Negyedik fejezet

Remusnak fogalma sem volt róla, mit akarhatott ezzel mondani a másik fiú. De nem sok ideje maradt gondolkodni, ha estére be akarta fejezni a két szoba kitakarítását. Hat óra tájban végül mégis sikerült túlesnie a dolgon és miután megvacsorázott –Mrs. Maddison folyamatos mormolása közepette -, végre felmehetett a szobájába.

Rettenetesen fáradt volt, de amikor megpróbált elaludni, egyszerűen nem jött álom a szemére. Egyfolytában csak Sirius utolsó mondata járt a fejében. Egy ideig még tovább forgolódott az ágyában, de az ügy teljesen reménytelennek bizonyult. Úgy döntött, hogy ha már aludni nem tud, legalább hasznosan tölti el az idejét. Ládája felé nyúlt, hogy kipakolja –hiszen az, az elmúlt este óta érintetlenül hevert az ágya mellett -, mikor egy ajtó nyitódására és hangos nevetésre lett figyelmes. Pár percig halkan fülelt, hátha ki tud még venni valamit, de a zajok elhalkultak.

Persze. Mr. Black mondta, hogy vendégeik lesznek. Kíváncsi vagyok, mivel töltik a karácsonyt. Biztos elmesélik egymásnak, kinek milyen szerencsétlen embert sikerült felvennie szolgálónak –gondolta Remus fanyalogva, de ekkor újabb zajok érkeztek lentről, most még az előbbinél is hangosabban. Becsapódott egy ajtó, majd egy férfi ordítása hallatszott. A fiú csak foszlányokat hallott, de hamarosan felismerte benne a családfő hangját:

-Mégis mit… te magadról?! Hogy lehetsz… nem mehetsz sehova… azonnal… vissza!!!

A másik fél válaszát nem lehetett hallani, de Remusnak volt egy elképzelése arról, hogy ki volt az. Ismét ajtó csapódott, majd néma csönd következett. A fiú csak ekkor vette észre, hogy a nagy koncentrálás közben, már egészen az ajtóra tapadt. Akaratlanul is elvörösödött és gyorsan visszatért a csomagjához.

Semmi közöd hozzá! Fogalmad sincs róla, mi folyik itt...

De azért érdekel, nem igaz? –szólalt meg egy kis hang a fejében. –Kíváncsi vagy, hogy mi történhetett egy ilyen látszólag tökéletes családban…

Hát igen. Végül is mindenük megvan. Mi oka lehet az ifjabb Blacknek a lázadásra? Jó dolgukban már azt sem tudják, mit csináljanak –gondolta keserűen Remus, majd egy sóhajjal pakolni kezdett.

*******

…Takarodj innen! Mielőtt még másnak is baja esik… Vigyázz Lupin! Nem leszel mindig ott, hogy megvédd őket! ...  Nem… Ezt nem tehetitek! NEM!

Remus levegőért kapkodva riadt föl álmából. Már megint. Sosem fog tudni megszabadulni ezektől a képektől. Jó pár percébe került, mire légzése lecsillapodott és az agya viszonylag kitisztult a szörnyű emlékektől. Ahogy azonban fejét visszahajtotta párnájára és fülében már nemcsak szíve dübörgését hallotta, másra is felfigyelt. Ismét felcsendült ugyanaz a zongoraszó, ami első nap. Most sokkal tisztábban és egészen közelről. A fiú a plafont bámulva fülelt és közben erősen ügyelt arra, nehogy véletlenül lecsukódjon a szeme. Egy éjszakára elég volt ennyi rémálom…

Körülbelül negyed óra múlva azonban feltűnt neki valami. A zenész ugyanazt a dalt játszotta újra és újra. S bár a dal gyönyörű volt és a zongorista egyetlen hiba nélkül játszott, mégis… ahogy Remus egyre inkább elmerült benne, feltűnt neki valami. Az elsőre vidáman csengő dalból mérhetetlen fájdalom és szomorúság áradt. A fiú nem értette, miből jött rá erre. Hiszen a zenész mindvégig semmit sem változtatott a játékán, de valahogy…

A zene az utolsó taktushoz ért, de Remus hiába várt, nem kezdődött újból. A fiú ezután még sokáig küzdött a fáradtság ellen, de úgy tűnt, teste nem engedelmeskedik neki. Szemhéja olyan nehéz volt, mintha egy zsák szén húzta volna lefelé s Remus érezte, hogy egész lényét beteríti a kimerültség.

Reggel mégis, hosszú napok óta először, frissen ébredt. Álmában nem kísértették a múlt árnyai, csak egy távoli dallam csendült fel mindig… újra és újra.