Nyolcadik fejezet

… Takarodj innen… mocskos vérfarkas… nem mindig leszel ott, hogy megvédd őket, Lupin…

…Remus… Remus. Nem lesz semmi baj…

A fiú lassan az álombéli hang irányába fordult. Ezt idáig sohasem hallotta. Mi történik itt?... Valaki megérintette a karját… az arcát… Nem lesz semmi baj…

A gyengéd szavakat és érintéseket azonban szinte azonnal elmosták a régi emlékek.

-Őt sem fogod tudni megtartani, Lupin. Csak egy gyáva szörnyeteg vagy… Tűnj el innen!

A fiú levegőért kapkodva ült föl, fülében még mindig a gyűlölettől és undortól terhes szavak zúgtak. Egy erős kéz azonban határozottan, de mégis gyengéden visszafektette őt.

-Semmi baj. Csak álmodtál –ugyanaz a hang, mint az álomban. Ugyanaz az érintés. Remus szaporán pislogva próbálta kitisztítani látását. Legelőször az tűnt fel neki, hogy nem a saját szobájában volt. A helyiség jóval nagyobb és sötétebb, az ágy pedig sokkal puhább és kényelmesebb volt, mint az övé. Nem is emlékezett rá, hogy valaha is járt volna itt.

Ekkor azonban meglátta az ágy melletti székben ülő embert s rögtön ráébredt, hol van. Sirius Black…

Remus arcából kifutott a vér. Ha ő itt van… ha ő látta. Hirtelen felrémlett előtte a tegnap este pusztán képzeletbelinek hitt csillogó, szürke szempár. Hát mégis igazi volt…

A fiú megadóan behunyta a szemét és nagyot nyelt.

-Honnan jöttél rá? –kérdezte száraz, rekedt hangon. Mindennek vége… mi szükség van még a formalitásokra?

-Követtelek –jött az azonnali, egyenes válasz. –Meg az ezüst is segített. És miután a napon nem égtél szénné… ez volt az egyetlen, amire gondolhattam –fejezte be halkan a fekete hajú fiú.

Remus hirtelen majdnem felnevetett. Hát persze. Hogy is remélhette, hogy nem tűnik fel neki? Hiszen nem bolond, az isten szerelmére! Itt egyedül csak ő volt az. Hogy is képzelhette, hogy senki nem fog rájönni a nyilvánvalóra!

-Akkor miért vagyok még mindig itt? –kérdezte lassan, nyugalmat erőltetve a hangjára.

-Ezt meg hogy érted?

Remus szeme felpattant és tekintetét az ifjabb Black szürke íriszébe véste. Abból a várt undor és félelem helyett csak tiszta és őszinte csodálkozás áradt.

-Én azt hittem… azt vártam… -dadogta kétségbeesve. Nem tudta, mit tegyen. A gyűlölködést már megszokta..., szüleitől is legfeljebb sajnálkozást látott. De Sirius… mintha csak azt közölte volna vele, hogy kész a tea. Nagy nehezen összeszedte magát és megpróbálta szavakba önteni kavargó gondolatait.

-Azt hittem, ahogy kiderül… egyből az utcán végzem.

Sirius szeme egy pillanatra összeszűkült.

-Hidd el, ha anyámék megtudnák, annak örülnél a legjobban, ha csak az utcára kerülnél –mondta komoran.

-Nem… nem tudják? –kérdezte zavartan a barna hajú fiú. –De hát látott valaki…

A másik fiú bólintott és egy kicsit elvigyorodott.

-Apám meglátott, ez igaz. De azt mondtam neki, hogy nekem intéztél el valamit. Szerinte, az én ”zűrös ügyeim” csak verekedéssel végződhetnek. És te pont úgy néztél ki, mint akit… nos…

-… agyonvertek –fejezte be sóhajtva a mondatot Remus. –Szóval nem tudják.

-Nem. Miután ezt megmondtam neki, hőbörögve kivonult a szobából, olyasmiket mormogva, hogy még ezt az egy átkozott, dolgozó szolgát is tönkreteszem. Hidd el, ez a jelző részéről már teljes elismerésnek számít –tette hozzá fintorogva. Remus fáradtan elmosolyodott, bár továbbra is úgy érezte, hogy a dolog nem zárulhatott le ennyivel.

-Hogy van a lábad? –kérdezte a másik hirtelen.

Remus eddig annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy nem is tűnt fel neki: már egyáltalán nem érzi a fájdalmat. A biztonság kedvéért óvatosan megmozgatta mindkét irányba, de egy kis húzódáson kívül semmit sem érzett.

-Sokkal jobban. Ki csinálta? Már úgy értem… te hoztad helyre? –Sirius most már igazi vigyorra húzta a száját.

-Hát igen! Régóta híres vagyok kivételes gyógyító képességeimről! –mondta, s állát büszkén a magasba emelte. Remus kétkedően felvonta egyik szemöldökét. A másik fiú erre hangosan felnevetett, majd a fejét rázva folytatta.

-Dehogy. Én még egy sebtapaszt sem tudok felragasztani. Mrs. Maddison segített.

Remusnak ismét megfagyott a vér az ereiben, de Sirius megelőzte, mielőtt ismét kérdésekkel bombázhatta volna.

-Ne aggódj! Tudta, hogy így fogsz reagálni. Azt mondta, ő már akkor gondolta, hogy más vagy mint a többiek, mikor először meglátott –Sirius merengve nézett maga elé. –Néha igen furcsa tud lenni az öreglány. Olyan mintha… nem is tudom…

-… sokkal több lenne benne, mint amennyit elárul magáról -mondta Remus mosolyogva.

-Igen.

Sokáig kellemes csend telepedett közéjük. A barna hajú fiú érezte, hogy a fáradtság ismét erőt vesz rajta. Úgy tűnt Sirius is észrevehette ezt és ismét megszólalt.

-Aludj csak… kimerítő éjszakád volt.

-De dolgoznom kell! –Tényleg. A fiúnak csak most jutott eszébe, hogy mennyi dolga lenne. A másik azonban csak legyintett.

-Amiatt ne aggódj! Én és Mrs. Maddy mindent elintéztünk. Vásárolni még én is tudok! –jelentette be büszkén a fiú.

-De az ágyad… -próbálkozott tovább Remus.

-Te mindig ennyit tiltakozol a segítség ellen? –kérdezte somolyogva Sirius. –Felejtsd el az ágyat! Különben is, csak azért nem vittelek a tiedbe, mert olyan, mintha egy vártoronyban laknál. Az enyém közelebb volt. Így… egyszerűbb –mondta tárgyilagosan a fiú. Remus valahogy sejtette, hogy ez így nem teljesen igaz, de a gesztusért nagyon hálás volt.

-Pihenj már! De tudok pár altatóbűbájt is, ha túl sokáig akadékoskodsz –mondta vigyorogva a fiú. Remus elmosolyodott, lehunyta a szemét és úgy döntött, enged az ágy csábításának.

-Köszönöm –suttogta, mielőtt ismét elnyomta volna az álom. A fiú azt már nem vette észre, mikor Sirius lágyan végigsimított az arcán, majd halkan kiosont a szobából.