Felesleges ember

   A francba…!

Miért nincs nekem elég önuralmam? Miért nem tudok egyszerűen erőt venni magamon? Hiába fogadtam meg, hogy többé nem esek ugyanabba a hibába, többé nem teszem meg, mégsem ment… Meg kellett volna állnom! Már csak miattad is.

De nem! Csak egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok! Egy élőhalott, egy haszontalan kolonc a többiek nyakán...

Még jó, hogy drága anyám háza megfelel a Rendnek. Valamivel én is tudtam segíteni nekik. Mondjuk, ha jobban belegondolok, ezt a házat nélkülem is használhatták volna… nyugodtan, hisz már több, mint egy évtizede lakatlanul állt. Dumbledorenak ha jól tudom, még kulcsa is volt hozzá. Megy minden nélkülem is…

   Ó, a francba, de marha rosszul vagyok…!

Sirius túl hirtelen ült föl az ágyon, így mérhetetlen hányingere támadt. Mindkét kezét a homlokára szorította és előredűlt a térdére. Hamar rájött, hogy ez nem volt egy bölcs mozdulat, úgyhogy gyorsan hátrahajtotta a fejét és megpróbált nagy levegőket venni.

Amikor gyűjtött egy kis erőt, csigalassan feltápászkodott és elvánszorgott a fürdőszoba felé. Útközben számos üvegbe botlott bele. A színes boros és whiskys üvegek finoman össze-összekoccantak, de ez a férfinek olyan volt, mintha közvetlenül a füle mellett csapták volna őket egymáshoz.

Végül csak elért a csaphoz. Megnyitotta és a jéghideg vizet többször is az arcába csapta. Pár pillanatra felfrissült ugyan, de hamararosan tapasztalta, hogy ez az érzés is csak átmeneti.

Megkínzott arccal belenézett a tükörbe. Nos, a látvány sem volt valami elragadó. A férfi hosszú, éjfekete haja összegubancolódva lógott a szemébe és meztelen vállára; magához képest eléggé sápadt és nyúzott volt, a szeme alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek. 

   Nagyon elragadó...

Miután úgy-ahogy megtörülgette az arcát, kissé lehalkult a zúgás a fülében, így észrevette, hogy valaki már pakolgat lent a konyhában.

   Kávé…!

Nyöszörögve és néha a falba kapaszkodva, de lejutott a lépcsőn. A hall kicsiny ablakain beáradó felkelő nap első sugarai sejtelmes narancssárga csíkokat festettek a poros padlóra.

Itt azonban Sirius újabb akadályba ütközött. A nagy hunyorogás közepette nem vette észre a bejárati ajtó mellett álló, kabátokkal jól megpakolt fogast, így teljes lendületével nekiütközött. Ennek természetesen az lett az eredménye, hogy a fogas hangos puffanással eldőlt, a férfi fojtott hangon káromkodni kezdett, Mrs Black kedves portréja pedig éktelen rikácsolásba kezdett:

- …hogy még pihenni sem hagyják az embert! Nézzenek oda…! Itt a család szégyene! Remélem, épp haldokolsz, te bitang, úgy kell neked…!

Az ordibálásra aztán sebes léptek zaja hallatszott, aztán megjelent Remus egy nyitott, sötétkék hálóköntösben. Idegesen ráncigálni kezdte a porté két oldalán a molyrágta, hosszú bársonyfüggönyt. Végre sikerült elhúznia, mire a szitokáradat abbamaradt.

- Mit csinálsz itt? –suttogta ingerülten, miután megfordult. –Hajnalok hajnalán akarod felverni az egész házat?!

Sirius csak megvetően mordult egyet. Még mindig lüktetett a dobhártyája, és így még elviselhetetlenebbé vált mind a fej-, mind a hasfájása.

Lupinnak elég volt egy pillantást vetnie rá, rögtön felismerte a helyzetet.

- Menj be a konyhába! –utasította szigorúan.

- Az az én köntösöm.

- Igen, az –biccentett Remus türelmetlenül. –Gyerünk, indulj!

Bent leültette Siriust egy székre, majd továbbment a tűzhelyhez, amin már rotyogott valami. A fekete hajú férfi a kezébe temette az arcát.

   Miért nem szólsz egy szót sem?? Ez sokkal rosszabb, mintha megszidnál, vagy valami. És ezt tudod is nagy jól…!

Direkt csinálod, direkt kínzol! El akarod érni, hogy elszégyelljem magam, ugye?!

…Tessék! Csak sóhajtozol itt, mint egy mártír! Gyerünk, mondd a képembe, ha nem tetszik valami!

Lupin nemsokára egy sárgás folyadékkal teli tányért tolt Sirius elé.

- Ez mi? –tudakolta az, fintorogva.

- Ugyanaz, mint a múltkor: korhely leves. Jót tesz a gyomornak–felelte nyugodtan. –És nagyon örülnék, ha ezúttal nem borítanád ki.

- Kávét akarok –felelte szárazon a férfi.

- Majd kapsz azt is, ha ezt megeszed.

Sirius duzzogva belenézett Remus borostyánsárga szemeibe, aztán kelletlenül kezébe fogta a kanalat, és enni kezdett.

- Savanyú –jött nemsokára a helyzetjelentés.

- Akkor jó –bólintott Lupin mosolytalan arccal és leült mellé. 

Pár kanál után Black újra felnézett barátjára és gúnyosan elmosolyodott.

- Nos, essünk túl rajta.

- Ugyan min? –hökkent meg Remus.

- Ó, drágaságom, ne csinálj úgy, mintha nem erre készültél volna, amikor megláttál reggel! Gyerünk, ne kímélj!

- Hülye vagy! –állt fel a férfi a fényesre sikált asztaltól.

- Jó, kezdetnek nem rossz, de tudsz te még ennél cifrábbat is mondani…!

- Ide hallgass, te idióta! –a szőkésbarna hajú varázsló megragadta barátja vállát, és szembe fordította magával. –Azt hiszed, nekem olyan nagy öröm így látni téged? Már elmondtam legutóbb is a véleményemet a dologról. Meg az azelőtti és az azelőtti alkalommal is… –Remus feldúltan vett egy nagy levegőt, talán azért, hogy lecsillapodjon. –Utálom, amikor részeg vagy! És utálom… nagyon utálom, amikor másnap hozzád sem lehet szólni, mert te most szenvedsz! De neked beszélhet az ember! Ha a fejedbe veszel valami baromságot, akkor Merlin sem rettenthet el a célodtól, hogy a sárga földig leidd magad!

Elhallgatott, és összeráncolt szemöldökkel fürkészni kezdte Black vonásait.

- Most mit vársz, hogy sajnáljalak?

- Azt –vágta rá dacosan Sirius. –És ne haragudj, de nyomós okom volt rá…

- Hahh! –Lupin ellökte magát az asztalról, ahol eddig támaszkodott, majd a konyha legtávolabbi sarkába vonult, onnan nézett vissza rá karba font kézzel.

Lupin keserűen mosolyogva megfogta a pultra készített csészét, és Sirius elé lépve letette a terítőre.

- Nem csak hiszem, tudom is.

- Barom –suttogta a bajsza alatt Sirius, miközben még mindig veszettül sajgó halántékát masszírozta.

Remus csak sóhajtott, majd lekezelően hozzátette:

- Nesze, idd a kávédat! –azzal olyan hanyagul lökte közelebb hozzá a gőzölgő italt, hogy pár csepp kiloccsant az abroszra.

Sirius gyorsan elkapta Remus kezét, mielőtt az elhúzhatta volna.

- Bocsáss meg! –szólt halkan, majd az arcához húzta a férfi kezét. – Nem gondoltam komolyan.

- Tudom… –morogta Lupin.

Hosszú csend következett, egyikőjük sem akart megszólalni. Csak álltak, illetve ültek mozdulatlanul. Remus lehunyta a szemét és gondolkozott. Sirius Remust nézte.

   Istenem, mekkora egy nagy marha vagyok! Azt az embert bántom, aki a világon a legfontosabb nekem! Sirius, csak te lehetsz ilyen normálatlan! Egy semmirekellő, iszákos, közönséges ember…!

   Mondd, mi a fenét látsz te bennem, Holdsáp? Hogy tudsz szeretni engem? Pont engem…!?

- Reménytelen eset vagy –jegyezte meg Lupin csöndesen.

Black lassan feltápászkodott az asztaltól. Egy kicsit még megingott, de elszántan farkasszemet nézett a párjával.

   Olyan rossz látni, amikor nem mosolyogsz... 

- Ne mondj le rólam, Remus! –suttogta, majd bátortalanul átölelte. Remus csak állt, nem bújt hozzá, de nem is lökte el magától. –Te vagy az egyetlen esélyem, hogy megváltozzak! Nélküled nem megy…!

- Én nem akarom, hogy megváltozz –felelte a férfi. –Való igaz, boldogabb lennék, ha nem kellene minden héten legalább egyszer kijózanítsalak, de tudom, hogy milyen nehéz most neked. Te nem tudsz sokáig egy helyben ülni, igaz? Sosem tudtál…

- Tudom. Ne haragudj rám.

- De… –folytatta Lupin. –Én olyannak szeretlek, amilyen vagy…

Sirius halványan elmosolyodott, amikor megérezte hátán kedvese simogató kezeit.

- Én is szeretlek, Remus…

   Meg sem érdemellek... 

~Vége~