|
II.
2005.02.25. 15:55
- Hát igen… Ötödikes korunkra már mind a négyen nagykamaszok voltunk.
Megnyúltunk, megerősödtünk. A hirtelen változás olyannyira szembetűnő volt, hogy bár mindig együtt voltunk, mégis észrevettük egymáson a különbséget. És a lányok is.
- James akkor már egy fél éve halálosan szerelmes volt Lilybe, és mindent megtett, hogy valahogy lenyűgözze, vagy egyszerűen csak felhívja magára a figyelmét. Sajnos ekkor még elég komolytalan és hát… kissé beképzelt volt, így állandóan kosarat kapott tőle. A kviddics miatt viszont elég sok rajongót szerzett magának. Nem igazán foglalkozott velük –csak ha Lily is a közelben volt.
Evansről pedig nem volt hajlandó lemondani! Titokban csodáltuk is a kitartását.
Peternek leginkább csak plátói szerelmei voltak, ellenben Sirius!
Neki még a kisujját sem kellett kinyújtania ahhoz, hogy megszerezzen valakit. Azt hiszem, a fél évfolyam bele volt esve… Egy hétnél tovább nem is láttuk ugyanazzal a lánnyal. Sűrűn cserélgette őket, hiszen megtehette. De egy lány sem tudott sokáig haragudni rá…
- És nekem… nekem ott volt Molly… –Lupin halványan elmosolyodott. –Egy évfolyamba jártunk, de ő a hollóhátba… Ő volt az első igazi szerelmem. Mindketten nagyon bátortalanok, nagyon tapasztalatlanok voltunk. Emlékszem, mindig Siriushoz mentem tanácsért. Volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán kedveli Mollyt, de mivel ezt soha nem mondta ki nyíltan, nem tudhattam biztosra. Mindenesetre, az én kedvemért mindig megpróbált segíteni. James ekkor már állandóan Lily nyomában volt, nem ért rá ilyen apró problémákkal foglalkozni.
Tapmancsban azonban megbízhattam. Tudtam, hogy neki elmondhatom az érzéseimet, hogy ő nem fog kinevetni az esetlenkedéseimért. Sőt, olyannyira segíteni akart, hogy néha még igazán komoly hangvételű tanácsot is hallottam tőle.
A férfi itt megint elhallgatott. Figyelme elkalandozott, pillantását egy pontra függesztette, valahová a szép kertbe.
- Azt hiszem –szólalt meg kisvártatva, –ezeknek a beszélgetéseknek az alkalmával ismertem meg őt valójában. Úgy értem, eddig is rengeteg időt töltöttünk együtt, hiszen együtt laktunk, sülve-főve együtt voltunk mind a négyen. Elismerem, soha életemben nem nevettem annyit, mint azokban a roxforti években. Annyit, de annyit ökörködtünk… Ágas és Tapmancs tényleg mindenből viccet csinált. És az igazat megvallva, ez pont rám fért. Rávilágítottak arra, hogy nem kell az életet olyan borzalmasan komolyan venni. Néha csak egyszerűen sodródni kell az árral, hagyni, hogy maguktól alakuljanak az események…
A segítségükkel könnyebb volt feldolgoznom a csalódásokat… és magát a vérfarkas létet is…
- És Sirius tényleg annyira más volt veled, mint Jamessel? –kérdezte Nymphadora.
- Mint az érem két oldala –somolygott Lupin. –Tudod, James előtt mindig a vagány arcát mutatta, hiszen ők egymásnak is imponálni akartak a lazaságukkal, azzal, hogy fittyet hánynak a szabályokra. Tökéletesen egyezett a gondolkodásuk. Sokszor egymás túllicitálva vetették fel a hihetetlenebbnél hihetetlenebb ötleteket. De… amikor csak ketten beszélgettünk… valahogy kinyílt nekem. Előttem nem kellett megjátszania magát, nem kellett úgy tennie, mintha őt a világon semmi nem érdekelné.
Egymás előtt azonban nem mutogatták az érzékenyebb oldalukat. Hogy ők is csak emberből vannak, hogy ők is éreznek…
Hogy Jamest igenis bántotta, hogy Lily levegőnek próbálta nézni őt és Sirius… hogy hiába próbálta leplezni, nagyon megviselte az, ami otthon történt…
- Alszol…? Holdsáp?
- Nem, már nem –hallatszott Remus álomtól rekedtes hangja a függönye mögül. Sirius halkan felnevetett.
- Akkor… nem beszélgetünk egy kicsit?
A szőke fiú széthúzta a piros függönyét, majd fentebb csúszott, hogy helyet adjon barátjának.
- Na és, miről akarsz beszélgetni? –kérdezte, miután Black törökülésbe ült az ágya végén.
Tapmancs lassan szétnézett a szobában. A másik két baldachinos ágy már több napja üresen –és bevetetlenül- állt; Jamesék elutaztak a karácsonyi szünidőre.
- Biztos, hogy nem bántad meg a dolgot? –szólt csendesen Lupin.
- Hüm? –ocsúdott fel a fiú.
- Nem bántad meg, hogy itt maradtál?
Sirius halványan elmosolyodott, majd megvonta a vállát.
- Itt sokkal jobb karácsonyozni, mint odahaza… Őszintén szólva, azt hiszem… nem is bírtam volna elviselni a képüket. Tudod, anyám ilyenkor minden áldott nap vacsorákat ad, teli van a ház az összes tökkelütött rokonommal. Na jó, …Andromédát és Narcissát sajnálom egy kicsit, hogy nem láthatom, de hogy a többiekkel nem kell találkoznom, annak egyenesen örülök! Meg aztán… így legalább te sem vagy egyedül…
Lupin elgondolkozva bólintott. Sirius rájött, hogy mi járhat a fejében.
- Tudom, hülyeség megkérdezni, hogy neked milyen érzés… –kezdte.
A szőkés hajú fiú belenézett barátja szürkéskék szemébe.
- Hát… nagyon szokatlan- válaszolt végül szomorúan.
- Édesanyám abban az évben halt meg novemberben–sóhajtott Lupin. –Szegény már évek óta betegeskedett, nem tudta feldolgozni apám elvesztését… Nekem is az volt az első eset, hogy karácsonykor az iskolában maradtam.
Sirius óvatosan közelebb húzódott barátjához, majd átölelte a vállát.
- Ugyan Holdsáp, ne lógasd az orrod! Hidd el, remekül elkarácsonyozunk itt a tanárokkal! Biztos vagyok benne, hogy nagy élmény lesz… egy asztalnál fog nyomorogni az összes professzor a diákokkal. Ha szerencsém van, talán Pipogyi lesz az asztalszomszédom! Lesz kivel robbanós bonbonokat szakítgatnom!
- Igazából nem szerettem hallgatni, ahogy Sirius a szüleiről beszélt. Azt hittem, eltúlozza a dolgot, mint a legtöbb tinédzser. Tévedtem… Mrs. Blackkel csak egyszer volt szerencsém találkozni, de… hogy is fogalmazzak…? Azt hiszem, már első pillanattól kezdve ellenszenves lehettem neki. És miután kiderült, hogy még csak nem is tisztavérű családból származom, úgy nézett rám, mint egy korcsra. De James és Peter sem panaszkodhatott…
- Hogyhogy? –csodálkozott Tonks. –Hiszen ők tisztavérűek voltak!
- Igen, persze –bólintott Lupin. –De Mrs. Black úgy tartotta, a fia különb barátokat érdemel, mi csak rossz hatással vagyunk rá. Velünk magyarázta, hogy Sirius ennyire különbözik a öccsétől, hogy ennyire “lázad” az évszázados családi hagyományok ellen.
- Akkor azért vetették meg anyámat is –morfondírozott a boszorkány.
- Kitagadtak mindenkit, aki nem akarta követni a szokásaikat. De erről inkább Sirius tudott volna mesélni neked. Én csak azt mondom, amit tőle hallottam…
A nő felhúzta egyik lábát az ágyra, majd átölelte és pár pillanatra maga elé meredt.
- Láttam a családfát lent a szalonban –szólalt meg hirtelen. –Jó pár név ki van égetve belőle…
- Sirius tizenhat éves korában szökött el otthonról –kezdte mesélni Remus. – Az édesanyja pedig azonnal eltávolíttatta a nevét a falikárpitról. Kitagadták őt… És ő bármennyire is palástolni próbálta, látszott rajta, hogy mennyire kétségbe van esve.
- És hová ment?
- A szünidő hátralevő részét a Potter családnál töltötte, de nem akart sokáig a terhükre lenni. Nem várhatta el tőlük, hogy a gondját viseljék, hiszen még volt egy éve hátra az iskolából. Bár még nem volt saját lakása, azzal, hogy szeptembertől újra a Roxfortban volt, nyert egy kis időt...
De mivel nagy veszekedéssel búcsúzott el a szüleitől, mély nyomokat hagyott benne a dolog. Sokkal több meggondolatlanságot csinált akkoriban… A legnagyobb balhéját már te is tudod: az volt, amikor beküldte Pitont a Szellemszállásra utánam.
Perselus a mai napig gyűlöli Siriust ezért. És gyűlöl engem is, mert az a meggyőződése, hogy én is benne voltam a csínyben. Később több alkalommal is megpróbáltam tisztázni vele a dolgot, de mintha a falnak beszéltem volna…
- Piton rengeteget szaglászott utánunk; olyannyira utáltuk egymást, hogy kölcsönösen arra vágytunk, csapják már ki innen a másikat! Eleinte még csak gorombán beszólogattunk egymásnak, aztán később már csak átkoztunk. No igen, inkább csak James és Sirius.
- De tényleg! Miért utáltátok meg így Pitont?
- Hogy miért? –Lupin lassan ellépett az ablaktól, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. –Hát, én elsőben csupán nehezteltem rá, amiért olyan elutasító volt velem. Hiszen tudod, a mardekárosok mindig lenézték a többi házat, különösképpen a griffendélt. Csupán egyszer sikerült vele nyugodtan négyszemközt beszélnem, és számon kérni a viselkedését. Akkor azt válaszolta, hogy “Két ember két különböző iskolai házból semmiképp nem barátkozhat. Ez alapszabály.” Bár láttam rajta, hogy egy kicsit zavarban van, vagyis nem gondolja ezt teljesen komolyan, ezek után mégsem próbálkoztam többet nála. Elfogadtam a helyzetet, és onnantól kezdve már csak Jamesékkel voltam.
- Hogy a többiek miért nem kedvelték őt? James mindig is megvetette a fekete mágiát, és akkor kezdett rászállni Perselusra, amikor meglátta a könyvtárban egy ilyen témájú könyvet olvasva. Mivel Piton nem hagyta magát, elindult köztük a rivalizálás… Peter, aki mindenben Jamest utánozta, természetesen ő is ellenszenvesen viszonyult ezek után hozzá, bár ahhoz túl gyáva volt, hogy akár egyszer is nyíltan kimutassa. Azért abban biztos vagyok, hogy Perselus vele könnyűszerrel elbánt volna. Na de Siriussal és Jamessel egyszerre! Ezért is nem díjaztam túlságosan, amit a fiúk műveltek. Nem voltak sportszerűek szegénnyel. Lesből, váratlanul hátba támadták, olyankor is, amikor Piton nem kereste kimondottan az összetűzést. Amikor pedig ezt szóvá tettem, csak jól megharagudtak rám a barátaim, hogy védem azt a nagy denevért…
- Sirius pedig… Egyfelől ő is gyűlölte Piton különcködését, másfelől pedig… féltékeny volt –Lupin ezt már szinte suttogva mondta. Olyannyira feszélyezhette a téma, hogy elpirult és el is hallgatott.
Az ágyon ülő boszorkány egy darabig némán várt, közben Remus arcát fixírozta. Aztán halkan felállt, és a férfi mellé lépett.
- Már az elején közöltem veled, hogy nem fog minden tetszeni neked, amit elmesélek.
- Honnan tudod te ezt ilyen biztosan? –kérdezte gyengéden a nő.
Lupin lehunyta a szemét.
- Ne gondold, Remus, hogy ilyen naiv vagyok. Tudom, hogy mennyire szeretted Siriust. Hogy szerelmes vagy belé. De… én ebben nem látok semmi kivetnivalót.
- Túlzottan liberális vagy, Tonks –somolygott a férfi.
- Az meglehet –helyeselt a nő, és füle mögé simított egy félhosszú, lilás hajtincset. – Te meg nagyon konzervatív, hogy ezt az egész helyzetet ilyen titokban kezelted…
- Ne viccelj már! Jó ideig még magamnak sem mertem bevallani az érzéseimet. Azt gondoltam, valami nagy baj van velem…
- És mikor jöttél rá arra, hogy te… szóval… –nem fejezte be a mondatot, de Remus értette a kérdést.
- Nagyon hosszú ideig tartott, amíg ráeszméltem, hogy másképpen szeretem őt, mint a másik két barátomat. De, hogy mikor jöttem rá, hogy mennyire fontos ő nekem? …Azt hiszem, minden akkor kezdődött, amikor Sirius Pitont a Szellemszállásra küldte…
Másnap reggel a gyengélkedőn meglátogatott Dumbledore professzor. Elmesélte nekem, hogy mi történt. Hogy James az utolsó pillanatban Perselus után eredt, és bár meglátott engem az alagút végén, akkor még az átalakulástól szenvedtem, nem szagoltam ki őket, így sértetlenül elmenekülhettek. Az igazgató úr biztosított, hogy Piton nem fogja elárulni a titkomat, csak ezek után legyek még óvatosabb holdtöltekor.
- Nem haragudott rám, nem okolt engem az esetért. Ellenben Siriust nagyon megbüntették…
- …kérem, Madam Pomfrey! –hallatszott a fiú hangja valahonnan a gyengélkedő ajtajának irányából.
Remus megdörzsölte a szemét, majd felült a patyolat tiszta ágyban és tovább fülelt.
- Sajnálom Black, de Lupin nem fogadhat látogatókat. Egyáltalán honnan tudod, hogy beteg?
- Egyik társamtól hallottam, hogy Remusnak apró baleste volt, miközben utazott vissza az iskolába. –vágta ki magát a fiú. –Most miért tetszik így rám nézni? Talán nem is utazott el?
- Jaj, dehogynem! –vágta rá a boszorkány. – Már hogy ne utazott volna el!
Sirius örömmel nyugtázta a nő hangjában csengő rémületet.
- Kérem! Csak szeretném megnézni, hogy van!
- Jól, nem bánom –sóhajtott megadóan a javasasszony-, de csak öt percet kapsz, aztán irány vissza dolgozni!
A gyengélkedő végében álló ágyának a függönye meglibbent, és Remus hamarosan megpillanthatta barátja vigyorgó arcát.
Sirius látszólag roppant elégedett volt magával.
- Figyelted, Holdsáp? Ugye milyen jól adtam a tudatlan, aggódó barátot?
Remus azonban nem válaszolt, csupán karba fonta vastagon bekötözött kezét, így méregette a fekete hajú fiút.
- Na, mi van? –kérdezte Sirius, és lehuppant mellé az ágyra. – Miért vágsz ilyen morcos képet? Nézd, még csokit is hoztam!
Lupin elhessegette az orra alá dugdosott mézesfalás-táblát, majd mélységes megvetéssel nézett Siriusra.
- Hogy képzelted?
- Tessék?
- Hogy képzelted, hogy utánam küldöd Perselust?!
- Oh! –a fiú abbahagyta a csokoládé kibontását és felpillantott. –Szóval már hallottad…
- Igen! Dumbledore nemrég volt bent nálam. Mindent elmondott. Mondd, te ilyenkor hol hagyod az eszed?
- Ezt kikérem magamnak!
- Sirius Black! Még neked áll feljebb? –ült föl Remus az ágyban. –Egyszerűen… egyszerűen nem akartam elhinni, amit hallottam. Van fogalmad róla, milyen rettenetes dolog történhetett volna? Megharaphattam volna Pitont! Vagy akár… meg is ölhettem volna!
- Megérdemelte –motyogta Sirius.
- Nem hiszem!
- Te nem voltál ott, Remus! Nem hallottad, hogy beszélt rólad… hogy beszélt Ágasról…!
- Meg vagy húzatva! Én is tudom, miféle ember Piton, én sem rajongok érte… igen, tudom, hogy mennyit ártott már nekünk… de ez akkor sem jogosít fel téged arra, hogy veszélybe sodord az életét!
- Nem lett neki semmi baja! –védekezett csökönyösen Tapmancs.
- Fafejű! Idióta! –lovallta bele magát Remus. –Csak a jó szerencsén, és Jamesen múlott, hogy így történt! Ha nem hencegsz el Ágasnak a klubhelyiségben az új ugratásodról, akkor nem tudja meg, és Piton már halott lenne! Térj észhez, Sirius! Te tényleg ezt akartad? …Megöletni… velem megöletni az ellenségedet?
- Elvileg neked is az ellenséged, vagy tévednék, kedves Holdsáp?
- Hát ez nem igaz! –Remus olyan hirtelen kelt ki az ágyából, hogy a mozdulatra Sirius is felpattant. A szőkésbarna fiú arckifejezését látva a függönyig hátrált. –Még mindig nem érted?! – ragadta meg a karját Lupin. –Most nem az a fontos, hogy Perselus kinek az ellensége, most az életéről volt szó! Azzal játszadoztál…!
Remus zihált az indulattól, de továbbra is kitartóan nézett fölfele, Sirius szemeibe.
- Nem hittem volna, hogy te is ellenem fordulsz –szólalt meg a hollófekete hajú fiú. – James is neheztel rám, Dumbledore is, és mindennek tetejébe egy csomó büntetőmunkát is kaptam. Ja, igen, és idén le sem mehetek többet Roxmortsba.
- Nagyon helyes! –szólt szigorúan Lupin. –Úgy kell neked!
Black nyelt egyet.
- Egy kicsit sem sajnálsz?
- Nem –vágta rá a sápadt fiú. –Nagyon gyerekes vagy még, Sirius. Semmire sem becsülöd te az emberi életeket!
- Ez nem igaz!
- Nem? –kerekedett el Lupin szeme. Elengedte barátja karját, majd felcsóválva visszamászott az ágyába. –Nem láttam, hogy olyan nagyon megviselt volna nagyapád halála!
- Őt most ne keverd bele! Ennek most semmi köze ahhoz, hogy a nagyapa megrögzött Nagyúr-fanatikus volt!
- És az sem hagyott benned mély nyomokat –folytatta megszállottan Remus-, amikor elszöktél hazulról, ugye? Mondd, volt-e valaha is olyan ember az életedben, akit legalább olyan fontosnak tartottál, mint saját magadat!?
- Volt –szólt Sirius csöndesen, és ökölbe szorította remegő kezét. –Eddig a percig titeket tartottam annak. Jamest, Petert… és téged. De most már ne tudom, áll-e valaki még mellettem. Senki sem hiszi el, hogy megbántam. Senki… még te sem.
Azzal sarkon fordult, és elviharzott. Remus pedig még sokáig némán nézte a fiú után meglebbenő fehér függönyt…
- Ezek után le sem tudtam hunyni a szememet. Végig azon rágódtam, hogy beszélnem kellene vele. De ez nem volt egyszerű. Madam Pomfrey mindig olyan nehezen engedett el a gyengélkedőről. Jóllehet, tisztában volt vele, hogy egy nap alatt mindig felépültem, mintha mi sem történt volna; azért állandóan utóvizsgálatokkal szekírozott…
- Köszönöm, tessék hagyni, most már hagyj menjek!
- Jól van, Lupin, de ne feledd, ha átázna valamelyik kötésed, tüstént gyere vissza!
- Rendben, köszönöm!
A kamasz fiú még egyszer hálásan rámosolygott a javasasszonyra, majd még búcsúzóul hozzátette:
- Egy hónap múlva találkozunk! –nem várta meg az idős boszorkány sopánkodását, futva elindult a griffendél klubhelyiség felé.
- James! –kiáltotta, amint megpillantotta barátját.
- Holdsáp, jól vagy?
- Igen –legyintett az türelmetlenül. –Sirius hol van?
- Büntetőmunkán.
- Igen, azt tudom, na de hol?
- Honnan tudod? –ráncolta össze a szemöldökét Ágas. –Volt lent nálad?
Remus bólintott.
- Csodálkoztam is, hogy egyedül jött, nem veled. Összevesztetek?
- Nem…nem igazán… –válaszolt lassan Potter. –Csak kapott tőlem is egy alapos fejmosást. Azt egy dolog, hogy Pipogyuszt be akarta ugratni, de nagyon kifogyhatott az ötletekből, ha egy ilyen marhaság is eszébe jutott. Mindegy. Én már nem haragszom rá, ő van még mindig halálosan megsértődve… Tudod milyen!
- Tudom –húzta el a száját Lupin.
- Egyébként azt hiszem, most épp a bagolyházat kell kitakarítania… varázslat nélkül.
- Aha.
Ebben a percben lépett be a portrélyukon Lily néhány barátnője társaságában. James láthatóan elpirult, és innentől kezdve Remus akár fejre is állhatott volna, akkor sem hívhatta volna fel többé magára a figyelmet.
A sápadt fiú nem is próbálkozott hát ezzel, sarkon fordult és elsietett a déli toronyba, ahol az iskolai baglyok tanyáztak.
Amikor vagy tíz perces séta után odaért, óvatosan lenyomta a kilincset és bekukucskált. Sirius sebtében összefogott hajjal, kopott talárban állt egy nagy rakás bagolypotyadék közepén. A jelek szerint mostanában foghatott hozzá a munkához.
- Szia! –köszönt rá Remus.
Black hirtelen hátrafordult, majd amikor meglátta, hogy ki az, megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
- Ja, csak te vagy az! Már azt hittem, valamelyik mardekáros jött gyönyörködni bennem…
Lupin csendesen az egyik ablakhoz sétált és háttal nekidőlt az üvegnek.
Sirius megforgatta a kezében a seprűt, majd méltóságteljesen, de elég ügyetlenül söprögetni kezdett.
- Sajnálom –szólalt meg egy idő múlva-, de még vagy két óráig nem szolgálhatok izgalmasabb műsorral.
- Nem is azért jöttem, hogy végignézzem, ahogy takarítasz.
- Hát akkor?
- Csak beszélni szeretnék veled egy percet.
- Hmm, rendben van –vont vállat a fiú. –Már úgyis kezdetem nagyon unni a dolgot.
- Micsoda? –nevette el magát Remus. –Hiszen… hiszen csak most kezdtél hozzá!
- Óóó, nagy tévedés! –kiáltott felháborodottan Sirius. –Reggel óta ezzel vacakolok! Már vagy hatszor kitakarítottam, de mire a végére érek, ezek a… kedves madárkák újra bepiszkítják az egészet!
Tapmancs úgy fújtatott, hogy Remus jobbnak látta gyorsan túlesni a dolgon.
- Na, miért is jöttél? –vette elejét Sirius a társalgásnak.
- Hát… csak… a tegnapi esetről lenne szó.
- Vagy úgy.
- Tudod, Sirius, sokat gondolkoztam azon, amit mondtál.
- Arról, hogy mégiscsak meg kellett volna enned azt a csokit?
- Nem, te bolond! –fonta keresztbe a karját Remus. –Arról, hogy megbántad a dolgot… Én hiszek neked. És ha komolyan így gondolod, akkor kérj bocsánatot Per… Pitontól –fejezte be diplomatikusan a mondatot.
- Na ne! – fanyalgott Sirius. –Én nem fogok Pipogyi lába előtt térdepelni és esdekelni a bocsánatáért! Igen, azt belátom, hogy ez meglehetősen hülye húzás volt tőlem –itt Lupin megköszörülte a torkát-, de… most, hogy tudjuk, hogy nem esett bántódása, már azt mondom, ráfért egy kis izgalom!
- Te nem fogsz megváltozni!
- Nem, Holdsáp –szegte fel büszkén a fejét Sirius. –De vigasztaljon az a tudat, hogy megtanultam a leckét!
Remus elmosolyodott. Ő ebben azért nem volt ennyire biztos.
- És remélem, az is elégtétellel tölt el, hogy egy hónapig ingyen és bérmentve a mi hőn szeretett Frics urunk munkáját kell ellátnom!
- Sirius… –csóválta meg a fejét a Remus. – Miért hiszed azt, hogy nekem olyan jó látni, ahogy itt gürizel? Sajnállak érte!
- Tényleg? –hitetlenkedett a magas fiú. –Márpedig én azt hittem, te Piton oldalán állsz!
- Ugyan! Már miért állnék én Piton mellett? Hát melyikőtök a barátom?
- Ezt neked kell tudnod!
- Mi a csuda ütött beléd, Tapmancs? Úgy beszélsz, mint egy sértődött szerelmes lány !
- Fogd be, Lupin! –emelte fel a hangját Sirius. –Hagyj békén ilyen hülyeségekkel! Nem tudom…! Nem tudom, hogy mi ütött belém! Pont ez a baj!!
- Miről beszélsz?!
- Ha megkérhetnélek, menj ki innen! – Sirius háttal Remusnak újra söprögetni kezdett. –Még ebédig be kell fejeznem a takarítást, szóval nagyon megköszönném, ha nem hátráltatnál tovább! Viszlát!
- Sokáig fogalmam sem volt róla, mire célozhatott Sirius. Azt hittem, csak a fáradtság miatt volt ilyen ingerült és beszélt össze-vissza. Hát, igen. Egészen addig a bizonyos estéig ebben a tudatban éltem…
- Sajnálom, Remus…
Lupin megérintette az arcát, ahol egy fél perce még a kedvese simította végig, majd mozdulatlanul bámulta egyre távolodó alakját a folyosón. Mielőtt Molly befordult volna a sarkon, az ablakon át beszűrődő vöröses napfény még egyszer, utoljára végsimított hosszú, lófarokba kötött szőke haján. Aztán végleg lebukott a nyugati horizont mögé…
Már az első csillagok is megjelentek az égen, mire a fiú rászánta magát arra, hogy továbbinduljon. Útközben azt sem látta, merre megy. Fogalma sem volt róla, hogy jutott el a klubhelyiségig, és onnan a hálókörletükbe. Csupán a lány szavai kavarogtak a fejében:
“ …ne haragudj…” “ …nagyon szerettelek…” “ …de ideje továbblépnünk….”
Letette könyveit az ágyára, majd leült az ablak alá a földre. Továbbra is maga elé meredt. Lábait felhúzta, és átölelte.
Sirius hangját pedig csak távoli zúgásként érzékelte…
- …nem hallod?!
- Hogy mi? –tisztult ki a fiú szeme előtt a kép.
- Azt kérdeztem: Mi történt veled, Holdsáp?
- Ja, hogy azt? –vont vállat csöndesen a fiú. –Nem fontos. Csak Molly… Szakított velem.
- Furcsa volt kimondanom ezeket a szavakat. Abban a pillanatban nem voltak rám semmilyen hatással. Úgy ültem akkor, ott a földön, mintha csupán fáradt lettem volna… Nem gondoltam bele, hogy ez mit jelent. Olyan érzésem volt, mintha ezt a legutolsó találkánkat csak képzeltem volna, mintha sohasem történt volna meg. Igen, holnap ugyanúgy odamegyek majd a hollóhát asztalához, és együtt reggelizünk…! De már a közös emlékek is oly távolinak tűntek, mintha sohasem lettünk volna együtt… Két év! Pontosan két évig tartott…
De minél több idő telt el ott a földön ülve, annál világosabbá vált számomra, hogy ami történt, az a valóság.
Elveszítettem.
Sirius lekuporodott barátja mellé a földre. Rákönyökölt felhúzott térdére és Remusra nézett.
- Sajnálom –mondta őszintén.
- Hát, köszönöm –a szőkésbarna hajú fiú a függöny rojtjaival kezdett játszani. – Tényleg ne haragudj, de ezzel most nem tudok megvigasztalódni.
- Értem –Sirius már éppen felkelt volna mellőle, amikor Lupin újra megszólalt.
- Csak tudod… olyan furcsa…
- Furcsa? Mi?
- Ez az egész. Olyan, mint egy álom. Reggel majd felébredek, és minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt.
Black együttérzően megsimogatta Remus vállát.
- Hidd el, idővel jobb lesz…
- Hahh! –kiáltott fel olyan hirtelen a fiú, hogy Sirius összerezzent. –Ezt Te honnan a fenéből tudhatnád?
- Mi??
- Már megbocsáss, de ha jól emlékszem, téged még soha senki nem ejtett! …Na mi van? Megkukultál? Ó, igen! Látod, igazam van!
- Holdsáp! –szólt figyelmeztetően Sirius. –Ne rajtam vezesd le a keserűségedet, jó?
- Hát persze! Bocs, hogy feltartottalak! –azzal fel akart pattanni, de Sirius utánakapott és visszahúzta.
- Remus! Higgadj le!
- És ha ne akarok lehiggadni? Ha nekem most így tetszik?
- Inkább beszélj róla. Az jót szokott tenni!
- Ó, Tapmancs, a szerelemdoktor! Milyen szerencsés vagyok, hogy egy házba osztottak be bennünket! Veled legalább hamarabb elfelejtem majd a problémámat!
- Hülye –közölte nemes egyszerűséggel a fekete hajú fiú a diagnózist.
- Hogy én?
- Igen, te! És ha nem haragszol meg érte, Molly is az. Nincs ki a négy kereke annak a libának, ha tényleg dobott téged.
Remus keserűen elmosolyodott.
- Ezt szépen megfogalmaztad, barátom!
- Ugye? –vigyorgott Sirius.
Lupin egy darabig még somolygott, aztán minden átmenet nélkül összeráncolta a szemöldökét és a karjára hajtotta a fejét.
- Édes Molly…!
- Hé, hé, Holdsáp! – hajolt közel hozzá Sirius. –Nehogy bőgni kezdj már amiatt a kislány miatt!
A megszólított felháborodottan felkapta a fejét.
- Kikérem magamnak, én nem sírok!
- Nem-e? –cukkolta a barátja.
- Ó, fogd be! …Tényleg! Mit tudsz te a szívről?
- Nagyon is sokat –védekezett amaz. –Például az tudom, hogy az összes lány vak, aki nem veszi észre, milyen jó ember is vagy!
Remus halványan elmosolyodott. Sirius pedig egy ideig oldalra döntött fejjel nézte őt, aztán nagyon lassan megmozdult és Lupinhoz hajolt. Egy pillanatig még habozott, de végül lehunyta a szemét és egy óvatos csókot lehelt az ajkaira.
- Tényleg csak álmodom –motyogta Remus, miután ajkaik szétváltak.
A fekete hajú fiú egy kicsit elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen, majd ismét odahajolt hozzá, és megint megcsókolta.
Remus nem gondolkodott, visszacsókolt. Aztán, a következő pillanatban, mintha rájött volna, hogy mit tesznek, erősen ellökte magától.
- …megőrültél? –suttogta a tőle pár centire lévő Sirius arcába. Gyorsan felpattant a földről és ziláltan az ágya szélére ült.
A következő pillanatban az ajtó kitárult, és becsörtetett rajta Peter és James.
- Mi ez a fagyos légkör? –vigyorgott Ágas, miután felmérte a helyzetet.
- Molly szakított Remussal –kommentálta komoran az eseményeket Sirius.
- Jaj, de kár! –siránkozott Peter, és leült Lupin mellé.
- Fel a fejjel, haver!
- Köszönöm, James, de azt hiszem, Tapmancs már eléggé megvigasztalt –mondta gúnyosan Lupin.
Sirius farkasszemet nézett vele, majd mielőtt felállt, tett egy olyan mozdulatot, ami a szájának megtörlésére emlékeztetett, aztán sértődötten kivonult a szobából.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
