Hazafelé menet már teljesen eltűnt a délutáni önfeledt jókedvem.

Minél előbb a kastélyban szerettem volna lenni, hogy lássam, milyen állapotban van Malfoy. Valahogy már egyáltalán nem tudtam haragudni rá.

Belépve az iskola kapuján, szétnéztem az előtérben, majd beszaladtam a Nagyterembe, de a fiút sehol sem találtam. Harryék ott is maradtak vacsorázni. Ron úgy látszik, felgyógyult a hasfájásból...

Amíg felértem a klubhelyiségbe végigpásztáztam a folyosókat, de semmi.

Beléptem a Kövér Dáma festményén át a griffendél toronyba. Ott csak pár első-, és másodéves diák lézengett, a többiek nyilván még nem tértek haza a faluból.

Lehuppantam egy üres fotelbe, a cicám rögtön az ölembe telepedett.

Bambán simogatni kezdtem őt.

Mégis, hol lehet?? Bezzeg amikor látni sem akartam, mindig megjelent!

Aztán eszembe jutott a pergamen, amit tőle kaptam.

Idegesen kotorászni kezdtem a talárom zsebeiben, míg végül az egyikben ráakadtam a papírdarabra.

Egy rövid üzenetet rejtett:

Gombóc keletkezett a torkomban. Ránéztem az órámra: háromnegyed öt volt.

Nem is tudom, mit csináltam majd egy óráig. Ronék időközben megérkeztek, és a többi diák is kezdett hazaszállingózni. Kint már sötétedett.

Jó sokáig csak mereven néztem a fiúkat, akik varázslósakkoztak. Sosem szerettem ezt a durva játékot, de most örültem neki, hogy legalább valami le tud kötni. Ron húga, Ginny is leült hozzánk, Csámpást rögtön át is csábította az ölébe. Most ezt egyáltalán nem bántam.

Tíz perccel hat előtt aztán felpattantam a helyemről.

- Hová mész? -nézett fel a tábla mellől Harry.

- Ööö, még…még nem írtam meg a számmisztika dolgozatomat. Azt hiszem, megyek is a könyvtárba, ott sokkal nyugodtabban tudok dolgozni -rögtönöztem.

- Jaj, ne már Hermione! Lazíts egy kicsit! Még ott a vasárnap, rengeteg időnk lesz tanulni! -mondta Ron.

- Nem akarom az egészet holnapra hagyni- hazudtam tovább- akkor én megyek is…

De alig tettem meg pár sietős lépést, Ginny is utánam szólt:

- Hermione! A könyveid! -mutatott az egyik asztalon tornyosuló könyvkupacra.

Sóhajtottam, majd kissé szórakozott képet vágva visszamentem az asztalhoz, és találomra kiválasztottam néhány könyvet.

- Sziasztok! -köszöntem el.

Az utolsó pár métert futva tettem meg McGalagony osztályterméig. Nem tudom, miért akarta Malfoy, hogy itt találkozzunk, de aztán úgy gondoltam, valószínűleg ő is csak a hasára ütött, amikor a levelet írta.

De már nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan magyarázza majd a viselkedését.

Mivel már hat óra bőven elmúlt, kételkedni kezdtem, hogy egyáltalán eljön-e? Végülis ha tényleg olyan súlyos sebeket kapott…

Ekkor megnyikordult az ajtó, és kisvártatva belépett rajta Ő. Csak egy pillanatra nézett rám, majd becsukta az ajtót, és lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel a terem elejébe ment. Követtem a szemmel.

Furcsa. Ez a baktató, szemlesütő járásmód egyáltalán nem illett egy tekintélyes családból származó fiúra.

Nehézkesen felült az egyik padra. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg tényleg lehet pár fájó sérülése. Eredetileg kérdőre akartam vonni a viselkedését, mind az éjjelit a kastélyban, mind a roxmortsit. De hirtelen úgy megsajnáltam. Pillanatok alatt elszállt a mérgem, amit irányában éreztem.

Közelebb mentem hozzá, és leültem vele szembe egy pad tetejére. Szőke haja még mindig a szemébe lógott, és elég sápadt volt az arca. Sápadtabb még a szokásosnál is.

- Malfoy?

- Tessék.

- Hmm, azt hiszem, neked kellene elkezdened...

Végre felnézett rám. Akkor láttam meg, hogy az arcát is számos horzsolás borítja.

- Te jó ég! Mégis mi történt veled? -a kezemet a szám elé emeltem.

Elhúzta a száját, majd belekezdett:

- Először is, tudod te azt nagyon jól. Szent Potter műve.

- Már ne is haragudj, hogy ezt mondom, Malfoy, de te provokáltad ki az egészet. -Egy kicsit kioktatóra sikeredett a hangom, így hozzátettem: -Mindazonáltal nem tudom elhinni, hogy lehetett Harry ennyire durva!

Megvonta a vállát.

- Nem azért hívtalak ide, hogy sajnáltassam magam. Már nem vagyok kisfiú...El tudom viselni.

- De ugye azért elmentél a gyengélkedőre? -kérdeztem.

- Hah, még mit nem! Hogy aztán tovább szekáljanak a kedves barátaid, hogy babusgattatom magam az ápolónővel? Szó sem lehet róla! -jelentette ki. -Nem is olyan vészes…

De szavait meghazudtolta a merev tartása, és az ökölbe szorult keze.

Leszálltam a padról és felé indultam. Feltett szándékom volt, hogy megvizsgáljam a sebeit, hátha egyet-kettőt én is meg tudok gyógyítani. Előhúztam a pálcámat.

- Felejtsd el, Granger -állított le kézfeltartással. -Mondom, nem ezért kértem tőled, hogy elgyere!

- Hát akkor?

- Ülj le- kérte.

Most már közvetlenül mellette foglaltam helyet a pad tetején. Látszott rajta, hogy meglepődött. Pár pillanatig figyelgetett, majd megszólalt:

- Szóval az ellenőrzőkörútról szerettem volna beszélni veled -kezdte.

- Ó, tényleg? -tettettem meglepetést. Picit elmosolyodott rajta.

Egész testével felém fordult és a szürke szemeivel mélyen belenézett az enyémbe. Nem lett egy kicsit melegebb idebent?

- Azt akartam mondani, hogy ne haragudj… Nem tudom, miért csináltam…Vagyis… - csuklott el a hangja.

- Semmi gond -feleltem gyorsan- akkor talán felejtsük el, jó?

- Jó -vágta rá csöndben.

- Jó -ismételtem én is.

Még mindig néztük egymást, majd pár pillanat múlva egyszerre mozdultunk a másik felé. Ajkaink ismét találkoztak, és ugyanazt a bizsergető, forró érzést éreztem a testemben, mint legutóbb. De már nem váltak el ajkaink olyan sietve, mint az első alkalommal.

Még közelebb húzódtam a fiúhoz és megborzongtam, amikor bátortalanul átölelt.

A dereka köré fontam a karjaimat, de ő felszisszent a fájdalomtól.

- Jaj, Malfoy, ne haragudj... Sajnálom -mondtam halkan és távolabb húzódtam tőle.

- Nincs semmi baj- felelte, kezével maszírozva a bordáit.

- Nem tudom elhinni, hogyan lehet Harry egyetlen átka ilyen erős… - szólaltam meg fél perc néma csönd után.

- Egyetlen?? -emelte fel a hangját. -Ezt mondta??

- Miért vagy felháborodva? Harry elmesélt mindent. Egymásra lőttetek, és az ő varázslata eltalált téged, te meg valószínűleg mellélőttél -feleltem tárgyilagosan.

- Ja. Szépen átalakította a történetet!

- Miről beszélsz?

- Csak azért mondom el, Granger, hogy ne kergess hiú ábrándokat a mindig becsületes Potterről… Ott vártam rá a Szellemszállás előtt. Már alkonyodott, de még nem jelent meg, így tovább kémleltem az utcát. Aztán hirtelen egy kiáltást hallottam valahonnan mögülem és ugyanebben a pillanatban úgy éreztem, mintha iszonyatos erővel nekem jött volna valami hegyes dolog hátulról… Bizony Granger, az első átkot hátulról küldte…

Aztán mivel lábra tudtam állni, közelebb jött. És, hát jó, sértegetni kezdtem a szokásos dolgokkal, és megemlítettem neki Sirius Blacket. De mintha bekattant volna! Az sem érdekelte, hogy a pálcám legurult a dombról és fegyvertelen vagyok…El se lehet képzelni…

Egy darabig nem bírtam megszólalni.

- Ez nem igaz -feleltem végül. - Csak most találtad ki! Nem hiszem el, hogy Harry bárkit is hátba támadt volna valaha!

Összeszűkült a szeme és leszállt mellőlem az asztalról. Elővette a varázspálcáját. Azt hittem, nekem támad, de csak letette az asztalra. Aztán kigombolta a talárját, háttal fordult nekem, és felhúzta a pólóját a hátán.

Halkan felsikkantottam.

Szinte az egész hátát beborította egy kör alakú, gennyes seb. Nem volt szép látvány, de rögön észre lehetett venni, hogy ezt csak varázslat okozhatta.

- Szerintem ezzel most rögtön menj fel a gyengélkedőre -mondtam fagyosan. Fogalmam sincs, ki okozta a sebet, de nem tudtam elhinni, hogy Harry lett volna. Feldühített ez a nyilvánvaló rágalom.

- Gondolhattam volna… - suttogta és ökölbe szorította a kezét. Láthatóan nagyon kellett türtőztetnie magát. Megfogta a ruháit, kisántikált az ajtón, majd hangosan becsapta maga mögött.