Elveszett lelkek

Első fejezet

Remus már nem tudta, pontosan mennyi ideje álldogált a hatalmas ház előtt. Lába mellett fekvő ládájára vékony hóréteg hullott, ujjai teljesen átfagytak a metsző hidegben, haját pedig összekócolta az erős szél. A fiú még egyszer rápillantott a kezében szorongatott papírra. A gyenge utcai fényben alig tudta kivenni a rövid újságcikk szövegét, de igazából nem is volt rá szüksége. Legalább ezerszer olvasta már el:

Ház körüli munkákra szolgálót keresünk.

Kor, nem, származás nem akadály.

Azonnali felvétel!

Cím: London, Grimmauld tér 12.

A lap alján cikornyás betűkkel a következő felirat díszelgett: A Nemes És Nagy Múltú Black Család, ”Toujours Pur”.

A fiú nagyot sóhajtott. Szolgáló. De mégis mire számított? Ki alkalmazna másra egy 17 éves, alig képzett varázslót? Főleg úgy, hogy nem kérdezik, honnan jött és mit csinált azelőtt…

-Szedd össze magad! –suttogta az orra alatt Remus, majd csomagját maga után húzva a ház ajtajához lépett. A kapu legalább háromszor akkora volt, mint ő, a kopogtatót pedig még lábujjhegyen állva is épphogy elérte. Az esti csöndben az erőtlen kopogás mégis hatalmas robajnak hallatszott.

Pár pillanat múlva aztán nyikorogva kitárult az ajtó egyik szárnya. Remus egy ideig csak pislogni tudott. Teljesen elvakította a ház belsejéből áradó fény. Nem látott mást, csak egy sötét árnyalakot.

-Lupin. Remus Lupin, igaz? –érkezett a fagyos női hang.

-Igen –felelte a fiú. Most már tisztán látta a hang tulajdonosát. Egy magas, vékony, fekete talárba öltözött, középkorú nő állt előtte. Arca kemény és rideg volt, akárcsak az odakinn tomboló tél.

-Igen, asszonyom. Vagy Mrs. Black. Megértetted? –kérdezte hűvösen és kimérten a boszorkány.

-Igen… asszonyom –válaszolta Remus. Akaratlanul is megremegett a nő hideg tekintetétől.

-Gyere be, mielőtt megfagysz. Úgy nem veszem semmi hasznodat.

Remus bólintott, majd lehajolt a csomagjáért és átemelte a küszöbön. Ahogy belépett a fényben úszó nappaliba, az ajtó azonnal becsapódott mögötte. Nem tudta miért, de hirtelen olyan érzése támadt, mintha börtönbe zárták volna.

-Elég vékonyka vagy –kezdte a nő, miközben tetőtől-talpig végigmérte a fiút. –Biztos, hogy bírni fogod a munkát? Nem hiányzik még egy kolonc a nyakamba.

-Igen, asszonyom. Bírni fogom –felelte halkan, de határozottan Remus.

-Rendben van. A szobád a legfelső szinten lesz. Tartsd tisztán, senki nem fogja helyetted megcsinálni. Hétvégenként egy nap kimenőt kapsz, de ne keveredj semmi bajba, mert nem vállalunk érted felelősséget. A fizetésedet a munkád minősége alapján kapod, szóval nem ajánlatos, hogy elhenyéld az időt. Holnap reggel 8 órára gyere le ide és megkapod a feladataidat –ezzel a nő egyetlen további szó nélkül megfordult és kiment a szobából.

Amint az ajtó becsukódott mögötte, a fiú hatalmasat sóhajtott.

 Lehetett volna rosszabb is –gondolta magában, miközben holmijával együtt elkezdte megmászni a végtelennek tűnő lépcsősort.– Végül is, nem kérdezett semmit. Bár biztosan nem nyerné el a világ legszívélyesebb munkaadója címét…

Remus a második lépcsőfordulónál már úgy érezte, hogy leszakad a lába. Ki építette ezt az átoknagy házat? Körülötte a falakat végig hatalmas festmények díszítették, mindegyikről felszegett fejű boszorkányok és varázslók néztek le rá. Az egyik képen a fiú Mrs. Blacket ismerte fel. Egy méltóságteljes férfi mellett ült egy bársonyszékben, mellettük pedig két fekete hajú fiú állt. A fiatalabb apja vállára tette egyik kezét és büszkén kihúzott háttal nézett előre. Az idősebb ellenben mintha olyan messzire húzódott volna tőlük, amennyire csak tudott. Arca azonban semmilyen érzelmet nem tükrözött.

Remusnak hamarosan más is feltűnt: mindenhol centi vastagon állt a por, az ablakokon már alig lehetett kilátni, a szőnyegeken pedig hatalmas sárfoltok éktelenkedtek.

-Az elődöm nem lehetett a legjobb –mormogta magában a fiú. Hirtelen azonban megütötte a fülét egy halk zaj. Nem is zaj volt… zene… talán zongora? Igen, egész biztosan az. Bárhonnan felismerné ezt a hangot. Régen az édesanyja is mindig játszott…

Ne kezd megint, Remus! –gondolta dühösen.– Tudod, hogy így könnyebb lesz nekik.

A zene hirtelen elhallgatott, mintha elvágták volna, a fiú pedig észre sem vette, hogy időközben elérte a lépcsősor végét. Vele szemben mindössze egyetlen kopott ajtó állt. Alighogy belépett rajta, iszonyatos bűz csapta meg az orrát.

-Tényleg nem az elődöm volt a legjobb –mondta fintorogva a fiú, majd behúzta maga mögött az ajtót.

A szoba mindössze egy rozoga ágyból, egy kis asztalból, két székből és egy erősen düledező szekrényből állt. Az ággyal szemben egy, a szoba méretéhez képest túlságosan is nagy ablak ékeskedett. Az üvegen keresztül pont az ágyára sütött a fogyó hold fénye.

Bájos –gondolta Remus szarkasztikusan, miközben ládáját az ágy mellé húzva, leült annak a szélére.

Néhány percig csak az ablakon át bámulta az alatta elterülő várost. A házakat, az utat és a fákat már jóval vastagabb hóréteg fedte, a távolabbi ablakokban pedig ünnepi fények csillogtak. Remus érezte, hogy egyre inkább nehezedik a szemhéja. Lassan elnyújtózott az ágyon és megpróbálta kizárni agyából az elmúlt napok emlékeit.

Sosem mehet többet haza. Nem hagyhatja, hogy a szülei tovább szenvedjenek… vagy valami még rosszabb történjen velük. Nem. Így jobb lesz mindenkinek. És ki tudja, mit hoz a holnap?

-Boldog Karácsonyt! –suttogta halkan a fiú, majd szinte azon nyomban elnyomta az álom.