Kilencedik fejezet

Remus csak aznap késő este ébredt föl újra. Még mindig Sirius ágyában feküdt, bár a fiú már nem ült mellette. Ezek szerint, nem álmodtam –gondolta, miközben felült a párnák között és körülnézett a szobában. Az első ránézésre nem sokban különbözött a ház többi helyiségétől: régi bútorok és festmények, faliszőnyegek, néhány szék és egy kicsi asztal. Meg persze a mindent beborító por –gondolta a fiú és elvigyorodott. Sirius, ha másban talán nem is, takarítási undorában mindenképpen hasonlított családja többi tagjára.

Lassan kikászálódott a takarók alól és lábait átvetette az ágy szélén. Előbb bekötözött bal bokáját próbálta óvatosan mozgatni, de úgy tűnt a fájdalom teljesen megszűnt. A jobb combján lévő sebből már csak egy vékony, rózsaszín heg látszott, valószínűleg egy erős gyógyító-bűbájnak köszönhetően. Remus az ágy végébe hajtogatott nadrágjáért és ingjéért nyúlt, remélve, hogy ez az öltözködés már fájdalommentesre sikerülhet. Több-kevesebb szerencsétlenkedés után –amikor is több mint negyed óráig képtelen volt kötésekkel rögzített bal lábát cipőjébe dugni –, nagy nehezen magára ráncigálta ruháit. Ekkorra már elég későre járt az idő: a szemközti falon ketyegő óra szerint pár perccel már éjfél is elmúlt. A fiú úgy döntött, nem várja meg míg Sirius visszatér, s inkább majd csak reggel köszöni meg a segítséget. Meg különben sem üldögélhet a szobában túl sokáig. Az is csoda, hogy eddig még senki sem nyitotta rá az ajtót. Bár nem úgy nézett ki, hogy ez lenne a legforgalmasabb szoba a házban…

Már éppen kifelé indult, mikor egy rövid, ismerős dalfoszlány ütötte meg a fülét. Pár ütem volt csupán, de Remus már annyiszor hallotta, hogy bármely részéről felismerte volna. És talán most hallotta a legközelebbről, mióta itt élt. A fiú szíve a torkában dobogott. Most végre megtudhatná, ki a titokzatos zenész… 

Ismét felcsendült néhány taktus, majd újra elhalkult. Az egész olyan volt, mintha a zongorista maga sem tudná: játsszon-e vagy sem. Remus a hang irányába fordult, de a szobának abban a részében csak az ágy állt.

Mellette a falon viszont abban a pillanatban meglebbent az egyik faliszőnyeg, bár a szobában semmi sem utalt légmozgásra. Ott kell lennie… csak be kell nézned mögé… abból még nem lehet semmi baj…

A fiú ekkor már a szőnyeg előtt állt és az izgalomtól remegő kézzel nyúlt a széle felé. Csak pár centi… igen és… de… ez csak… ez csak a fal… hogy lehet ez…?

-Sirius? –csendült mögüle hirtelen egy lágy, fiatal, női hang. Remus ijedten fordult meg, de amit látott, attól egészen a falig hátrált.

Holtra váltan meredt a szemei előtt kibontakozó képre. Egy vékony, gyönyörű, barna hajú lány állt előtte, mögötte pedig egy hatalmas fekete zongora foglalta el a szoba jelentős részét. A hangszer akkora volt, hogy a széle még a szekrénybe is belelógott… ami viszont lehetetlen, hacsak…

Szellemek. A lány és a zongora csupán szellemek voltak.

-Sirius, merre jártál? –kérdezte a lány képe mosolyogva. Remus először azt hitte, hozzá beszél, s csak összekeverte a másik fiúval, de aztán észrevette, hogy a lány tekintete az előtte álló szék felé irányult.

–Ne mondd, hogy megint összevesztél velük! –folytatta komolyabban. Olyan volt, mintha egy olyan Siriusszal beszélne, akit csak ő láthat. –Ők a szüleid, Sirius! És ha nem akarják, hogy együtt legyünk…

-Azt hittem, csak én hallom őt –érkezett a megtört hang a szoba bejárata felől. A belépő Sirius fáradtan dőlt neki az ajtófélfának. –Azt hittem, csak én hallom a zenét…

A lány eközben letérdelt a látszólag üres szék elé és kezével a láthatatlan alak felé nyúlt.

-Nem lesz semmi baj –suttogta mosolyogva. –Minden rendbe jön…

Ebben a pillanatban a szellemkép szertefoszlott: eltűnt a zongora és eltűnt a barna hajú lány is, csak az utolsó mondata visszhangzott még néhányszor a levegőben. Ezután sokáig csak az óra egyenletes ketyegése törte meg a beálló, fagyos csendet. Remus lélegzetvisszafojtva meredt a székre, majd lassan a másik fiú felé pillantott. Az szokatlanul üres, szinte üveges tekintettel bámult ki az ablakon.

-Hozzád beszélt, igaz? –kérdezte óvatosan Remus. –A te nevedet mondta.

-Isabel… -felelte remegő hangon a fekete hajú fiú. Továbbra is homályos szemekkel nézett előre. Olyan volt, mint aki nem is igazán tudja, hol van.

-Isabelnek hívták… Előtte voltak mások is –suttogta keserűen. –Mugli lányok. Csak azért hoztam ide őket, hogy anyámékat hergeljem. Szinte naponta váltogattam őket. Nem számított semmi. Csak azt akartam… csak lázadni akartam, azt hiszem. Minden tinédzser ezt csinálja, nem? –kérdezte a fiú esdeklőn, miközben jobb kezével a hajába markolt.   

-Én csak messzebbre mentem. Túllőttem a célon, mint mindig. Aztán jött ő és minden megváltozott. Már nemcsak játék volt.

-Beleszerettél –suttogta Remus tágra nyílt szemekkel. A másik zokogásszerű hangon, remegve felnevetett.

-Nem így kellett volna történnie! Csak kihasználtam őket… ahogy először őt is. Csak arra kellettek, hogy a szüleim lássák, nekem semmit sem jelent, ha muglikkal kell együtt lennem. Én nem akartam megszeretni! De ő egyszerűen… Mellette nem tudtam folytatni a színjátszást, úgy éreztem, hogy végre engem is szeret valaki, hogy végre én is tartozom valahová… Hogy lehettem ennyire önző!

-Mi történt?

-Megölték –mondta meglepően kemény, kimért hangon Sirius. Szemében ismét fény csillant. A gyűlölet fénye. Néhány lépéssel átszelte a szobát, majd az ablaknál megtorpant.

-A szemem láttára végezték ki. Kinn állt a ház előtt. Meg akartunk szökni… el sem hiszem, hogy ilyen hülye voltam! Egyetlen átok kellett csak és minden álmunk szertefoszlott. Egyetlen varázsige… egyszerűen, tisztán, nyom nélkül.

-Miért…

-Mert mugli volt! –ordította a fiú dühtől eltorzult arccal, de a mondat végén megbicsaklott a hangja. –És én nem tudtam megvédeni. Csak álltam itt és… azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom… mindjárt felkel a földről, rámmosolyog és újra játszik a zongorán –hadarta kétségbeesetten, miközben észrevétlen könnycseppek gördültek le az arcán.

Jobb kezével váratlanul hatalmasat vágott a falba.

-De…

… bal kéz…

-… nem…

… jobb…

-… kelt…

…bal…

-… FEL!

Remus ekkor már ott állt mellette és teljes erejével próbálta lefogni a kapálózó fiút. Az egy másodpercig vakon pislogott rá, majd, mint aki alól kihúzták a talajt, a barna hajú fiút is magával húzva a földre rogyott.

  -Miért nem keltél föl? –suttogta összetörten. –A halálba küldtelek, Isabel… csak én tehetek róla. Csak én…

Remus a reszkető fiú köré fonta karjait és szorosan magához ölelte. Ujjai a fekete hajzuhatagba túrtak, míg Sirius tehetetlenül kapaszkodott belé.

-Nem te tehetsz róla –felelte a fiú, majd a másik tiltakozó fejrázását érezve egy kicsit eltolta magától, de csak azért, hogy a szemébe nézhessen. Két tenyere bölcsőjébe fogta a fiú arcát és tekintetét annak szürkéskék íriszébe fúrta.

-Sirius! Hallgass rám! Nem. Te. Ölted. Meg –mondta Remus a lehető leghatározottabban, minden szót élesen hangsúlyozva. –Érted? Nem te ölted meg –s ezzel újra magához vonta a fekete hajú fiút, aki a hangtalan zokogástól rázkódó testtel temette arcát Remus ingébe.