Veled maradok

    A Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály egyik kandallójában az eddig vörösen izzó lángok hangos sercegés közepette smaragdzöld színűvé váltak és hangos moraj közepette embermagasra csaptak. A következő pillanatban kilépett a tűzből egy fiatal nő.

Sietősen elindult a bejárati csarnokban várakozó megannyi beteg között, egyenesen egy széles pulthoz. Az asztalon egy kis tábla hirdette: Információ.

A nő türelmesen kivárta a sorát, amíg az előtte álló betegek elpanaszolták bajukat. Az egyik varázsló valami állatot hozott egy kis kosárkában, aminek fedele alól sűrű, lila színű gőzoszlop tört fel. Ugyanakkor mindkét karja vastagon be volt bugyolálva. Amikor a pultos boszorkányhoz lépett, az unottan végigmérte, majd az egyik ajtó felé intett a fejével:

- Varázslény okozta sérülések, első emelet. Ott majd továbbigazítják.

- Köszönöm -bólintott a férfi és elindult a megadott irányba.

Tovább haladt a sor. Hamarosan egy erősen sárkányhimlős kislányt és két, a hátuknál összeragadt, veszekedő varázslót is elküldték a megfelelő helyre.

- Jó napot! -köszönt a fiatal nő. -Hermione Granger vagyok. Megmondaná, melyik kórterembe helyezték át Harry Pottert és Ronald Weasleyt?

A boszorkány felkapta a fejét az előtte heverő kórházi papírokból és jól megszemlélte az előtte álló hölgyet.

- Harry Potter? ...Egy pillanat -szólalt meg egy kis idő múlva. -Igen, negyedik emelet, a folyosón balra a harmadik ajtó. Marcus Thompson a felelős gyógyító.

- Nagyon köszönöm! -szólt a lány és kiállt a sorból.

Felgyalogolt a lépcsőkön, és a megadott irányba fordult az emeleten. Hamarosan be is lépett a megfelelő kórterembe. Összesen csak négy ágy állt benne, nem volt valami tágas, de a nagy ablakok és a kis asztalokon álló cserepes virágok barátságossá tették a helyiséget. Az egyik beteg mélyen aludt, egy másik éppen látogatókat fogadott.

Hermione a szoba távolabbi sarkából vitatkozásra lett figyelmes.

- ...Hányszor mondjam még, már jól vagyok! Nem kell az a vacak bájital! 

A lány elmosolyodott, megismerve a hang gazdáját.

Amikor a vörös hajú, fiatal férfi észrevette őt, abbahagyta a hadakozást a ápolónővel és felült az ágyon.

- Hermione! -derült fel.

A nő fürgén odalépett Ronhoz és megölelte.

- Így sohasem fogsz meggyógyulni, ha nem veszed be az orvosságodat! -dorgálta még mindig mosolyogva.

- Azért mert rémes íze van annak a kotyvaléknak. És különben is, már teljesen meggyógyultam. Hiszen itt dekkolunk már majdnem egy hónapja!

Ron szavait azonban meghazudtolta vastagon bekötözött lábának és mellkasának látványa. Igenis ráfért még az a bájital.

- Szia Harry! -Hermione most a szomszédos ágyhoz lépett, ahol egy fiatalember a Reggeli Próféta egyik számát olvasta. A címlapon öles betűkkel állt:

A Mágiaügyi Minisztérium aurorjai elfogták és az Azkabanba zárták az utolsó, életben maradt halálfalókat

Harry leengedte az újságját és hagyta, hogy barátja őt is megölelje. Ronnal ellentétben ő még rosszabbul nézett ki, bár az utóbbi időben sokat javult az állapota. Neki kevesebb kötése volt ugyan, de nehézkesebben mozgott a sok, nagyerejű átok utóhatása miatt. 

- Hogy vagy? -kérdezte Hermione.

- Jól -bólogatott a férfi és hátrasimította rakoncátlan fekete fürtjeit a homlokából. A lány tűnődve nézte az arcot. Azokon már begyógyultak a kisebb horzsolások, de a leglényegesebb változás mégis az volt, hogy a jellegzetes, villám alakú sebhelye eltűnt, örökre.

A Sötét Nagyúr legyőzésének zálogául.

- Na és te?

- Ö... - ocsúdott fel a nő, - persze, megvagyok.

Megszorította bal karján a gipszet. -Hamarosan ezt is leveszik.

- Hoztál valamit nekünk? -érdeklődött Ron, miután a gyógyítóinas-nő csak belétuszkolta a hasznos bájitalt.

A lány még jobban elvigyorodott. Kivett a táskájából egy nagy doboz minden ízű drazsét és pár csokibékát.

- Húha! -kiáltott Ron és boldogan rávetette magát az édességekre. - Tudnád, hogy milyen rossz a kórházi koszt! Ez már igazán hiányzott...

Hermione, -aki eddig is Ron ágyán ült, -most felé hajolt és gyengéden megpuszilta.

Végülis Ronnak volt köszönhető, hogy a lány nem sérült meg súlyosabban. Az utolsó, döntő csatát alig egy hónapja vívták Voldemort halálfalói ellen. A fehér mágusokat Dumbledore vezette, de addigra a Minisztérium is belátta tévedését, csatlakozott és így jelentős túlerővel vetettek véget a halálfalók ideiglenes fölényének. A Sötét Nagyúr csatlósainak nagy része már a harctéren elbukott, de a visszavonulók még védekeztek. Az egyik csuklyás alak pont Hermione felé küldött egy csonttörő átkot menekülés közben. Ron az utolsó pillanatban magával rántotta a földre, így az átok őt találta el. 

- Holnap is bejössz? -érdeklődött Harry, miközben egy csokibékás dobozt bontogatott.

- Ez természetes! -jelentette ki nagy komolyan a lány.

A továbbiakban már az Ispotályon kívüli dolgokról folyt a szó. Hermione beszámolt a két fiúnak arról, hogy mivel tölti az idejét a Főnix Rendje és mi újság a Roxfortban. Sok újdonság azonban nem történt pár nap alatt, így a három jó barát hamarosan másra terelte a szót. Nevezetesen arra, hogyha végre kikerülnek a kórházból, mivel fogják eltölteni szabadidejüket.

A Nap már vörös derengésbe vonta az eget, esteledett, de ezzel a fiatalok nem foglalkoztak.

A lázas tervezgetést nagysokára csengőszó zavarta meg, jelezve, hogy lejárt az aznapi látogatási idő.

- Akkor holnap! -köszönt el a lány az ajtóból. -Ron! Anyukád üzeni, hogy holnap délelőtt bejön hozzád, ebédet is hozni fog.

A fiú hálásan mosolygott.

- Hermione! -a lány megfordult. - Nem tudod véletlenül...öhm, Ginny nem jön be vele? -szólt utána Harry.

- De, biztosan itt lesz!

A fekete hajú férfi kissé megkönnyebbülve dőlt hátra a párnáján.

- Sziasztok! -búcsúzott még egyszer Hermione és kilépett a szobából.

Ráérősen baktatott a folyosón, elnézve a szomszédos kórtermekben fekvő betegeket és látogatóikat. Szinte minden ágynál álltak búcsúzkodó rokonok vagy barátok. Mindegyiknél, kivéve egy ablak előtt álló ágy lakójánál. Hermione észre sem vette volna, ha az illetőnek a tejfölszőke haján meg nem csillant volna a lemenő Nap fénye. 

A nő megtorpant a szoba ajtaja előtt, majd döbbenten pislogva belépett.

Hiszen... hiszen azt mondták, meghalt! -gondolta zavartan.

*

A lány -még mindig az ágyban fekvő fiatalemberre meredve-, tett egy bizonytalan lépést felé és továbbra is értetlen arcot vágott. A férfi kérdőn fel is pillantott rá könyvéből, amikor észrevette, hogy Hermione nézi őt. De úgy tűnt, szándékosan úgy tesz, mintha nem ismerné fel egykori iskolatársát és ellenségét.

A nő ettől csak még jobban megzavarodott. Hiszen Malfoy halálfaló! Ha nem halt meg, ahogy két hete az egyik aurori jelentésben olvasta, miért nincs az Azkabanban?

- Hölgyem, talán ismeri a fiatalembert?

- Tessék? -Hermione oldalra kapta a fejét és szembe találta magát egy alacsony, zöld köpenyes gyógyítóval.

- Ismeri az urat? -kérdezte a gyógyító egy kicsit mohóbban.

- Hát... végülis...

- Netán tudja a nevét? -faggatta tovább.

- Micsoda??

- Tudja, a fiatalember három hete került az osztályra -hadarta gyorsan a férfi, látva Hermione értetlenkedő arckifejezését. -Nem volt nála a pálcája, így nem tudtuk azonosítani, viszont eléggé komoly sérülése volt ahhoz, hogy benntartsuk. De azóta sem érdeklődött felőle senki.

- Mit ért az alatt, hogy...

- Az úrnak amnéziája van –magyarázta.

- Oh!

Hermione megilletődötten megbámulta Malfoyt. A férfi fejét a homloka magasságában bekötötték, ami egy kicsit még most is átvérzett. Mellkasát és bal alkarját ugyancsak géz takarta, de így is látni lehetett, hogy csúnyán megégett.

Az amúgy is gyors észjárású lány rögtön megértette a helyzetet. Belenézett a férfi szürkén csillogó szemeibe, de zavarni kezdte Draco túlzottan érdeklődő tekintete, így gyorsan visszafordult a gyógyítóhoz.

- Hogy is magyarázzam? –morfondírozott közben a idős férfi. -...A fiatalúr nem emlékszik semmire.

- Igen, tudom, mit jelent az amnézia -felelte sietve a lány. -És a varázs okozta emlékezetvesztés –tudtommal- nem is tart olyan sokáig.

- Nos, ebben igaza van, kisasszony. -hagyta rá. -De nem lehetünk biztosak abban, hogy tényleg így sérült meg.

- Vagyis...

- Vagyis mugli módon is kaphatott ütést a fejére. Igen –bólintott a doktor. -Én is ettől tartok. De sajnos, az egyszerű mugli gyógyításhoz egyáltalán nem értek. Pedig van néhány hasznos tipp, amit a varázsvilágban is alkalmazhatnánk... -itt színpadiasan felsóhajtott. -Nos, akkor megmondaná az úr nevét?

A lány rémülten kapta fel a fejét.

Mi legyen?

Csak nem árulhatja el, hogy Malfoy halálfaló!? Azonnal börtönbe zárnák...

De lehet, hogy meg is érdemelné... Bár Harry azt mondta, a dementoroknál nincs szörnyűbb varázslény a világon... Nem, miattam senki ne kerüljön az Azkabanba!

- Hát... annak idején egy iskolába jártunk, de... de csak a keresztnevére emlékszem -bökte ki végül. -Draconak hívják.

- Biztos, hogy nem tud róla semmi mást, kisasszony? -érdeklődött az alacsony férfi.

- Igen, biztos. Nem nagyon ismertem...

- Hát ez is valami -sóhajtott a gyógyító. -Ha netán itt akar egy kicsit maradni nála...

- Jaj, nem, köszönöm! -felelte gyorsan Hermione. -Még... dolgom van -azzal sarkon fordult és sietősen elindult az ajtó felé.

- Kérlek, ne menj!

A fiatal nő megtorpant, majd lassan megfordult. Malfoy már teljesen felült az ágyában és kissé ijedt tekintettel nézett utána.

- Kérlek, maradj itt egy kicsit! –azzal a lány felé nyújtotta a kezét. -Hetek óta te vagy az első ember, akinek ismerős vagyok!

Hermione -bár szentül megfogadta magában, hogy nem ártja magát az ügybe-, ennek a nézésnek nem tudott nemet mondani. És az sem fordult még elő vele, hogy Draco Malfoyt "kérni" hallotta. Nem akarta bevallani magának, de ebben a pillanatban nagyon is megsajnálta.

Habozott egy kicsit, aztán bizonytalanul leült a férfi ágya mellé. Az halványan elmosolyodott- hálából.

A nő megilletődötten fürkészte a vonásait. Olyan más volt így, hiányzott a tekintetéből az a gúnyos, megvető, felsőbbrendű nézés, ahogyan mindig is rá és a többi sárvérűre nézett.

Vajon nem csak tetteti magát?

- Hogy hívnak? -kérdezte Malfoy és kezet fogott vele.

- Hermione Grangernek -Ez olyan abszurd. Bemutatkozom a régi ellenségemnek! …Hah, ha Malfoy tudná, hogy kihez ért most hozzá! -gondolta somolyogva a lány.

- Mi történt a karoddal? -érdeklődött a fiú.

- Áh, semmi... Nem fontos -legyintett zavartan.

- Aha. Szóval... akkor egy iskolába jártunk?

- Öö, igen. A Roxfortba.

- Nahát. És melyik házba jártam?

- Te emlékszel a Roxfortra? -döbbent meg a lány.

- Persze -vont vállat. -Vagyis arra nem, hogy ott tanultam, csak "ismerem" azt a sulit. Tudod, Hermione, az amnézia nem azt jelenti, hogy elfelejtesz mindent a világból. Például, a varázsló mivoltodat, vagy teszem azt, hogy hol van az Abszol út...

A lány elgondolkodott. Egyáltalán nem tudta elképzelni, milyen helyzetben lehet a fiú. Mindazonáltal úgy döntött, egy ideig válaszolgat Malfoy kérdéseire. Talán ha elmondja neki, hogy mennyire utálták egymást, a férfi nem marasztalja tovább.

Meglehetősen kényelmetlenül érezte itt magát.

- A Mardekárba jártál -közölte az új tervnek megfelelően. Draco elgondolkodva bólintott.

- És te?

- A Griffendélbe. Látod, ez a két ház mindig is haragban volt egymással... Nem csoda, hogy mi sem voltunk jóban. 

- Akkor mégiscsak jobban ismersz engem, mint ahogy a gyógyítónak mondtad! - vigyorgott a fiú. -Ismersz, ha volt időd megutálni!

Hermione elpirult. Elszólta magát.

- Igen, sohasem kedveltelek -morogta kelletlenül. -Ezért remélem megérted, ha nincs nagy kedvem beszélgetni veled.

- ...Jól van. Nem akarlak kényszeríteni. Menj nyugodtan. -felelte a fiú azzal az arisztokratikus gőggel, ami egykor mindig is jellemezte. Karba tett kézzel az ablak felé fordult és kibámult a parkba.

Hermione lassan felállt a székről és szó nélkül kifelé indult. Az ajtóból még egyszer visszanézett a szőke fiúra, de az kitartóan a kertet szemlélte- jóllehet, a szürkület miatt már semmit sem láthatott lent.

*

Amikor Hermione kilépett a Grimmauld téri ház kandallójából -ahol a Roxfort elvégzése után átmenetileg lakott-, azt hitte, végre megkönnyebbülhet.

De nem. Nagyon rosszul érezte magát Malfoy miatt. Úgy gondolta, cserbenhagyta. Olyanokért büntetem, amikre nem is emlékszik! Most biztos egy undok nőszemélynek tart, fogalma sincs, hogy van okom utálni őt...

- Ah, kit érdekel! -csattant fel dühösen a lány. 

- Te vagy az, Hermione?

- Oh, igen, Tonks! Szia!

- Hogy vannak a betegeink? –kérdezte a fiatal boszorkány, miközben egy kisebb edényhalmot igyekezett kivinni a konyhából. Ha Hermione nem siet oda, a tányérok fele bizony a padlón köt ki.

- Már egész jól –válaszolt. - De szerintem még egy ideig benntartják őket.

- Jaj de kár, hogy egész héten nem tudom őket meglátogatni! –szomorkodott Tonks. -Mondtam is Mordonnak, hogy teljesen felesleges már ügyeletest tartani a házban. Már az összes rosszfiú lakat alatt van. De hallgatott rám?...

- És mihez fogsz így kezdeni? –érdeklődött  Hermione, miközben az étkezőasztalra pakolta a kanalakat és a villákat.

- Mire gondolsz? -szólt ki az idősebbik nő az asztal alól, ahonnan az időközben levert és elgurult kupákat gyűjtötte.

- Hát... auror vagy. És most, hogy békeidő van, már egyikünknek sem kell harcolnunk.

- Igaz –egyenesedett fel. -Hogy őszinte legyek, ebbe még nem gondoltam bele. Hiszen tegnap még azt a Rockwoodot hajkurásztuk ... Hmm. Talán meglátogatom a rokonaimat délen.

- Akkor te is elmész? -kérdezte a lány csüggedten.

Tonks lemondóan bólintott.

Hermione maga elé meredt, sóhajtott, majd mosolyt erőltetett az arcára:

- Akkor még most főzőcskézzünk együtt, amíg lehet! -azzal karon ragadta Tonksot és a konyhában nekiláttak a vacsorának.

*

Este Hermione korán nyugovóra tért. Fáradtan elnyúlt az ágyán és nyitott szemmel kibámult az ablakon. Csámpás, a macskája már úton volt egerészni.

Hermione Harryvel és Ronnal együtt közel három éve, a Roxfort elvégzése óta tagjai voltak a Főnix Rendjének. Egyikőjük sem gondolkodott el azon, hogy hol akarnának dolgozni vagy lakni -ez adott volt. Az iskola elvégzése után a Főhadiszállásra, Sirius házába költöztek és nap mint nap gyakorolták a harcot Voldemort ellen. Később a többi Rendtaggal együtt küzdöttek a halálfalók ellen, nem egészen három évig.

A múlt hónapban végre beteljesedett a jóslat: Harry Potter legyőzte a Sötét Nagyurat. Sajnos, nagy veszteségek árán. Rengeteg fehér mágus esett el, többek között egykori Roxfortos diákok, Dean Thomas, Parvati Patil, Charley Weasley, a Creevey testvérek, Alicia Spinnet, Hannah Abott, Justi Finch-Fletchley, Zacharias Smith, Montague, Crack, Monstro, ezenkívül számos minisztériumi ember és rendtag, és maga Albus Dumbledore is.

Most végre elérkezett a béke időszaka.

A lány még nem gondolkozott el rajta, vajon mit csináljon? Tudta, hogy Harry szívesen látja a - Siriustól rámaradt- házában, de nem akart örökké itt élni. Talán be kellene költöznie a szülei üres házába... Hiszen ott is van kandalló, pillanatok alatt ideérhet, ha látni akarja Ront vagy Harryt.

A lány még mélázott egy kicsit magában, aztán a kimerítő nap után elnyomta az álom.

*