Elmosta az eső

    Ősz közepéhez képest szokatlan, hideg volt az este. Az egész napos fülledtség már a múlté, most a nyugati szél táncolt végig az utcákon. A madarak egy ideje elhallgattak, a járda menti fák sárgás-barnás lombjai pedig meg-megzizzentek. A vihar előjelei.

Mindezt talán az emberek is megérezhették, vagy tudhatták a tévéhíradójukból, mert Londonhoz képes meglehetősen kevés volt akkor a járókelő. Igen, a legtöbben behúzódtak már otthonaikba, onnan figyelték az időjárás alakulását.

Remus azon kevesek egyikéhez tartozott, akik még mindig kint kóboroltak a szabadban. Kezét zsebre dugva baktotott a járdán, végig a földet bámulva.

Az égre időközben szürke felhőfátyolt fújt a szél, majd lepottyantak az első kövér esőcseppek is. De a férfi meg sem érezte a tarkójára hullott vízcseppeket, továbbra is elmerengve lépkedett. Nem telt bele sok idő, és a borongós felhők beváltották a hozzájuk fűzött előrejelzéseket: zivatar kerekedett.

Az eső tényleg úgy esett, mintha “a dézsából öntenék” kifejezésnek mindenképpen eleget akarna tenni; és a muglik is pontosan olyan fürgén szaladtak használhatatlanná vált esernyőjükkel valami menedék alá, ahogy az ilyenkor lenni szokott.

Furcsa látványt nyújthatott hát Lupin, aki olyan nyugodtan sétálgatott gondolataiba mélyedve. Az a tény sem zavarta, pillanatokon belül bőrig fog ázik.

Szőkésbarna haja már rátapadt a fejére és a homlokára; barna, kopottas kabátja is elnehezedett már a víztől. Csak akkor kapta fel egy pillanatra afejét, amikor egy ideges mugli sorfőr rádudált az úttesten.

Meglepetten körülnézett, mintha abban a pillanatban került volna csak az utcára. És ebben volt valami: lélekben eddig egész máshol járt.

Végre sietősebbre fogta lépteit, majd hamarosan elért egy nagy, ódon, 12-es házszámot viselő ház elé.

Felemelte egyik kezét, hogy bekopogjon, de mielőtt hozzáért volna a díszes ajtóhoz, az kitárult.

- Te jó ég, Remus! Hol voltál idáig? –Tonks nyitott neki ajtót, és a jelekből ítélve nagyon aggódott.

Az említettnek ködössé vált a tekintete… Egy percre azt hitte, egy magas, hollófekete hajú, vigyorgó ember áll előtte.

“- …Hol a fészkes fenében csatangoltál eddig, Holdsáp!? Már tűvé tettem érted az egész környéket!”

Aztán finoman megráza a fejét és a képzelgés eltűnt.

Helyette ott állt Tonks egy nagy, zöld kendőbe burkolózva. Az előszobából áradó gyertyák fénye ragyogó glóriát kölcsönöztek most vörös, félhosszú hajának.

- Csak… sétáltam egy kicsit –vont vállat a férfi, és belépett a Black házba. Az ajtó záródása után pedig semmivé foszlott az épület- legalábbis az arra járók számára.

- Jaj, Remus! Hiszen csurom vizes vagy! –sopánkodott tovább a boszorkány. –Na gyere! –azzal a meleg konyha felé vezette Remust. Miután helyet foglalt az asztalnál, egy nagy bögre gőzölgő teát tolt elé.

- Ezt idd meg, aztán öltözz át, mert még megfázol! –szólt anyáskodóan. –A Rend semmire sem megy egy náthás önkéntessel!

És hogy ezzel sem tudott mosolyt csalni a varázsló arcára, inkább leguggolt elé és szelíden megkérdezte:

- Mondd, miért mentél egyáltalán el?

Lupin beleszürcsölt az italába, mielőtt válaszolt volna.

- Te ezt nem értheted, Tonks. Nekem most… sétálnom kellett…

- De miért?

Remus csak megrázta a fejét. Hajából pár vízcsepp a padlóra hulott.

- Ne haragudj… -suttogta.

Nymphadora bátortalanul a férfi térdére tette a kezét. A világos nadrágból szinte csavarni lehetett a vizet.

- Valami bajod van talán?

- Nem! …Nem.

- Akkor miért vagy ilyen szomorú? Még mindig… miatta?

Lupin bögréje hangosan koppant a faasztalon. Egy darabig csak zihálva meredt a poharat markoló kezére, aztán a lány felé fordult. Tonks meglepetten tapasztalta, hogy a férfi szeme könnyes. Még sosem látta őt sírni… Már három hónap is eltelt, azóta… és még akkor sem ejtett egy könnycseppet sem…

- Hiányzik nekem –szólt halkan Remus. –Azt hittem, ki fogom bírni, de tévedtem. Harry miatt… erősnek kellett volna maradnom, de nem vagyok rá képes. Tovább nem… Ő volt az életem.

- Jaj, Remus! –nézett rá sajnálkozva Tonks. –Ezt nem tudtam… Illetve azt igen, hogy szereted, de… ezt nem- halkult el a mondat végére a hangja.

Lupin lehunyta a szemét, és az első két könnycsepp végigfolyt az arcán. Egy olyan ember ült Nymphadora elött, aki már sok szörnyűséget megélt, mondhatni, már hozzá is szokott elviselni azt. Tűrni… Pontosan így sírt most: hangtalanul, keserűen.

- Sss- csitította a nő. Feltérdelt, közelebb húzódott Remushoz és átölelte. A férfi lehunyt szemmel ösztönösen átkulcsolta a vállát.

–Már nem vagy egyedül… -mondta halkan a lány.

- De… elment… -suttogta Lupin fájdalmasan. –Sirius… elment…

- El –ismételte a boszorkány. –De hidd el, az idő gyógyír a sebekre. Fel fogod dolgozni, Remus…

- …lehetetlen… –ráncolta össze a homlokát a férfi.

Tonks kibontakozott az öleléséböl, -pillanatnyilag nem foglalkozva azzal, hogy az ő pulóvere is elég vizes lett-, és elszántan farkasszemet nézett a varázslóval.

- Nem, nem az! –és mielőtt a férfi tiltakozhatott volna, folytatta: -Nem olyan embernek ismertelek meg, Remus Lupin, amilyen az utóbbi időben voltál. Megkeseredett... Szörnyű látni, hogy szenvedsz… és én nem segíthetek.

- Mégis miben segíthetnél? –tudakolta a varázsló. Most már remegett is, mind az átázott ruháitól, mind az érzelmektől. –Hidd el, tudomásul vettem, hogy meghalt. Kész vagyok őt elengedni, de… az emléke örökké itt lesz a szívemben.

Nymphadora lassan bólintott, majd az ő szemét is elhagyta egy könnycsepp.

- Azt kérded, miben segíthetek? –kérdezte, azzal két tenyerébe fogta Remus megilletődött arcát. – Csak hagyd, hogy szeresselek!

Hajnalra végre elállt a zivatar. A Nap vidáman bújt elő a sötétkék felhők mögül, vöröses fényárba burkolva a várost, és a kerteket.

A Grimmauld téri ház hátsó, füves gyepén tegnap még megannyi, lehullott falevelet halmoztak fel nagy, puha halomba. Mostanra azonban a házból kilépőket harmattól csillogó, elterülő levéltenger fogata.

A gondosan összegereblyézett kis domb már nem volt meg. Elmosta az eső…

  *Vége*