Harmadik fejezet

Remus szinte az egész napját takarítással töltötte. Akadt is elég tennivaló. Már maga a régi kandalló kitakarítása is több mint egy órájába került, hiába használta a legjobb varázsigéket, amiket még az édesanyjától hallott. Ezután következett a hatalmas szőnyeg, a számtalan képkeret és aranyból készült dísztárgy. Legalább nem az ezüstért rajonganak –gondolta magában fanyalogva a fiú, miközben már vagy századjára próbálta megtisztítani az egyik otromba órát a rárakódott kosztól.

De akármennyit is dolgozott, egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből a reggeli eseményeket. Sirius Black. Abból, amit hallott, nem ő lehetett a család kedvence. Remus –bár ezt igazán még magának sem akarta bevallani –már emiatt is megkedvelte. Ráadásul ő volt az egyetlen, aki nem úgy bánt vele, mint az utolsó szeméttel. De az sem kerülte el a fiú figyelmét, hogy az ifjabb Blackről sütött: bármit megtenne, amit a szülei elleneznének. Talán éppen ezért játszotta el a kedves háziurat. Hiszen mi is zavarná jobban a híres-neves Black családot, minthogy az egyik tagjuk szolgálóval barátkozik? Jobb lesz vigyázni velük. Sosem lehet tudni, mit forgatnak a fejükben az ilyen emberek. S bár Remus ezt erősen elhatározta magában, mégsem tudott nem gondolni a fiú felé nyújtott kezére. Nem értette miért, de valahogy a lelke mélyén nem hitte, hogy a másik csak szórakozott volna vele.

Dél körül az ebédlőből kilépett egy öreg, ősz hajú, zsákszerű ruháján sokzsebes kötényt viselő, mogorva boszorkány. Remusnak nem kellett sokat törnie a fejét, hogy rájöjjön: ő a szakácsnő. Mrs. Maddison –ahogy Remusnak bemutatkozott –rögtön mormogni kezdett az orra alatt:

-Már megint egy ilyen vékonyka, mindjárt-elfújja-a-szél gyereket sikerült felvenniük. És még csodálkoznak rajta, hogy nem bírják tovább egy hónapnál –beszéd közben egy tálat nyomott a fiú kezébe, amin egy nagy szelet hús és néhány szem krumpli volt. –Hiába beszélek én bárkinek is. Nem hallgatnak rám! Itt mindenki jobban tudja… -zsörtölődött tovább az öregasszony, miközben köténye zsebében turkált. –Mire vársz? Egyél, mielőtt teljesen elfogysz itt nekem! –Remus engedelmesen nekilátott, de közben továbbra is érdeklődéssel hallgatta a boszorkány monológját, aki most szinte teljesen élethűen utánozta Mrs. Black hangját:

-Nem, nem Maddison! A fiatalabbak jobban bírják a munkát! –mondta éles, fagyos hangon. –Bezzeg a nagyasszony még életében nem látott seprűt a kviddicspályán kívül…

 -egy pillanatra elhallgatott, majd diadalmas arccal kihúzott köténye egyik zsebéből egy tábla csokoládét és a fiú felé nyújtotta.

-Ha azt befejezted, edd meg ezt is. Nekem ne mondják, hogy azért lettél rosszul, mert nem jól etettelek.

-Köszönöm –mondta tele szájjal Remus, majd égő füllel elvette a boszorkány kezéből az édességet. Mikor aztán a nő arcára nézett, egy másodpercig le merte volna fogadni, hogy egy kis mosolyt pillantott meg rajta. Az asszony, azonban rögtön visszatért a mormoláshoz:

-Nem hiszem el… hogy lehetnek ilyen bolondok? A fiatalabb többet dolgozik… Ha végeztél, vidd ki a konyhába és mosogass el! Nekem még meg kell főznöm őnagysága vacsoráját. Azt hiszi, attól, hogy tudja, hogyan kell megmelegíteni az ételt, már főzni is tud –dohogta, miközben kisétált a konyhába. Remus még egy ideig vigyorogva hallgatta az öreg boszorkány hangos zsörtölődését, mialatt a csokoládét majszolgatta.

-Látom, megismerkedtél a ház egyetlen normális lakójával – a váratlan hangra a barna hajú fiú olyan gyorsan állt fel, hogy még a csokoládé is kiesett a kezéből.

-Hé, nyugi! –mondta mosolyogva Sirius, aki közben leért a lépcsőn és lehajolt az édességért. –Tőlem nem tudja meg senki.

-Mit ur… -Remus képzeletében hirtelen felrémlett a táncoló ágy képe és elharapta a mondta végét. –Mit?

-Azt, hogy jó ember vagy –mondta a másik és átnyújtotta a csokit a fiúnak.

-Honnan veszi, hogy jó ember vagyok? –kérdezte szemöldökét ráncolva Remus.

-Onnan, hogy Mrs. Maddy csak annak ad csokoládét, akit méltónak tart rá. És rajtad kívül még csak két ember kapott tőle –fejezte be az érvelést a fekete hajú fiú, majd, miután megeresztett még egy vigyort Remus felé, a bejárat felé indult.

-És miért baj az, ha az vagyok? –kérdezte a fiú értetlenül, mielőtt még az ifjabb Black elhagyhatta volna a házat.

Az lassan visszafordult felé, de a játékos vigyor helyén most csak egy halovány, szomorú mosoly jelent meg.

-Arra hamarosan te magad is rá fogsz jönni…