Második fejezet

… Miért nem takarodsz el innen, mocskos vérfarkas! Mindenkinek szívességet tennél vele!

…Kárörvendően vigyorgó arcok mindenütt …Egyetlen gyors levél …Meg kell értenetek!... Jobb lesz így… Ne keressetek …Szeretlek Benneteket! …

-Kölyök!

Remus remegve, jeges verejtékben úszva ült föl az ágyán. Hirtelen azt sem tudta, hol van. Agyában még mindig élesen rajzolódtak ki a rémálom képei, amelyek azóta üldözték, mióta eljött otthonról.

-Kölyök! Hol van már az az átkozott gyerek! –hallotta most már tisztábban Remus a dühös férfihangot. Ködös tekintettel az órájára pillantott és érezte, hogy ereiben megfagy a vér. 9 óra. Amilyen gyorsan csak tudott, kikászálódott az takaró alól és kissé szédelegve elindult lefelé a lépcsőkön.

Mire leért a nappaliba, már sikerült nagyjából felébrednie, de szíve még mindig a torkában dobogott. Ennyi –gondolta magában keserűen.– Kész. Most ki fognak rúgni. Hogy lehettem ennyire figyelmetlen!

A szobában, amely, akárcsak tegnap, most is teljes fényében csillogott, három ember állt. Mrs. Black fordult felé elsőként.

-Szerencse, hogy nem szakácsnak vettelek föl. Tőled akár éhen is halhatnánk -mondta fagyosan.

-Sajnálom, asszonyom. Többet nem fordul elő.

-Ajánlom is! –csattant fel hirtelen az idősebb férfi. Szürke szemei fenyegetően megvillantak. -Vagy búcsút mondhatsz az állásodnak! Pedig ennél jobb már nem juthat a magadfajtának! Hogy mit meg nem engednek maguknak manapság ezek a cselédek!

A férfi mellett álló fiú, akit Remus az este látott képről azonnal felismert gőgös tartásáról, most kajánul elvigyorodott.

-Miért nem rúgod ki, apám? Hadd tanulja meg, hol a helye! –javasolta élvezkedve, miközben szánakozva végignézett Remuson. A fiú érezte, hogy háta mögé rejtett keze ökölbe szorul, de nyugalmat erőltetett magára. Bírd ki! Mondtak már ennél sokkal rosszabbat is. Ne hagyd, hogy egy ilyen elkényeztetett kiskölyök elrontson mindent!

-Elég lesz, Regulus drágám! –mondta ekkor fiára mosolyogva Mrs. Black. –Gyere, menjünk reggelizni. Apád majd eldönti, mihez kezd vele –ezzel egy pillantásra sem méltatva Remust, kivonult a szobából, nyomában a felszegett fejű fiúval.

Remus ekkor döbbent rá, hogy csak rá vártak. Csak arra, hogy elkéssen és megalázhassák. De mégis mit várt? Hogy elnézőek lesznek és kedvesek? Akárhogy is, most már legalább azt tudta, mire számítson.

A férfi eközben hőbörögve járkált fel-alá, néha-néha a fiú felé sandítva.

-Miért ver minket a sors mindig ilyen szerencsétlen alakokkal? Minden mágusnak kijár egy épkézláb szolgáló, hozzánk meg mindig csak a söpredék kerül…

-De mire való ez a söpredék, ha nem arra, hogy a mi mocskunkat takarítsa, nem igaz apám? –érkezett a váratlan felelet a bejárat felől. Remus olyan hirtelen fordult a hang irányába, hogy még a nyaka is belerándult.

Az ajtóban egy magas, fekete kabátba burkolózott korabeli fiú állt. Hajába belekapott a nyitott ajtón át besüvöltő szél, ruháját pedig jó néhány helyen vékony hóréteg fedte.

-Csukd be az ajtót! Nincs rá szükség, hogy a szomszédok meglássák, mikor szándékozol hazafáradni –mondta hidegen Mr. Black

-Bocsáss meg, apám. Úgy elszaladt az idő! –felelte a fiú erősen megjátszott bűnbánással a hangjában. –Lemaradtam volna az esti szeánszról? Hány muglit áldoztatok tegnap?

Az idősebb férfi halántékán ekkor már vészesen lüktetett egy ér. Remus, aki eddig csak egyik helyről a másikra kapkodta a fejét, a beálló csendben elérkezettnek látta az időt, hogy megkérdezze, mit kell majd tennie és hogy végre elszabadulhasson onnan.

-Uram? Megmondaná, hogy mit…?

-A nappalival és az ebédlővel kezdesz –vágott a szavába a férfi, miközben tekintetét még mindig a fiáéba fúrta. –Holnap vendégeink lesznek. És Sirius úrfi is jobban teszi, ha idetolja a képét –sziszegte, majd válaszra sem várva belépett azon az ajtón, amin keresztül pár perccel azelőtt a család többi tagja távozott.

-Ahogy parancsolja, őfelsége –mormolta félhangosan az ifjabb Black és a kelleténél kicsit erősebben bezárta az ajtót. Remus arra számított, hogy a fiú a lépcsők felé indul, vagy az ebédlőbe megy, ehelyett az közelebb lépett hozzá.

-Te lennél az új jelentkező? –kérdezte. –Anyám mindig meg tud lepni. Nemrég egy vén boszorkát fogadott föl, aki már a pálcáját is alig tudta felemelni. Most újított. Gyerekeket alkalmaz.

-Nem vagyok gyerek! –vágta rá gondolkodás nélkül Remus, de rögtön meg is bánta. Ez az. Feleselj csak! Ha nem volt elég nekik, hogy elkéstél, ezért biztosan szívesen röpítenek ki az ajtón! Mi a fene ütött beléd!?

A várt dühkitörés azonban nem következett be. Épp ellenkezőleg. A másik fiú elvigyorodott, szürkéskék írisze pedig szinte már vidáman csillogott.

-Azt látom. Még egy gyerek is tudja, hogy ezt a házat messziről kerülnie kell. Ezek szerint te csak egyszerűen bolond vagy.

Remus érezte, hogy az arcába szökik a vér. Ezt azért mégsem fogja hagyni! Akármilyen úrifiú is, ezt nem kell elviselnie még tőle sem. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon, kerül, amibe kerül, amikor észrevette a fiú széles vigyorát. Ez nem lehet igaz? Mit viccelődik ez velem? Mielőtt azonban bármit is mondhatott, vagy tehetett volna, a másik fiú felényújtotta jobb kezét.

-Sirius Black –mutatkozott be. –És ha bármikor is uramnak akarnál szólítani, én magam átkozom meg az ágyadat, hogy egész éjjel polkát járjon –tette hozzá, még mindig vigyorogva.

Remus egy pár másodpercig továbbra is tátott szájjal állt. Ezt meg mire vélje? Ezzel szórakoznak mostanában a gazdagok? Barátságosan indítanak, hogy aztán jól az ember képébe röhöghessenek? Persze azért ez erre a családra eddig nem igazán volt jellemző.

-Nem vagyok ám fertőző –szólalt meg ismét a fiú, látva a másik hezitálását. –Bár drága anyámék szerintem jobban szeretnék ha az lennék. Úgy legalább nem kellene külön indokot találniuk, hogy kidobhassanak innen –mondta, továbbra is várakozó tekintettel. Rendben van, Sirius Black…

-Remus Lupin –felelte a fiú és kezet fogott vele.

-Örülök, hogy megismertelek -rázta meg a kezét mosolyogva a másik. –Ha most megbocsátasz, mennem kell a reggeli etetésre. Ki nem hagynám semmi pénzért. Összeült a Szent Család… -tette hozzá az orra alatt, majd egy biccentéssel az ebédlő felé indult. De még mielőtt belépett volna rajta, visszafordult a fiú felé.

-Remus! Mielőtt elfelejtem… Isten hozott, az őrültek házában!