Azt hiszem, igen -mosolyodott el.

Szerettem volna ismét megcsókolni, vagy közelebb bújni hozzá, de már odaértünk a tölgyfaajtóhoz. El kellett engednem a kezét.

- Akkor? -kérdeztem, amikor már a bejárati csarnokban álltunk.

- Nem akarom, hogy elmenj! -szólt hevesen.

- Hát hová menjünk? -kérdeztem kezdődő izgalommal.

Elgondolkodott.

- Menjünk a mi klubhelyiségünkbe. A mardekárosok biztos nem jönnek meg egyhamar. Crak és Mostro pedig úgyis kiütik magukat este... De azért beszélek velük. Itt várj!

Azzal elsietett a Nagyterem felé, majd el is tűnt a táncolók forgatagában.

Egyedül maradtam a gondolataimmal. Helyes-e, amit teszek? Nem tudtam, mi a helyes. Csak az, hogy vele akarok lenni. Végre nem csak pár röpke percre, hanem egész estére. Reggelig.

Hamarosan visszatért és mosolyogva bólintott.

- Gyere! -Megfogta a kezem, majd húzni kezdett magával egy alagsori lépcsőn át egy szélesebb folyosóra. Egy ideig még próbáltam megjegyezni az utat, de hamar elvesztettem a fonalat. Már nem tudtam, merre járunk. A kastély e részein nem voltak óráink. Végighaladtunk pár folyosón, levágtuk az utat egy falikárpiton át, majd megálltunk egy üres falfelület mellet.

Malfoy elsuttogta a jelszót, mire kitárult a falba rejtett kőajtó.

Beléptünk az üres klubhelyiségbe. Kíváncsian néztem szét. A kandallóban itt is lobogott a tűz, furcsa fényt adva a zöld drapériáknak és festményeknek.

De a griffendél helyiségéhez képest ez egy kicsit hidegebb és barátságtalanabb volt. Valószínűleg azért, mert ez egy alagsori hálókörlet volt.

- Öhm, szerintem menjünk inkább be a mi szobánkba... Tudod, ha itt talál téged valaki...

- Jó -mondtam félszegen.

Felmentünk egy csigalépcsőn, majd benyitottunk egy szobába, aminek az ajtaján a "hatodévesek" felirat díszelgett.

A helyiségben négy baldachinos ágy állt, mellettük szekrények, utazóládák és egy íróasztal a sarokban.

Draco otthonosan leült egy karosszékbe, én azonban bizonytalanul álltam az ajtónál, hátamat a falnak támasztva.

Annyi mindent szerettem volna neki mondani, most azonban azt sem tudtam, mivel kezdjem és hogy ilyen helyzetben mit lehet ezekből elmondani.

- Na, hogy tetszik? -törte meg a csendet.

- Szép -bólogattam. -Főleg az a sok ruha az ágyon.

- Oh! -a fiú felpattant, majd igyekezett rövid idő alatt mindent elpakolni az egyik ágyról és környékéről. A könyveket és a ruhaneműket hanyagul beledobálta az utazóládájába.

Mikor végzett, felpillantott.

- Nem akarsz leülni?

Zavartan bólintottam, felakasztottam a kabátomat egy fogasra, majd helyet foglaltam mellette az ágy szélén. Amikor már leültem, akkor jutott eszembe, hogy lehet, hogy inkább a karosszéket kellett volna választanom.

- Crakék nem voltak mérgesek, hogy kitiltottad őket a szobából? -kérdeztem.

- Nem voltak azok. Már engem is alig ismertek meg... -vigyorodott el.

Félszegen elmosolyodtam.

- Akkor jó.

Újabb csend következett. A zöld szőnyeg mintáját bámultam a padlón.

- Tudod, nagyon jól áll neked a sötétkék -szólalt meg hirtelen.

Erre a kijelentésre felkacagtam.

- Valami vicceset mondtam? -kérdezte kicsit sértett hangon.

- Jaj, nem, dehogy! Csak pont ugyanezt mondta Ron is az este, amikor akart tőlem valamit -nevettem.

- Hmm, Weasley tényleg meg akart csókolni? -faggatott.

- Igen -kíváncsi voltam, mire megy ki a játék.

- És te hagytad magad?

- Nem! Nem hagyom ám mindenkinek, hogy megcsókoljon -jelentettem ki.

- Miért? Kinek hagyod? -vigyorgott csalfán.

Az egyik kezemet a tenyerébe vette és cirógatni kezdte.

- Nekem megengeded?

- Nem ez lesz az első alkalom- mosolyogtam és lassan megcsókoltam.

Mikor újra kinyitottam a szememet, ő egy kicsit távolabb húzódott tőlem. Elmélyülten figyelgette a vonásaimat.

- Én nem akarlak semmire sem kényszeríteni -mondta halkan.

Elvörösödtem ráztam a fejemet.

- Nem kényszerítesz semmire -suttogtam.

- Biztos?

Egy újabb, hevesebb csókkal válaszoltam. Ő ezt valószínűleg elfogadta válaszként, mert nem tiltakozott.

Átölelt és közelebb húzott magához. Eldöntött az ágyon, és teste hozzásimult az enyémhez. Ujjaink a fejünk felett összekulcsolódtak.

Egyre szenvedélyesebben csókolt. Már nemcsak az ajkaimat, hanem a nyakamat, vállaimat is. Kezeivel végigsimogatta a testemet. Éreztem, hogy elgyengülök.

Új volt nekem az érzés, de csodálatos dolognak találtam.

Amikor újra a szemembe nézett, elmosolyodtam. Feltehetőleg megerősítést várt, amit meg is kapott.

Kibontotta a feltűzött hajamat és átfésülte az ujjaival. Kezeivel most már céltudatosan gombolta ki a ruhámat, hogy aztán a drága estélyit a padlóra dobja. Nemsokára a fekete inge és nadrágja is ott kötött ki mellette.

Csókokkal borította minden porcikámat. Éreztem, hogy elolvadok a karjaiban. Egész testemben kívántam őt, mégis megijedtem az ismeretlen erőtől. Ő nyugtatóan rámmosolygott. Bíztam benne.

Átadtam magam a közös szenvedélynek, az eggyéválás élményének.

Órákkal később aludtam csak el a karjaiban. Ezen az estén nagyon boldog voltam, boldogabb, mint bármikor az eddigi életemben. Igen, azt hiszem, most már rájöttem, mit érzek iránta: Szeretem. Tiszta szívemből szeretem.