|
IV.
2005.02.25. 15:55
- Ó, de átkozottul bolond voltam! Ha tudtam volna, hogy el fogom veszíteni őt tizenkét hosszú évre, biztosan nem mentem volna vissza édesanyámék házába, nem hagytam volna ott. De így… halálosan megsértett és nekem semmi kedvem nem volt látni a képét…
A férfi lehajtotta a fejét és belemarkolt a hajába.
- Ugyan, Remus! Nem tudhattad, hogy így fog alakulni… –a boszorkány lekuporodott Lupin lába mellé és fejét annak combjára hajtotta. –Most már ne emészd magad ezen!
- Igazad van. Az idő kerekét már nem lehet visszaforgatni. Pedig egy időnyerő rengeteg keserűségtől mentett volna meg mindnyájunkat!
Szegény Lily és James! Amíg mi Siriussal marakodtunk, nem vettük észre, hogy milyen veszélyben is vannak ők ketten! Illetve, akkor már hárman voltak, a kis Harryvel.
Sirius számolt be nekem három éve arról, hogy miként változtatták meg a Fidelius-bűbáj titokgazdájának személyét. Én nem lettem beavatva. Nem Sirius, Peter volt az igazi titokgazda. Ő árulta el Jameséket. De amikor Lilyék halála után Sirius felkutatta Petert, az olyan zseniális módon szökött meg, hogy a Minisztérium a muglik sok egyöntetű vallomása után, tárgyalás nélkül börtönbe záratta. Nem, szegény Siriusnak semmi esélye nem volt!
- Én pedig ekkor már nem voltam az országban. El akartam menni, elfelejteni mindent… Pont kapóra jött nekem Dumbledore megbízása, hogy kutassam fel azokat a külföldi varázslókat, akikre a Nagyúr elleni harcban szükségünk lehet.
De ugye ebből az egészből nem lett semmi. Voldermortot legyőzte a kis Harry… –Remus egy pillanatig eltűnődött, majd folytatta:
- Jamesék halálhírét is baglyokból tudtam meg… Nagyon megrázott az eset. Egyszerűen… nem tudtam elhinni. És bár a temetésükre elmentem, utána rögtön visszatértem Közép-Európába. Azokban az években olyan iszonyatos gyűlölettel viseltettem Sirius iránt, hogyha szembetalálkoztunk volna a nyílt utcán, azon nyomban nekiugrottam volna! Gyűlöltem őt. És gyűlöltem magamat is, aki annyi éven át úgy szerette ezt a… gyilkos árulót!
- Sokszor végiggondoltam magamban –sóhajtott a varázsló-, hogy mi lett volna, ha másképpen alakulnak a dolgok. Ha mi annak idején nem kerülünk össze Siriussal… akkor bizonyára Angliában lettem volna Voldemort támadásakor… akkor talán együtt eredhettünk volna Féregfark nyomába… kettőnktől csak nem menekülhetett volna… Vagy ha egyszerűen figyelmesebbek lettünk volna, nem pedig a saját kis problémáinkkal törődünk, kitalálhattuk volna, hogy Peter volt a kém. Akkor James és Lily még most is élne…
Remus újra elhallgatott, feszült csendet hagyva hátra a kis helyiségben. Nymphadora csöndben elgondolkozott a hallottakon. Aztán felemelte a fejét és keresni kezdte Remus tekintetét. Amikor végre megpillantotta a szomorú borostyánsárga szempárt, halványan elmosolyodott.
- Ne haragudj –szólalt meg Lupin. –Nem akartam, hogy ilyen rossz kedved legyen.
Tonks lassan megrázta a fejét.
- Talán… talán nem is kellett volna…
- Nem, Remus! –tiltakozott csöndesen a boszorkány. –Én tudni akartam… tudni szerettem volna… minderről.
- De miért?
- Hogyhogy miért? –csodálkozott Tonks őszintén. –Azért… mert ez a te életed. Akármilyen szomorú, vagy vidám.
A nő kicsit zavarba jött, ahogy Lupin lágy tekintettétől melegség öntötte el.
- És… –suttogta még mindig a férfire nézve-, azt elmondod, mit csináltál több, mint tíz évig? Mihez kezdtél?
- Hát… az az időszak nagyon rossz volt –könyökölt a térdére Remus, majd a nő legnagyobb meglepetésére elmosolyodott-, igazából nemigen szeretek róla senkinek sem beszélni. Tudod, Jamesék halála után nem csak az országot hagytam el, hanem vele együtt mindenkit, akit az addigi életemben ismertem… Mindent: a fiatalságomat, az emlékeimet, az addigi életemet. De nem tudtam ott maradni. Már nem maradt Londonban senki, akihez igazán kötődhettem volna… Felejteni akartam. Kitörölni mindent a fejemből… Menekültem. Túlságosan sok volt a fájó emlék... Azt hittem, Közép-Európában majd új életet kezdhetek. Talán meg is állapodhatok. Micsoda naiv gondolatok!
Akkor már több, mint húsz éve éltem együtt a farkaskórral, mégsem fogadtam el a sorsomat; még mindig meglepett, hogy nem tudtam boldogulni: egyik munkámat sem tudtam megtartani két hónapnál tovább. Amint rájöttek, hogy mi vagyok, kiadták az utamat. Ugyanez volt a helyzet a falukban élő mágusokkal is… nagyon sokáig egy helyen sem maradhattam, mindannyian rettegtek a vérfarkasoktól, így aztán el is kergettek maguktól. Sötét idők voltak.
- Egyetlen családdal találkoztam csak, akik megszántak. Egy kis faluban éltek, a hegyek lábainál. A boszorkányt Anne-nek hívták, a férje halála után egyedül nevelte három kisgyermekét. Nos, ők befogadtak engem, nem egészen öt évig éltem velük… De ekkor már szörnyen kínzott a honvágyam. Mégis, nem volt szívem elhagyni őket. Viszont Anne látta a vívódásomat és ő maga kért meg rá, hogy menjek végre… haza.
Remus most az ingje kézgombjával kezdett babrálni, úgy mesélt tovább:
- Itthon persze egy szemernyit sem változott a helyzet. Örültem, hogy újra Londonban lehetek, de ugyanúgy nem találtam a helyem, mint évekkel ezelőtt... Dumbledore professzor másodszor is segített rajtam: felvett tanárnak az iskolába. És ezzel maga sem tudta, hogy milyen elképesztően jót tett velem: hiszen visszakaptam Siriust!
Hát, arról az évről már sokat tudsz te is. Végre újra láthattam Harryt, találkozhattam, beszélhettem vele! Az első gondolatom az volt, amikor megláttam, hogy ez a fiú kiköpött apja! …Szegény Harry! Azoknál a mugliknál sanyarúbb sorsa volt, mint nekem. Ő igazán nem ezt érdemelte! Elárvulni olyan fiatalon! Én olyan szívesen magamhoz vettem volna, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Mindennek az az átkozott harapás az oka –Lupin már nem gondterhelten, csupán fáradtan beszélt erről. –Hát igen… Féregfark is csupán ezért… miattam tudott kereket oldani.
- De már nem számít… Siriusról kiderült, hogy ártatlan. Igaz, Dumbledore-on és Harryéken kívül csak én tudtam róla, de nekem ez is elég volt. Azon az estén, a Szellemszálláson végre minden félreértés tisztázódott. Sajnos még egy évnek el kellett telnie ahhoz, hogy újra lássam őt. Dumbledore tanácsára elmenekült az országból; abban az évben a Mágiaügyi Minisztérium fokozottabban kereste, nem lett volna szerencsés, ha Angliában marad. Így sokáig csak a levelei tartották bennem a lelket. Amikor aztán úgy egy évvel ezelőtt, júniusban beállított hozzám, nem mertem hinni a szememnek…!
Remus az éjszaka középén felriadt. Álmosan körülpislogott a szobában, keresve a zajt, amit felébresztette. Odakint szakadt az eső, kemény cseppek koppantak az ablakon. A férfi a folytonos égdörgéstől nem hallott semmit, hiába fülelt.
De amint újra lehajtotta a fejét, megütötte a fülét valami: mintha kaparászás lenne.
Hátára terítette foszlott talárját, majd az előszobába érve magához vette a pálcáját is, csak úgy nyitott ajtót. Hunyorogva kikémlelt a viharba. És amit látott, attól egy pillanatra kihagyott a légzése.
Te…? –akarta kérdezni, de egy hang sem jött ki a torkán.
A hatalmas, fekete kutya nem várta meg, amíg beinvitálják, fürgén besurrant a férfi lába mellett a száraz szobába.
Lupin csak meredt rá; elkerekedett szemekkel figyelte, amint az állt megrázza a bundáját –ezzel tetemes vízmennyiséget juttatva a padlóra. Majd farokcsóválva vakkantott egyet. Holdsáp felocsúdott és gyorsan bezárta a bejárati ajtót.
Mire újra megfordult, a víztócsa közepén már Sirius állt.
Nagyon rossz bőrben volt: láthatóan kimerült, arca beesett és sápadt, haja gubancosan lógott vállára. Mindazonáltal a férfi somolygott.
- Már azt hittem, sosem engedsz be –szólalt meg rekedten.
- …Istenem! –Lupin tett néhány bizonytalan lépést barátja felé, majd nagy lendülettel szinte rávetette magát és szorosan átölelte.
Jó időre csend ereszkedett a kis szobára. Csupán távoli mennydörgés és locsogó víz zaja hallatszott be. Az eső elvonulóban volt.
- De… hogyhogy itt vagy? Mi történt? –kérdezte Remus, miután nagysokára elengedte a férfit.
- Dumbledore küldött –magyarázta Black. –Figyelj, Remus! Fel kell keresnünk Arabellát, Mundungust és a többieket! Újra össze kell állnia a Rendnek! Voldemort visszanyerte a hatalmát… Harry… Harry ott volt, a saját szemével látta!
- Mit beszélsz!?
- Sirius türelmesen elmagyarázta nekem a helyzetet. Elmesélte, hogy pár hónapja tért vissza Angliába. Szemmel kellett tartania az iskolát, hiszen az akkor rendezett Trimágus Tusa körül bűzlött valami. Voldemort csapdát állított Harrynek, egy hű embere –az ifjabb Barty Kupor- visszatért hozzá, így tudták az utolsó próbán egy megbűvölt zsupszkulcs segítségével kivinni Harryt az iskolából…
Lupint megrendülten hallgatta, amíg barátja a monológ végére nem ért.
- De ugye Harry most már jól van?
- Kutya baja –mondta Sirius. –Ki fogja heverni. Madam Pomfreynál jó kezekben van… Amikor eljöttem, akkor aludt el újra.
- Ühüm –Remus lehajtotta a fejét.
Már megnyugodott, és most szép csöndben végiggondolta az elhangzottakat.
- És… itt meddig maradsz? –kérdezte egyszerre.
- Hát… nem tudom… –feszengett Black. –Dumbledore azt mondta, rejtőzzek el nálad.
Lupin bólintott.
- Rendben van. És ha jól értettem, nincs túl sok időnk, tehát már holnap el kellene mennünk a többiekhez –Remus felkelt a kanapéról, ahová időközben leültek, majd egészen a szobája ajtajáig sétált. Sirius a szemével követte.
- Készítek valamit enni, biztos éhes vagy –mondta. –Addig zuhanyozz le. Tudod, hol a fürdőszoba –tette hozzá, majd kiment.
Húsz perc múlva Sirius –a kanapén talált tiszta ruhákban-, kibotorkált a konyhába. Remus meleg ételt és italt tett elé majd leült vele szembe a kis asztalhoz.
- Köszönöm –dörmögte a fekete hajú férfi.
- Furcsa helyzet volt ez mindkettőnknek. Igazából nem tudtam, hogyan viselkedjek. Legszívesebben… ott folytattam volna a kapcsolatunkat, ahol abbamaradt. Abban biztos voltam, hogy még mindig sokat jelent nekem. Elég volt csupán egyetlen pillantást vetnem rá… De féltem. Nem tudtam, mire számíthatok, nem tudtam, mi jár Sirius fejében. Tizenkét év hosszú idő. És ezalatt az idő alatt mindketten változtunk.
Amikor Black befejezte a vacsorát, Remus szó nélkül elvette a tányérját és a mosogatóba tette.
- Sajnos nagyon kicsi ez a ház. Ne haragudj, de csak a kanapén tudok megágyazni neked –azzal megnyitotta a vizet. Sirius felállt a helyéről és a férfi mellé lépett.
Lupin visszarakta a szappanos tányért a csap alá, majd habozva barátjára nézett.
- Pontosan olyan vagy, mint ahogyan emlékeztem rád –suttogta Sirius.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak néztek egymás szemébe. Remus szíve úgy dübörgött a mellkasában, hogy saját maga is rácsodálkozott.
Aztán Sirius lassan elmosolyodott.
- Jó éjt!
Elfordult, hogy elmenjen, de Remus a karja után kapott. Visszahúzta magához és megölelte.
- Hiányoztál.
Black jóságosan mosolygott, miután a férfi elengedte.
- Te is nekem, Holdsápom.
Majd felemelte a kezét, hogy letörölje Remus kicsorduló könnycseppjét.
- A következő pár nap abból állt, hogy felkutattuk az egykori varázslókat és boszorkákat, akik velünk együtt harcoltak a Főnix Rendjében. Kivétel nélkül mindenki azonnal igent mondott nekünk. Sirius csak Tapmancs alakjában jött el a tagokhoz –Dumbledore üzente szerint. Miután annyi év után először, újra összeállt a csapat, csupán akkor mondtuk el nekik az igazat…
- Először persze el kellett döntenünk, hol legyen a főhadiszállás. Sirius vetette fel akkor, hogy a szülei háza elég tágas és most üresen is áll… Dumbledore-nak tetszett az ötlet. Nos, a többit pedig már tudod –nézett a boszorkányra Remus. –Sikerült meggyőznünk új embereket is, akik csatlakoztak hozzánk. Például Arthur és Molly, vagy Kingsley, és te... De még hosszú időbe tellett, amíg be tudtunk jutni a házba és hozzákezdhettünk a kipofozásához.
Amint a két varázsló belépett Lupin házába, Sirius egyből megcélozta a kanapét és végigfeküdt rajta.
- Ma este nem akarok többet a Renddel foglalkozni –jelentette ki, majd a zsebéből elővett egy cigarettát és rágyújtott. –Fárasztó volt ez a két hét.
Remus csendben elpakolta a talárját a szekrénybe, csak azután követte barátját a szobába. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felült a kanapé karfájára és a következő mozdulattal kivette Sirius szájából a cigarettát.
Black meglepetten ült fel.
- Nem is tudtam, hogy dohányzol.
Lupin fanyarul elmosolyodott. Kivette a szájából a cigarettát, majd némán figyelte, ahogyan füstölög.
- Rossz szokás –morogta maga elé, majd újra megszívta aztán visszaadta a hollófekete hajú férfinak.
- Ne menj el! –szólt utána Tapmancs, amikor látta, hogy Remus felkelt. –Ülj ide, kérlek!
Lupin rámeredt a Sirius melletti takarógombócra és a megviselt párnára, amin aludni szokott. Egy kicsit vívódott még magában, aztán mégiscsak leült.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy képes voltál barlangokban bujkálni –szólt Remus.
- Nem volt más választásom.
- Hogyhogy? –nézett a szemébe a férfi. –Hát miért nem jöttél mondjuk ide?
- Harry közelében akartam lenni –vont vállat Black. –Meg aztán…
- Igen?
Sirius felsóhajtott.
- Úgy gondoltam, nem örülnél nekem. Csak a terhedre lennék.
- Mi? Ezt meg honnan veszed?
- Hát… nézd Remus! –fordult vele szembe Sirius. –Nem vagyok vak. Tudom, hogy igazából kényelmetlen neked ez az egész. És megígérem, hogy amint lakhatóvá tesszük megint anyámék házát, elmegyek.
Csönd.
- Te tényleg ezt akarod? –kérdezte halkan Holdsáp.
- Nincs más választásom… Te tudod a legjobban, hogy mennyire gyűlöltem ott élni. De lehet, ha nincsenek ott a rokonaim, könnyebb lesz elviselni azt a légkört. Meg aztán –folytatta komor monológját Sirius-, ha Dumbledore igazat mond, hamarosan úgyis átjáróház lesz belőle. Legalább addig sem leszek egyedül.
- Sirius…?
- Hüm?
Lupin sóhajtott.
- Abban igazad van, hogy egy kicsit szokatlan ez a helyzet most nekem –feszengett. –Hiszen… nagyon rég óta nem láttalak, és… és nem is a legjobb hangulatban váltunk el egymástól.
A fekete hajú férfi összeráncolta a homlokát.
- Igen, tudom.
- Nem, nem azért hoztam ezt most fel, hogy felhánytorgassam… –szabadkozott gyorsan. –Hiszen ezt már megbeszéltük.
- Hát?
- Bármi is történt korábban… nem érdekel. Nem akarom, hogy elmenj innen! –bökte ki végül Remus. Hihetetlen, máris sokkal könnyebbnek érezte a lelkét.
- Tényleg? –kerekedett el Sirius szeme.
- Tényleg –bólintott Lupin. Lehajtotta a fejét, hogy ne legyen olyan nyilvánvaló az elpirulása. Most már örült, hogy belépve nem gyújtott gyertyát.
- Örülök neki –suttogta Sirius. Bátortalanul Remus keze után nyúlt, majd megfogta és összekulcsolta az ujjaikat. A hüvelykujját néhányszor végighúzta Lupin kézfején levő forradásokon.
Sokáig csak üldögéltek a csöndes szobában, mindketten a saját gondolataikba mélyedve, a belsejükben dúló érzéseket vizsgálgatva.
- Na… te nem vagy éhes? –vetette fel hirtelen Black. A reakció meglepte, mivel Lupin hangosan felnevetett.
- Jó ég… –forgatta meg a szemeit. –Te sosem nősz már fel?
- Micsoda?
- Jól hallottad! –kacagott tovább a varázsló. –Mindig ki tudtad választani a legmegfelelőbb pillanatot, hogy… –befejezni azonban nem tudta, mert Sirius egy csókkal elhallgattatta.
- Lám csak, valakinek a torkán akadt a szó –suttogta Tapmancs barátja még mindig lehunyt szeméhez.
- Ki engedte meg neked, hogy abbahagyd?
Sirius elvigyorodott, majd visszahajolt hozzá és hosszan megcsókolta. Aztán lassan eldőltek a kanapén…
- Akkor jöttem rá, hogy dacára a sok évnek, dacára annak, hogy iszonyatos haraggal váltunk el és én azóta egy boszorkányt is megismertem, őt szeretem. Mindig is őt szerettem. Egész életemben.
Lupin kinézett az ablakon. Pislognia kellett párat, mert a lenyugvó nap a szemébe sütött. A kis szoba falain és parkettáján narancsságra kis csíkokban áradt be az egyre erőtlenebb fény. A távolban egy kisebb madárraj vágott át a sötétlilás égbolton, a nyárfák pedig békésen hajladoztak a hirtelen újra feltámadt szélben.
A férfi fölkelt és résnyire kinyitotta az ablakot. Nagyot lélegzett a beáramló friss levegőből, majd visszaült a helyére és kezét Nymphadora vállára tette.
- A tavalyi évről nem is tudom, mit mondhatnék –fogott bele. –Minden olyan gyorsan véget ért. Az egyik pillanatban még édesanyámék házában laktunk, aztán hamarosan átköltöztünk a Grimmauld térre. A ház hamar megtelt élettel, miután Mollyék is átjöttek... Fárasztó évünk volt, ugye, Tonks? Folyton csak szaladgáltunk, új embereket próbáltunk beszervezni, megpróbáltuk kitalálni az ellenség következő lépését és hamarosan Harryt is elhoztuk.
- Emlékezetes utazás volt Rémszemmel –mosolyodott el a boszorkány és visszahajtotta a fejét a férfi combjára.
- Az… –értett egyet Lupin. –Jól tettük, hogy elhoztuk azoktól az emberektől… Gondolom te is láttad Siriuson, hogy ő mindenkinél jobban örül a keresztfiának…. Csak olyankor, amikor Harry is a közelében volt, láttam teljesen nyugodtnak. Azt nem vitatom, hogy Harryben Jamest fedezte fel –ez mindenki számára nyilvánvaló volt. Sokszor mondogatta is, hogy úgy érzi, újra együtt vannak az igazi Tekergők. Nos, ezért is volt egy kicsit csalódott, amikor megúszta a fegyelmi tárgyalást. Sosem mondta nekem, de szerintem egyik fele titokban azt szerette volna, ha Harryt kitiltják a Roxfortból és akkor velünk maradhatna. Persze, tisztában volt vele, hogy neki minden szempontból jobb, ha az iskolában van. Hiszen nem maradhat le a tananyagból; mindenképpen be kell fejeznie azt a maradék három évet.
- De miután elmentek a gyerekek a kastélyba, kicsit csendesebbé vált itt az élet, nem igaz?
- Sirius? –Lupin belépett a konyhába, de a férfi helyett csak Mrs. Weasleyt és Billt találta ott. – Oh, szervusztok!
- Rendben megérkeztek a gyerekek, Remus? –kérdezte Molly.
- Persze –bólintott a varázsló.
- Köszönjük, hogy elkísértétek őket Nymphadorával!
- Semmiség –mosolygott a férfi. – Na és ti? Mikor indultok?
- Amint Arthur visszaér reggel a szolgálatból –felelte a boszorkány. – Már össze is pakoltunk.
A férfi némán bólintva vette tudomásul az elhangzottakat.
- Hát akkor… két nap múlva a következő tanácskozáson látjuk egymást! Most azt hiszem, inkább megkeresem Siriust. Ki tudja mit csinál búskomorságában.
- Menj csak –intett szórakozottan Mrs. Weasley, majd visszatért a zöldségpucoláshoz.
Remus felbaktatott a lépcsőn és egyenesen Csikócsőr szobájához ment. Nagyot csodálkozott hát, amikor Blacknek hűlt helyé találta; biztosra vette, hogy ezúttal is ott kuksol. Jobb ötlete nem lévén a hálószoba felé vette az irányt.
- Sirius? –szólt be bizonytalanul az ajtón.
Az elhúzott függönyökkel besötétített szobából rövid morgás hallatszott. Remus elmosolyodott és miután belépett, halkan elfordította a kulcsot a zárban.
Sirius némán hallgatta a talár susogását, majd a földre esését, aztán megnyikordult mellette az ágy. Lupin félig a hason fekvő Sirius hátára feküdt.
- Visszajöttünk –mondta.
- Látom –dünnyögte Black.
- Ma semmi karácsonyi dalt nem akarsz énekelni nekem? –piszkálta finoman.
- Ha-ha.
- Ugyan, Tapmancs! –simított ki párja szeméből néhány hosszú, fekete tincset. –Ne lógasd már az orrod! Igaz, cseppet sem hasonlítok Harryre, de azért én még itt vagyok neked!
- Hülye karácsony! Hülye ünnepek! –morogta Sirius teljesen magába roskadva.
Lupin nem felelt, csak gyengéden megpuszilgatta a férfi arcát.
- Na és… te mikor mész el?
- Csak reggel –suttogta Remus.
- Aha. Csodálatos.
- Akarod, hogy itt aludjak? –tudakolta szelíden.
- Felőlem…! Ha nem foglak nagyon zavarni az esti fontos papírmunkád közben.
- Sirius! Ne csináld ezt! –figyelmeztette kissé mérgesen a barátja. –Elhiszem, hogy nem könnyű neked, amikor mindenki fel-alá szaladgál körülötted. Biztos én sem örülnék neki, ha itt kellene maradnom, de…
- Jaj, csak azt ne mondd, hogy ez egyedül az én érdekemben van! –háborodott fel a férfi. A hátára fordult, és lerázta magáról Remust.
Holdsáp egy ideig csak bámult Sirius szikrázó, dühös szemeibe, aztán:
- Pedig ez így van. Ne felejtsd el, hogy köröznek téged! …És most, hogy Perselus beszámolt róla, hogy Mr. Malfoy meglátott a vonatállomáson…
- Na, gyerünk, Remus! –könyökölt fel a férfi. –Dörgöld te is az orrom alá, hogy akkor is hibáztam!
- Figyelj…
- Most már az sem elég nektek, hogy kihagytok engem minden küldetésből?! Muszáj mindig azzal jönnöd, hogy én milyen felelőtlen, meggondolatlan marha vagyok?!
- Sss, csillapodj –intette le Lupin, megcirógatva kedvese arcát és nyakát. – Miért nem hiszed el nekem, hogy sajnállak? Miért gondolod, hogy nem azért akarom, hogy itt maradj, mert féltelek? Nem tudnám elviselni, ha másodszor is elveszítenélek!
- Tudok vigyázni magamra –dörmögte Sirius, de már sokkal nyugodtabb hangnemben. –Na, mindegy... Nyárig lesz pár kitűnő hónapom azzal az ütődött Siporral és Csikócsőrrel összezárva –ironizált.
Lupin fanyarul elmosolyodott a hallottakon.
- Nem kérsz valamit? –kérdezte aztán, témát váltva. –Nem is reggeliztél.
De Tapmancs csak a fejét rázta.
- Akkor? Mit szeretnél csinálni? Csak nem fekhetsz az ágyban egész álló nap...
- Miért nem? –kérdezett vissza a férfi, azzal egyik kezét Remus tarkójára csúsztatta, finoman magához húzta és puhán szájon csókolta.
Amikor ajkaik elváltak, Lupin lefeküdt Siriusszal szembe, fejét ugyanarra a párnára hajtva.
- Nem is tudom, mit csinálnék nélküled –merengett el a fekete hajú férfi és megsimította Remus arcát. Némán végighúzta az ujjait a szemöldökén, a szeme körüli apró ráncokon, az orrán, majd az ajkain.
- Hát… nélkülem biztos ki tudnád aludni magad ma éjjel.
Sirius hangtalanul nevetett.
- Tényleg nem változtál semmit!
Lupin lehunyta a szemét és közelebb húzódott kedveséhez, úgy, hogy már csak pár centire volt egymástól az arcuk.
- Már nem vagyunk fiatalok –szólt halkan.
Black lassan fölemelte a kezét és beletúrt Remus hajába. Óvatosan átfésülte ujjaival a deresedő tincseket, amik régen pontosan olyan színűek voltak, mint a szeme. Barnásszőke, borostyán. Senki mást nem látott még ilyen különleges szemekkel…
- Pontosan olyan vagy, mint régen –ismételte őszintén Sirius.
- Megőszültem –mondta szinte hangtalanul a másik. Szomorúan nézett párjára.
Sokat változott, amióta megszökött a börtönből, sokkal egészségesebb, erősebb lett. De a szemében még mindig ott világított tompán a gyötrelmes emlékek többé el nem múló nyoma…
- Gyönyörű vagy, Holdsáp. Most is gyönyörű vagy…
Erős kezek fonódtak Sirius köré és húzták Remus meleg testéhez. Sokáig feküdtek így, egymáshoz simulva, mire végre az egyikük a másik férfi fölé kerekedett és lassan elkezdtek csókolózni.
- Nos, amíg Harryék az iskolában voltak, addig mindenki nyugodtan dolgozhatott tovább. Perselus elkezdte az okklumentácia tanítását Harrynek.
Biztonságban voltak a kastély falain belül. Ki gondolta volna, hogy Voldemort ilyen furfangos tervet eszelt ki? Ki tudhatta előre, hogy Harry mégsem tanulta meg rendesen elzárni az elméjét?
Amikor júniusban megláttuk Perselust belépve a konyhába, már éreztük, hogy valami borzalmas dolog történt. Abból, amit Harry mondott, egyértelmű volt, hogy a Misztériumügyi Főosztályra csalogatták őket... Szerencsére ti is itt voltatok akkor a házban, így legalább ötödmagunkkal indulhattunk el megmenteni a gyerekeket. Piton pedig továbbment értesíteni Dumbledore-t –Tonks aggódva felemelte a fejét. Remus keze hirtelen ökölbe szorult, szeme a szoba távoli sarkába meredt.
- De a Halálteremben túl nagy volt a kavarodás… –Lupin lehunyta a szemét. Egyre szabálytalanabbul vette a levegőt. –A halálfalók átkai… a kiáltások… Bellatrix és Sirius persze nem vették észre, hogy megérkezett Dumbledore. Nem, Sirius még nevetett a boltív előtt… nem figyelt… –a varázsló hangja itt végérvényesen elcsuklott. Tenyerébe temette az arcát, vonásai eltorzultak, szeméből pedig megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyek.
A boszorkány feltérdelt és némán magához ölelte a férfit.
- Remus… –suttogta; végigsimított a hátán majd elkezdte finoman oldalra ringatni.
Nymphadora üveges szemmel hallgatta Lupin szinte hangtalan zokogását. Nagyon megrendítette a dolog, Remust mindig fegyelmezett embernek ismerte, még soha életben nem látta sírni.
Néhány perc múlva elapadtak a könnyek, már csak halk zihálás törte meg a csendet.
- Bocsáss meg, Nymphadora –súgta Lupin a fülébe.
- Nincs miért.
Tonks még szorosabban bújt a férfi mellkasához, lehunyta a szemét és mélyen beszívva bőre illatát.
- Nem kell magyarázkodnod.
Remus kinézett az ablakon. Kint már teljesen elsötétedett, a csillagok mint több ezer távoli gyöngyszem csillogtak az éjfekete, felhőtlen egen. A Hold ott sütött a nyárfák felett; és még így is, hogy csak egy vékony sarló látszott belőle, a férfi megborzongott.
Mindennek te vagy az oka… –üzente némán az égitestnek.
Elfordította a fejét és ráhajtotta Tonkséra. Megnyugtató volt számára a nő közelsége, érezte, ahogy lelkét elönti valami megfoghatatlan békesség: a biztonság érzése. Végigsimított a boszorkány hátára omló selymes haján, majd megfogott egy hosszú tincset és elgondolkozva az ujjára csavarta.
Nymphadora felemelte a fejét a mozdulatra.
A csillogó fekete és a szomorú borostyánsárga tekintet összekapcsolódott, kirekesztve minden mást a saját világukból. A boszorkány arcán egy halvány, bíztató mosoly suhant át. Remus viszonozta a gesztust, majd nagyon lassan a nő arcához hajolt és bizonytalanul csókot lehelt az ajkaira.
Vége
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
