Ötödik fejezet

A december utolsó napjai minden különösebb esemény nélkül tovatűntek. Remus szinte minden percét a ház helyrehozásával töltötte. Sosem gondolta volna, hogy egy helyen, ennyi kosz lehetséges. Esténként mindig hullafáradtan dőlt az ágyba, de egészen addig nem tudott elaludni, amíg fel nem csendült az ismeretlen zongorista dala. Sokáig morfondírozott rajta, hogy megkeresse-e a hangok forrását, de aztán mindig lebeszélte magát róla. A legfurcsább az volt, hogy eddig egyetlen szobában sem látott zongorát. S bár néhányban még most sem járt, mégis sokszor már az is átfutott az agyán, hogy talán nem is létezik a dal. Talán csak ő hallja. Talán a Black család ezzel szórakoztatja magát: a szolgálók fülébe ültet egy dallamot és megvárják, hogy az beleőrüljön. Vagy talán csak ő kezdett el meghibbanni. Akárhogy is volt, a rémálmok azóta nem tértek vissza. S ezért Remus akár a szenilitást is elfogadhatónak tartotta volna.

Január első hetében aztán ismét felbolydult a ház. A fiú először nem értette, mi történik, de utána már inkább azt kívánta, inkább sosem tudta volna meg.

Regulus Black visszatért az iskolába.

-És nem is akárhová! –áradozott minden nap, minden órájában, csillogó szemekkel Mr. Black. –A Durmstrangba! Az én fiam! Még csak 14 éves, de a tanárai szerint istenadta tehetség! Nem csoda! A legjobb vért örökölte!... –és ez így ment napokon keresztül. Remus már kívülről fújta a férfi összes anekdotáját és akár még az iskola összes oktatójának nevét is fel tudta volna sorolni, akik ”dicsérték azt az aranyeszű fiút”.

De hiába próbált nem foglalkozni a dologgal, mégis be kellett ismernie: irigyelte a fiút. Nem, nem azért mert agyba-főbe dicsérték. Nem. Remust már az a tudat is féltékenységgel töltötte el, hogy amíg ő más mocskát takarítja, addig mindenki más iskolába jár és gondtalanul éli az életét.

De végül is nem mindenki. A másik Black fiú nem ment sehová. Remus hamarosan arra is rájött, miért nem.

Egy borús, dermesztően hideg reggel, mikor Mrs. Black elküldte őt vásárolni, a fiú épp kilépett a bejárati ajtón, amikor valami észvesztően büdös és szőrös dologba ütközött.

-Nem tudsz vigyázni, hogy hová lépsz!

A dolog, mint az akkor kiderült, egy férfi volt. Egy állig lila szőrmébe burkolt, olcsó pacsulival befújt férfi. Remus nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna nála nevetségesebb alakot.

-Bo… bocsánat, uram –dadogta vigyorával küszködve a fiú. –Máskor majd jobban figyelek.

-Azt jól is teszed! Sir William Percival Arthuro Lendington nem tűri, hogy lökdössék!

-sipította fejhangon a férfi, miközben félhosszú, piszkosszőke haját egy kecsesnek szánt fejrándítással a vállára vetette. –Mr. Black! Ne bámészkodjon! Folytassa a gyakorlást!

Remus, aki eddig a visszafojtott nevetéstől fuldoklott, csak most vette észre a kert végében álló Siriust. Az érdeklődéssel és nem palástolt vigyorral figyelte az eseményeket.

-Igenis, uram! –kiáltotta a fiú, majd egy látványos vigyázzállással egybekötött tisztelgést mutatott be.

-Ne humorizáljon, Mr. Black! Ez a bűbáj igen komoly koncentrálást igényel!

-Értem én azt –bólogatott megjátszott komolysággal a fiú -, csak azt nem tudom felfogni, hogy miért idekinn kell gyakorolnunk. A fagyban. És a térdig érő hóban.

-Nos ha már megkérdezte –felelte a varázsló lenézően –az édesanyja úgy vélte, hogy jobb, ha nem a házat robbantja fel. S még az én rendkívüli tanári képességeim figyelembevételével is megfelelőbbnek találta, ha itt… varázsol.

-Jó tudni, hogy ilyen nagyra becsüli a tudását! –válaszolta a fiú, miközben rávigyorgott Remusra.

A másiknak csak ekkor jutott eszébe, hogy már régen el kellett volna indulnia. Már ment is volna az utca felé, mikor egy bütykös ujjú, ezernyi gyűrűvel díszített kéz nehezedett a vállára.

-Várj csak, kölyök! –mondta a férfi. –Fogd meg ezt egy pillanatra, míg bemegyek egy kis frissítőért. Ez a kemény munka mindig kifáraszt! –sóhajtotta színpadiasan, hanyagul Remus kezébe nyomva valamit, majd magára zárta a bejárati ajtót.

Amint azonban a dolog a fiú ujjaihoz ért, úgy érezte, mintha tüzes vasat szorítottak volna a bőréhez. A fájdalomtól vakon pislogva nézett a kezére. Egy sétabot… egy ezüst fogatú sétabot…

Kétségbeesetten próbálta eldobni magától, de az, mintha hozzáragadt, beleégett volna a testébe. Úgy tűnt, mintha a lába alól kihúzták volna a talajt…

Később nem emlékezett rá, hogyan került az egyik kerti fa tövébe, s arra sem, hogy Sirius mikor tépte ki a markából a botot. Sokáig levegőt is alig kapott, szeme vakon nézett a semmibe, s nem hallott mást, csak iszonyatos dübörgést.

-… van veled?! Remus? Válaszolj már, az istenért!!

-Mi… -lassan kitisztult a látása, s az őrjítő hang is lecsendesedett kissé. –Mi történt? –kérdezte rekedten.

-Ezt inkább én kérdezhetném tőled! –nézett rá ijedten a másik.

-Én nem… nem tudom –hazudta a fiú. Csak ekkor vette észre, hogy kezeivel görcsösen szorítja a másik fiú felkarját. Gyorsan elengedte és megpróbált a hirtelen rátörő hányingertől és szédüléstől nem meginogni.

-Sajnálom –motyogta, miközben arrébb húzódott Siriustól. –Néha… néha megesik velem az ilyen… családi betegség… legközelebb jobban vigyázok…

-De…

-Mennem kell –mondta és amilyen gyorsan csak tellett tőle, az utca felé sietett.

-Várj! –szaladt utána az ifjabb Black, s miután Remus nem akart megállni, elkapta az egyik karját és maga felé fordította. –Várj már! Biztos, hogy nincs semmi bajod?

-Persze. Semmi… semmi, köszönöm. –a másik fiú nem úgy tűnt, mint aki beveszi ezt, de nem maradt több ideje a faggatózásra.

-Mr. Black? Visszafáradna ide? –érkezett Lendington kérdése valahonnan a hátuk mögül. Sirius pár pillanatig még szigorúan kutatta a fiú arcát, láthatólag a fájdalom jeleit keresve rajta.

-Menjen… -próbálkozott Remus.

-De valami akkor sincs rendben! –suttogta a másik dühösen, de érezhető aggodalommal a hangjában.

-Menjen! Tényleg jól vagyok! –erőltetett ki magából Remus egy fáradt mosolyt. –Vigyázzon, mert a végén még magát is befújja azzal a rémes kölnivel büntetésből.

A fekete hajú fiú erre már elvigyorodott, s egy utolsó, kérdő pillantást vetve felé, visszafordult a házhoz. Remus pedig még mindig kissé remegő tagokkal, de valamilyen oknál fogva mégis egy furcsa, de kellemes érzéssel a szívében vágott neki az útnak.