Tizedik fejezet

A két fiú pár perc múlva már egymás mellett ült a földön, lábukat felhúzva, hátukat a falnak vetve. Mindketten a szemközti falra szegezték a tekintetüket, kínosan kerülve a másik pillantását. A hosszasan elnyúló csendet Sirius rekedtes hangja törte meg.

-Ő volt az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem.

Remus alig érezhetően összerezzent a nem várt szavak hallatán és fejét kicsit oldalra fordítva Siriusra nézett. Annak szeméből már eltűntek a könnyek, a harag és a gyűlölet… csupán a mardosó bűntudat és fájdalom csillogott még a szürke szempárban. A fiú egy sóhajtás után halkan, szinte suttogva folytatta.

-Nem akart tőlem semmit, csak hogy együtt legyünk. Nem követelte, hogy szeressem viszont, hogy halmozzam el ajándékokkal… semmit sem kért. Igazából nem is tudom, hogy szerelemmel szerettem-e, vagy csupán ő volt a kapaszkodóm, aki nem engedett tovább süllyedni ebbe a fertőbe. De azt tudtam, hogy nélküle nem tudnám folytatni…

-Sosem kérdezte, mifélék vagyunk, holott látta, hogy nem lehetünk ”normális” emberek. Hiszen melyik mugli házban látsz mozgó képeket vagy lebegő tányérokat? De amikor néhanapján, mikor anyámék épp nem voltak itthon, elhoztam ide, ezekkel a dolgokkal nem törődött. Egyszerűen elmosolyodott és azt mondta, hogy ő éppen ezekért a ”furcsaságaimért” szeret. Szeret… -sóhajtotta a fiú, tekintetét a plafon felé fordítva. –Mindig olyan furcsa volt, amikor ezt mondta nekem. Anyám nem hisz benne, hogy a gyereknek szüksége lenne szeretetre ahhoz, hogy elássa a feladatát az életben. Szerinte éppen elég a tiszta vér és a jó nevelés. És mivel én ezt mind megkaptam, nem értették, hogy mi csúszhatott félre…

Sirius itt ismét elhallgatott majd újra lehajtotta a fejét és a nadrágján lévő láthatatlan szöszöket kezdte el piszkálni.

-Miért játssza mindig ugyanazt a dalt? –kérdezte Remus óvatosan, remélve, hogy a másik még nem tekintette befejezettnek a beszélgetést. Valamiért a lány szelleme visszajárt ide, és a fiúnak volt egy olyan sejtése, hogy egészen addig nem is fog eltűnni, amíg valami nem történik… nem változik meg. Gondolataiból ismét Sirius szavai zökkentették ki.

-Ez volt a mi dalunk… Azt mondta, a családja hitt abban, hogy ha két ember egymásnak van teremtve, mindenük eggyé válhat. Az életük, a testük, a lelkük… és ezt az érzést mindenki másképp fejezi ki. Isabel szerint ez a dal magában foglalja mindazt, amit én jelentek neki.

-Miután meghalt, egy este elégettem a zongorát. Apám alig tudta eloltani a tüzet –nevetett fel keserűen. –Sosem láttam még olyan dühösnek. Toporzékolt, üvöltött… megtiltotta, hogy visszamenjek a Durmstrangba. Közveszélyesnek nevezett, vérünk árulójának és… szégyenének. De abban a percben mindennél biztosabban éreztem… tudtam, hogy csak ő állhat ennek az egésznek a hátterében –Sirius nagyot nyelt, majd a fejét a falnak dőltve lehunyta a szemét.

-Az utána következő napok szinte teljesen összefolytak. Órákat ültem egy helyben, önsajnálatba burkolózva. Mindent és mindenkit gyűlöltem… a szüleimet, Regulust, magamat, ezt az átkozott tiszta vért… de legfőképp Isabelt, amiért itt hagyott. Legalábbis először úgy tűnt, hogy itt hagyott… Mikor egy éjszaka megláttam őt, ahogy a zongoránál ül, azt hittem, végleg megőrültem. Némán hallgattam végig a dalt újra és újra és újra… attól féltem, ha megmozdulok, megszólalok ő újból eltűnik. A hajnal közeledtével aztán mindig rámmosolygott és a látomás szertefoszlott. Először azt hittem, hogy így akart elbúcsúzni, de másnap ismét itt volt és ismét játszott. Senkinek sem tűnt föl a házban, senki sem hallotta rajtam kívül… eddig.

 -Lehet, hogy furcsának tűnik, de egy ideig még jó is volt… a tudat, hogy mégsem maradtam teljesen egyedül, elfelejtette velem a lényeget... azt, hogy egy árnyképbe kapaszkodom, hogy ez nem igaz, sosem lehet már az. Persze hamarosan erre is ráébredtem. De akkor már semmit sem tudtam tenni. A szellem mindig visszatért és én elmenekültem… de szabadulni nem tudtam, nem tudok… -ismét elhallgatott egy pillanatra, majd fáradt hangon hozzátette:

-Talán a sors ezt szabta ki nekem büntetésül. Nem lehet igazából sem velem, sem nélkülem… nem szakadhatunk el, de együtt sem lehetünk.

-Talán épp te nem engeded el… -szólalt meg hosszú idő után újra Remus. –Nem akarod elveszíteni, de már…

-… rég elvesztettem. Tudom –suttogta maga elé a fekete hajú fiú. –De mégis mit tehetnék? –kérdezte hirtelen Remus felé fordulva. –Még csak nem is igazi szellem. Csak egy emlék! Hogyan hozhatnék helyre bármit is?!

-Lehet, hogy csak egy emlék -nézett a fiú tanácstalan szemeibe Remus –, de a tiéd. A része voltál és vagy még most is. Csak te változtathatod meg, zárhatod le… és szerintem csak akkor, ha te is akarod.

-Nem tudom, mit akarok! –csattant fel Sirius felpattanva a földről, majd néhány másodpercig céltalanul föl-alá járkált a szobában. Pár kör után megállt és Remus felé fordult. Úgy tűnt, elhatározta magát.

-Rendben van. Holnap. Holnap este megpróbálom. Véget vetek ennek az egésznek… vagy így, vagy úgy.

Remus érezte, hogy nem akarja megtudni, mit jelenthet az ”úgy”…