Hermione még soha nem érezte magát olyan boldognak, mint amilyen azon az estén volt. Úgy érezte, fülig szerelmes.

- Kezdettől fogva ez volt a terved? -faggatta a fiút, amikor már egymás karjaiban pihentek.

- Nem, csak a rózsákig. A második rész már spontán jött -fáradtan sóhajtott egyet, majd kényelembe helyezkedett a párnán.

A fiatal nő még egy ideig hallgatta a mellette fekvő Draco egyenletes szuszogását, aztán őt is elnyomta az álom...

Reggel kipihenten ébredt. A Nap már magasan járhatott, az egész szobát bejárta a barátságos napsütés.

Hermione felült és rögtön Malfoyt kereste tekintetével. Meg is találta; a lány íróasztalára támaszkodva lapozgatott valamilyen könyvet. Már felöltözött a szokásos farmerbe és ingbe, de a haja még nedves volt.

- Jó reggelt! -köszönt a lánynak, amikor észrevette, hogy felébredt.

Hermione még mindig elvarázsolva, odalépett a férfihoz és adott a szájára egy puszit.

- Meg kell hagyni, nagyon bátor vagy!

- Ugyan miért?

- Hát... nyugodtan kimentél a fürdőszobába, egy vadidegen házban, ahol bárki, bármikor felismerhet! -válaszolt a boszorkány.

- Úgy érted, kimentem két ajtóval odébb, egy olyan házban, ahol csak két férfi láthat meg következményekkel, de mindketten délig fognak aludni a tegnapi éjszakázásuk miatt...

A fiatal nő ezt a megjegyzést további kommentár nélkül hagyta.

- Akkor esetleg lejössz reggelizni is?

- Miért ne? -kapott az ötleten Draco. -Eléggé éhes vagyok.

Hermione gyorsan belebújt a köntösébe, majd kézen fogta a férfit és halkan leosontak a konyhába.

- Ugye tudod, hogy nem úszod meg, ha meglátnak? -figyelmeztette, amikor már a hűtőből pakolta ki a tejet és a lekvárt.

- Vállalom a kockázatot. Na, mozogj asszony, mert már éhen halok! -Hermione elgondolkozott azon, hogy a kezében lévő tojást a fiú felé dobja-e, de aztán úgy döntött, hosszú távon több hasznát veszi a rántottának, mint egy félperces nevetgélésnek. 

Jóízűen megreggeliztek, majd a lány neki állt, hogy bepakolja a tányérokat a mosogatóba. Megnyitotta a csapot és mosogatni kezdett.

- Nem lenne egyszerűbb pálcával, édesem? -érdeklődött Draco, majd mellé lépett, átkarolta a derekát és figyelte, ahogy dolgozik. - Ne segítsek?

- A varázspálcám fennmaradt a szobámban; egyébként meg köszi, de egyedül is boldogulok... Még nem felejtettem el, amikor anyáék házában "megjavítottad" a mosógépet.  

- Az már régen volt! -csattant fel a fiú. -Azt hiszem, pár pohárka elmosásával még én is boldogulok... -azzal belecsókolt a lány nyakába.

Ebben a pillanatban lépett be a konyhába a még mindig álmos Harry és Ron.

Hermione és Draco csak a hangos ajtócsapódásra figyeltek fel, majd megilletődötten néztek a két férfire.

- Délig alszanak, mi? -morogta a lány.

- Jól van, mindenki tévedhet... -vont vállat a fiú, majd elindult Harryék felé- nyilván azért, hogy köszönjön. A nő az utolsó pillanatban kapott a karja után és visszarántotta. Magában pedig felkészült a legrosszabbra.

- Hermione! -Ron találta meg elsőnek a hangját, de ez még csak árnyéka volt a szokásosnak.

- Mi van itt? -Harry úgy mered rájuk, mintha csak egy éles látomásként érzékelné őket.

- Megmagyarázom! -szabadkozott ijedten a nő és két barátja felé lépett.

- Na, erre kíváncsi leszek! -dohogott Ron és megtapogatta zsebeit -feltehetőleg a pálcája után kutatva.

- Hagyd ezt, Ron! Üljetek le! -utasította őket a nő.

- Még mit nem! -szólt növekvő ingerültséggel a hangjában a vörös hajú fiú. -Harry, te le akarsz ülni??

- Nem, dehogy!

- Nos, én sem! Akkor, Hermione, azt hiszem, belefoghatsz! De jó magyarázatot találj ki!

- Draco, légy szíves, menj ki! -fordult most a férfihoz, immár könnyes szemmel. Az továbbra sem mozdult a helyéről.

- Ez az, takarodjon a szemem elől! -kiabálta Ron, magából kikelve. -Hermione! Még mindig nem tudom elhinni! Dehát, ennek a görénynek halottnak kéne lennie!

- Látod Ronald, pontosan ezért nem mondtam el nektek, hogy él! Biztos az Azkabanba küldtétek volna!

- Ott a helye -mondta halkan, de tárgyilagosan Harry.

- Nem!! -zihálta a lány. -Megváltozott a helyzet!

- Ugyan mit tudsz olyat mondani…

- Malfoynak amnéziája van!

Ijesztő volt a csend, ami a kis konyhában állt be. És ez is csak pár pillanatig tartott. Aztán mindhárom fiatal -főleg Ron és Hermione- egymást túlharsogva győzködtek mindenkit az igazukról. Leggyakrabban a "halálfaló", "gyilkos", "görény", a "higgyétek el", "már megváltozott", "nem emlékszik semmire", és a "de miért??" kifejezések hangzottak el.

Legalább fél óráig tartott a vitatkozás, mire mindannyian kimerültek.

Ron még mindig magában fortyogott, Harry könyökölve meredt maga elé- már mindketten ismerték a volt mardekáros fiú helyzetét, és még ha többé-kevésbé egyet is értettek a lány döntéseivel, akkor sem tudták feldolgozni az új információkat. 

Az még hagyján, hogy nem árulta el Hermione a gyógyítóknak Malfoy kilétét, de hogy megszöktesse, rejtegesse és félreérthetetlen helyzetbe kerüljön vele, ez már túl sok volt a két barátnak.

A fiatal boszorkány ellenben még mindig pityergett, a kezében egy fehér papírszalvétát gyűrögetett.

Draco is a gondolataiba mélyedt. A lánytól tudta már, hogy neki ez a két férfi ősi ellensége, de egyáltalán nem emlékezett rájuk. Így közömbös maradt irántuk, inkább csak az bántotta, ahogyan ők beszéltek róla.

De hamar elhessegette rossz érzését a lány egyetlen mondata: "Mert szeretem!"

Tudta jól, hogy most nem ezzel kellene foglalkoznia, hanem a reménytelennek látszó helyzettel; és azzal, hogy még az is előfordulhat, hogy börtönbe kerül; de nem. Képtelen volt értelmesen gondolkozni.

Ebbe a légkörbe csöppent bele Ginny, amikor ő is lejött reggelizni. Hamar kiderült, hogy neki is köze van Malfoy itt tartózkodásához, így Ron –tehetetlenségében- most húgát vette támadásba.

Hermione ezt nem akarta végighallgatni, felpattant az asztaltól és kirohant a hátsókertbe.

*

Megbánta már tettét és... mégsem.

Csak kezdetben tudott volna kiszállni ebből az egészből, később már nem tehette. És nem is akarta. Most már semmiképp.

Az élete eddig sem volt egyszerű, de mostanra fenekestül felfordult. Tisztában volt vele, hogyha Harryék hallgatást ígérnek neki, akkor sem lesz egyszerű.

Draco halálfaló- legalábbis az volt. Ha a Minisztérium megtudja, hogy életben van, könyörtelenül az Azkabanba zárják. Ez biztos... Ha pedig elrejtőzik, az sem vezet semmi jóra. Nem lehet egy egész életen át bujkálni! Sirius sem viselte sokáig annak idején... És Draco már három hónapig sem tudott a fenekén maradni!

Hermione nagyot sóhajtott. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen.

- Itt vagy? -szólongatta valaki halkan.

- Igen -felelte még mindig feldúltan a lány.

- Gyere be, kérlek, Harry és öö... Ron mondani akarnak valamit.

- Akkor miért nem ők jönnek ide? -mérgeskedett Hermione.

- Csak gyere! -unszolta szelíden Draco. -Nem szeretem, amikor ilyen mérges vagy!

A boszorkány azonban erre a kijelentésre inkább csak megsértődött és ellökte magától a férfit, aki épp meg akarta ölelni.

- Mi az? -nyitotta ki dacosan a konyhaajtót a lány. -Valamit mondani akartok??

- Ne kezd megint, Hermione! -intette le Ron.

- Én? Mit kezdek én megint?

- Mindketten hagyjátok abba!! -kiáltotta Ginny és a civakodók közé állt. -Harry, akkor te mondd el!

Az említett lassan felállt ültéből és a kipirult arcú boszorkány elé lépett. - Khm. Nos... először is: jó, ha tudod Hermione, hogy ezzel a döntéseddel sohasem fogunk megbarátkozni, de... légy szíves, ne vágj a szavamba!... Tehát: csak azt akarom mondani, hogy attól függetlenül, hogy mi Malfoyt továbbra is utáljuk és megvetjük, a te kedvedért nem fogjuk feladni.

- Vagyis, tőlünk nem fogja senki megtudni, hogy él és sajnos virul is, amint reggel láttam... -morogta Ron.

Hermione halványan elmosolyodott.

- Tudod már, hogy hogy fogod meggyógyítani Malfoyt, Hermione? -kérdezte Ginny.

- Nem, fogalmam sincs -fonta keresztbe karját a fiatal nő. -Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem akarom, hogy valaha is emlékezzen. Én olyannak szeretem, amilyen most.

- Látod! Ettől féltünk téged, Mione! Ha meggyógyul... neked nagyon rossz lesz! -érvelt csendesen Harry.

- Köszönöm, de nincs miért aggódnotok! -szabadkozott a lány. A három barátja kétkedve összenézett, hogy ők bizony nem értenek ezzel egyet.

*

Újabb pár nap telt el. A fiúk –ígéretükhöz híven- nem hozták fel többet a témát; továbbá nagy akaraterőről tettek tanúbizonyságot, hogy szó nélkül eltűrték a házban Malfoyt.

Hermione ideje nagy részét ezidőtájt a szobájában töltötte, de ott sem lehetett egyedül, ugyanis megosztotta azt Dracoval.

Noha éjszakánként nem, nappalra újra felvette könyvmoly stílusát és egész idő alatt a különböző lexikonokat bújta, tanulmányozva a férfi betegségét.

Draco eleinte nem akarta megzavarni, de aztán mégis erőt kellett vennie magán:

- Hermione!

- Hüm? -hallatszott egy újabb vaskos könyv mögül. A férfi felállt és a nő elé lépett, aki az ágyán kuporgott. Majd gyengéden, de határozottan kivette a kezéből a kötetet.

- Erre semmi szükség.

- Ugyan miért ne lenne? Lehet, hogy ebben van a megoldás az amnéziádra! –védekezett.

- Jaj, ne álltasd magad, szívem! És engem se! -szólt rá Draco szigorúan.

- Ezt... ezt meg hogy érted? –kérdezett vissza bizonytalanul.

- Úgy, hogy hallottam, amit azon a rémes szombat reggelen Harryéknek mondtál a konyhában -mondta szomorúan és leguggolt a lány elé.

- Ne haragudj, de most tényleg nem tudom, mire gondolsz! Elég sok mindent a fejükhöz vágtam akkor! -hangzott a korántsem nyugodt felelet.

- Hallottam, amikor azt mondtad, hogy nem akarod, hogy meggyógyuljak.

Hermione megdermedt.

- ...Jaj, Draco! Azt nem úgy értettem... Illetve...

- Nem kell magyarázkodnod -rázta a fejét a férfi. -Lehet, hogy a helyedben én is ezt érezném. Szörnyű ember lehettem.

- Ne mondj ilyet! -csattant fel a nő. -Te csak olyan voltál, amilyen a többi fiú a korodban. Mindenkinek vannak ellenségei!

- És később?

A lány sóhajtott.

- Látod? Megérdemelném az Azkabant! -fakadt ki keserűen. Látszott rajta, hogy tényleg sokat rágódott már ezen a témán.

- Ugyan! Attól még, mert ott volt az a gyűlöletes jegy a karodon, még nem biztos, hogy... gyilkoltál is.

- Ezt most ugye te sem gondolod komolyan, Hermione? –horkant fel Draco. -Különben is...

- ...mi az?

Malfoy megrázta a fejét.

- Különben is mi, Malfoy?! -kérdezte ingerülten, de inkább aggódva a lány.

- Nem akarlak ezzel felizgatni...

- Draco!

A fiú felkönyökölt az ágyra és gondterhelten ráncolta a szemöldökét.

- Hát... -szólalt meg a vártnál is halkabban-, nagyon rossz, hogy ezt kell neked mondanom, de az utóbbi időben rengeteg minden eszembe jutott...

- Mi?

- Így van. Például a szüleim arcára most már biztosan emlékszem. Sokat álmodom velük... Aztán... egy csomó összevisszaságra. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ezt a hippogriffet, mi is a neve...?

- Csikócsőr -segítette ki sápadtan a lány.

- Igen, igen. Nos, vele már találkoztam. Azt hiszem... egyszer meg is sebesített a suliban, nem?

A lány holtra vált arccal bólintott.

- Azt akarod mondani, Draco, hogy már mindenre emlékszel?

- Nem mindenre. Csak úgy nagyjából... végülis, a legtöbb dolog álmomban jutott eszembe, vagy úgy, hogy ránéztem egy adott tárgyra, de voltak más segítő források is...

- Mint például?

- Látod! Ezt nehéz nekem bevallani, de leginkább: Te... Először úgy gondoltam, nem idegesítelek feleslegesen ostoba emlékképekkel, hiszen nem voltam biztos bennük. Később már igen, de akkor meg nem akartam, hogy elszomorodj, vagy hasonló. Hiszen magad mondtad, hogy nem akarod a "régi Dracot" visszakapni... Sajnálom. Most már tudom, hogy rosszul tettem...

Hermione ideges nevetésfélét hallatott.

- Emlékeztél? Emlékeztél és nem szóltál nekem?? -fakadt ki, jogosan.

- Így igaz -Draco bűnbánóan lehajtotta a fejét.

- Oh! ...És én még abba a hitbe ringattam magam, hogy szegény fiú olyan egyedül van... Hogy szüksége van a törődésre... Hogy...

- Teljesen igazad van! -torkolta le hangosan a férfi. -Elismerem! De mondom: csak azért nem szóltam róla, mert tudtam, hogy nagyon kiakadnál!

- Hát ebben igazad van! -a nő most már kiabált. Lecsapta a könyvét, felpattant az ágyról és az ajtó felé indult.

- Hermione!

Draco sietve utána iramodott.

- Ne légy igazságtalan! Még mindig nem mondtam el neked mindent! Meg kell hallgatnod!

Azonban a lány már túl volt azon, hogy hassanak rá az észérvek. A lépcső közepén járt, onnan fordult vissza:

- Most, hogy sikeresen meggyógyultál, már nem szorulsz sem testi, sem lelki ápolásra! Úgyhogy örülnék, ha szednéd a cuccaidat és eltűnnél innen!!

- Tényleg ezt akarod? -hallatszott Malfoy fájdalmas hangja.

- Minden kétséget kizárólag: Igen!

A férfi sóhajtott, majd elkomorult. Végül kihúzta magát, a vonásai megkeményedtek és felvette a régi, szokásos, szigorú testtartását is. Hermione a könnyei fátyola mögül megilletődve rámeredt a számára oly kedves emberre. Ilyen gyors változás, ennyire rövid idő alatt! Mintha Lucius állna vele szemben!

Hallotta saját hangját, amint megszólal:

- Hová fogsz most menni?

- Az téged ne érdekeljen -válaszolt Draco jéghideg hangon. -Hermione Granger, az örök eminens, aki mindenbe beleüti az orrát... -ezeket elég gépiesen mondta, azt az érzést keltve a lányban, hogy csak most jutottak eszébe ezek a szavak.

"...De leggyakrabban mérges indulatok, vagy más, heves érzelmek az újra-emlékezés kiváltó okai..." -idézte fel magában az egyik orvosi cikket.

- Úgy bizony, kedvesem -folytatta kajánul a fiú, miután elég időt adott a lánynak, hogy felfogja a helyzetet, -Draco Malfoy visszatért!

***

- Ezt nem hiszem el! –szörnyülködött a fiatal nő.

- Pedig elég egyértelmű... -felelte Malfoy lekezelően. -Köszönet neked, ...hogyan is szoktalak nevezni téged? ...Grangernek? Fura, egyáltalán nem áll most a számra, de mindegy. Biztos csak az együtt töltött éjszakák után... -ironizált. -De valószínűleg ezt is meg tudom majd szokni. Szóval, Granger, köszönöm, amit "értem tettél", biztos neked sem volt olyan rossz, ugye?

- Draco! Miket beszélsz!

Hermione továbbra is megrökönyödve nézett a férfire.

Ez tényeg ugyanaz a fiú, akivel annyit nevetett? Aki mindig kedves és gyengéd volt vele? Aki hagyta, hogy megegye a csokifagyi végét, pedig neki is az volt a kedvence? Akibe beleszeretett?

Nem. Most sokkal inkább az a férfi volt, akivel annyit veszekedtek a Roxfortban, aki mindig próbálta megalázni őt, megkeseríteni az életét.

Mintha egy gonosz varázslat átváltoztatta volna a Malfoy fiút... egy pillanat alatt.

- És hová tűnt az én Dracom? -suttogta a könnyeivel küszködve.

A varázsló megingott. Egy pár másodpercig úgy tűnt, mintha legszívesebben Hermionéhoz rohanna és meg akarná ölelni. De aztán lehunyta szürke szemeit és ökölbe szorította mindkét kezét.

- Azt mondtad, "tűnjek innen." -mondta keserűen. - Hát megteszem neked ezt a kis szívességet.

Kimért léptekkel elindult a nő felé, majd kikerülte a lépcsőn. Pár lépcsőfok után megállt és a válla felett visszanézett:

- Aztán majd, ha magányosnak érzed magad, fordulj Ron Weasleyhez bizalommal. Úgy vettem észre, szíves-örömest elvégezné a feladataimat!

Malfoy méltóságteljesen tovább indult, hanyag mozdulattal leemelte a fogasról talárját és a konyhai kandallóhoz lépett. Beleszórt egy kis port, aztán a fejére húzta a csuklyáját és belépett a tűzbe...

*

Az idei év első hava is lehullott. Bár rendkívül szokatlan volt az időjárástól, hogy csak december második felére köszöntött be az igazi, jeges téli idő. A fák kopaszon álltak az utca mentén, a színes tetejű házak is vastag hósipkába burkolóztak. A havas járdán csak pár lábnyom tűnt fel néha, amit a hóesés pillanatok alatt eltüntetett.

A környéken szinte minden ház ajtajára kitették már a fenyőkoszorút. Egyik- másik mugli még rénszarvasokat is felállított az előkertjében. Közeledtek az ünnepek.

Hermione az elmúlt két és fél hónapban jó ideje csak rövid ideig tartózkodott szabad ég alatt. Sohasem szeretett fagyoskodni, és mivel megtehette, hogy hop-porral vagy egyszerűen hoppanálással jusson el a kívánt helyre, így inkább kihagyta a szeszélyes október-novemberi időjárást.

Most azonban mindennél jobban vágyott ki a szabadba; hosszú sétákat tett a hólepte utcákon és gyakran csak sötétedés után tért haza.

Egyre többet vágyott külön lenni barátaitól is, bár a társaságuk segíthetett volna elfelejteni bánatát, ő mégis a magányt választotta. Egyre többször aludt a szülei házában, lassan már minden holmiját áthordta.

Malfoy távozása után -amit szakításnak is lehet nevezni-, csak árnyéka volt önmagának. Nem tudott túllépni ezen a dolgon.

Hiába győzködte magát, hogy jól van ez így- folytatnia kell a régi, megszokott életét, amiben eddig tökéletesen boldog volt...

De csak volt. Dracoval végre megismerte a boldogság minden oldalát. A keserű veszekedéseket és az azt követő édes együttléteket. Érezte, hogy tartozik valakihez, fontos valaki számára.

Igaz, egyszer sem mondták ezt egymásnak, de mindketten érezték, a másik szereti őt. Talán azért nem vallották be nyíltan ezt, mert akkor visszavonhatatlanul összeforrt volna a sorsuk. Ez pedig nagyon is ijesztő.

Elmerengve lépett be a Black-ház ajtaján. Az előtérben egy megbűvölt angyalka rögtön énekelni kezdett egy karácsonyi dalt. A konyhából pedig finom illatok terjengtek szét a lakásban. A lány komótosan levette nagy kabárját és kesztyűit. Közben tovább marcangolta magát.

Már bánta, hogy eddig halogatta kimondani azt a kis szót, szeretlek.

De ezt már nem lehet rendbe hozni... Vége van.

Nem! Ebbe sohasem nyugszom bele -gondolta kétségbeesetten. -Ó, ha visszaforgathatnám az időt... ha meglenne még az időnyerőm...