Hatodik fejezet

A következő napokban az ifjabb Black kutató tekintete kísérte Remust mindenhová. A fiú megpróbált minél természetesebben viselkedni, mintha semmi sem történt volna, de egy idő után, ez egyre inkább nehezére esett. Főként azért, mert vészesen közeledett a holdtölte. S bár Remus már előre kiszemelt magának egy, a háztól viszonylag távol eső, elhagyatott raktárt, ahol átvészelheti az éjszakát, ez az eset mégis aggodalommal töltötte el. Tartott tőle, hogy a fekete hajú fiú nem dőlt be a ”családi betegség” meséjének. Ráadásul ez volt az első eset, hogy nem otthon érte utol az átváltozás. S hiába tanult meg az évek során rengeteg gyógyító bűbájt, a legsúlyosabb sebeket még mindig nem tudta magától ellátni.

Úgy tűnt a szerencse végképp elpártolt tőle: az átváltozás éjszakája éppen vasárnapra esett. Hétfőn pedig mindig szinte hajnalban kellett kelnie, hogy elintézze a vásárlást. Ezek szerint alig marad 1 órája, hogy mindent elrendezzen a család ébredése előtt, és ne keltsen senkiben sem gyanút. S így, még ha sikerül is viszonylag jó állapotban átvészelnie az éjszakát, akkor is elég húzós lesz a reggele. Remus azonban úgy döntött, hogy ezzel majd inkább csak akkor törődik.

A vasárnap annyiban szerencsésnek bizonyult, hogy az volt a héten az egyetlen kimenője. Így legalább senkinek sem kellett magyarázkodnia, hogy hová készül. Legalább is ő ebben reménykedett…

-Remus! –csendült Sirius vidám hangja a lépcső tetejéről. –Hová mégy?

-Szabadnapom van –kezdett kissé rémülten mentegetőzni a fiú. –De… de ha szüksége van valamire, én…

-Hé! Nyugi, nem kell semmi. Csak érdeklődtem. Azt még szabad, nem? –kérdezte vigyorogva, miközben az ajtónál álló fiú mellé lépett.

-Persze.

-Nos? –vonta föl a szemöldökét kíváncsian a másik.

-Öhm… a szüleimet látogatom meg –Remus érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul és nagyon remélte, hogy nem süt le róla, mekkorát hazudott.

-Oh… értem –válaszolta az, majd egy pillanatnyi csönd után megköszörülte a torkát. –És?

-Igen?

-Nem kellene… khm… menned?

Remus érezte, hogy az arca lángvörösre gyúlt. Annyira igyekezett, hogy ne látsszon rajta semmi, hogy közben elfelejtett elindulni.

-De! De… igen… öhm. Jó éjszakát! –mondta sietősen, majd olyan gyorsan vágódott ki az ajtón, hogy a lefelé vezető lépcsőn majdnem hasraesett. Hülye, hülye, hülye! –kántálta magában.- Esetleg miért nem mondod neki, hogy ugyan kísérjen már el? Ha eddig nem hitte volna, most már biztosan tuja, hogy valami nincs rendben veled!

Remus olyan gyorsan lépkedett, hogy már majdnem maga mögött hagyta az épületet is, ahová készült. A nap már egészen alacsonyan járt, mikor magára zárta az ajtót és elmormogott néhány hangtompító varázst. Nagyot sóhajtva kezdte el magáról lefejteni ruháit, hogy megmentse őket a biztos pusztulástól. Közben végig azon járt az agya, hogy mondott-e bármi olyat, amiből Sirius rosszra -vagy inkább túlságosan is jóra- következtethetett volna. Végül is, miért ne látogathatná meg a családját? Ez teljesen normális… az mondjuk már kevésbé, hogy egy ezüst bottól annyira rosszul lesz, hogy majdnem elájul…

A fiú lekuporodott a jéghideg padlóra és megpróbálta kizárni agyából a kérdéseket. Már csak néhány másodperc –gondolta miközben elhatalmasodott rajta az ismerős félelemmel vegyes várakozás. Ekkor tudatosult benne ténylegesen: először nincsenek a közelében a szülei, mióta a végzetes harapás megpecsételte az életét. Egyedül volt…

Abban a percben átjárta testét az égető, szaggató, testét széttépő, lelkét felemésztő fájdalom. Ennél azonban még élesebben hasított szívébe a kín: sosem mehet haza többé…

Utolsó éber pillanatában, mintha egy szürke szempárt látott volna megcsillanni a deszkák között, majd érzékeit elborította a vadság vérvörös színe.