Tizenegyedik fejezet

 Másnap reggel Remus ismét munkába állt. Úgy tűnt, Mr. Blacket nem igazán foglalkoztatta a múltkori eset. Reggeli után csak egy pillantást vetett a fiúra, majd ellátta az aznapi teendőivel. Remus nagyon remélte, hogy ezzel az ügyet a családfő lezártnak tekintette. Így is eleget hazudott már nekik és valahogy érezte: a Black család vele sem bánna kegyesebben, mint Isabellel, ha kiderülne ki… mi is ő valójában.

A nap szinte egy pillanat alatt elszállt; Remus még alig ocsúdott föl, már este volt és ő a konyhában segédkezett Mrs. Maddisonnak. A szakácsnő nem tett fel kérdéseket az előző nappal kapcsolatban, amiért Remus kimondottan hálás volt. De azért elhatározta, hogy amint alkalma nyílik rá, megköszöni a segítséget.

Az öreg boszorkány egyébként továbbra is ragaszkodott régi, jó szokásához: továbbra is lelkesen szapulta munkaadóit:

-Még, hogy főzhetnék különlegesebb ételeket is! Hol él ez a nő? Mi vagyok én mesterszakács? Keressen magának egyet, ha van olyan, aki hajlandó elviselni a folytonos elégedetlenkedést. Különben is kíváncsi volnék, mit szólna ahhoz, ha az orra alá dugnék valamit, ami szinte még mozog. Az lenne aztán csak a különleges meglepetés Őnagyságának…

Remus, aki máskor jókat vigyorgott a nő zsörtölődésein, most csak hümmögött, mikor úgy érezte, tőle kérdeztek valamit. Percenként az órájára pillantott és idegesen törölgette a kezébe nyomott tányérokat. A lány szelleme nemsokára visszatér. Vajon Sirius komolyan gondolta, hogy véget vet a dolognak? Mi lesz, ha mégsem teszi meg? Nem élhet így a végtelenségig! A vak is látja, hogy szenved… Állítsd le magad, Remus! –szólalt meg egy kis hang a fejében. Nincs jogod beleavatkozni abba, hogy mit tesz. Ez az ő élete és neked semmi…

-Menj fel hozzá –szólalt meg hirtelen Mrs. Maddison, de közben egy percre sem hagyta abba a mosogatást.

-Te… tessék? –nyögte a fiú megrökönyödve.

-Menj fel hozzá és segíts neki –közölte a nő csevegő hangnemben. –Magától nem lesz képes rá. Erős fiú, de ezt nem fogja tudni egyedül leküzdeni.

Remus úgy döntött, nem kérdezi meg, hogy honnan tud a szakácsnő minderről. Siriusnak igaza volt. Valami tényleg nagyon furcsa volt benne.

-És én… mit tudnék én segíteni neki? –kérdezte végül értetlenül.

-Csak legyél ott vele. Ha tudja, hogy még számíthat valakire az életben, hogy valaki mellette áll és szereti, könnyebben fogja elengedni. Ez többet számít, mint hinnéd.

Végül is ez logikus. Erre gondolhatott volna kor… szereti??? Remus szíve a gyomrába zuhant. Ő nem… nem… nem úgy… sosem mondta…

-Ne gondolkodj mindig ennyit, kedvesem –fordult felé végre mosolyogva az asszony. –Ha eljön az idő, tudni fogod, mit kell tenned –ezzel visszafordult a tányérokhoz és mintha mi sem történt volna, újból motyogni kezdett az orra alatt:

-Hogy lehet így enni? Mint a disznók. Csak egyszer takarítanák el a maguk piszkát…

A fiú a többit már nem hallotta. Lassan kifelé hátrált a konyhából és remegő léptekkel fölfelé indult a lépcsőkön. Szíve a fülében zakatolt, de még így is tisztán hallotta Mrs. Maddison szavait: „mellette áll és szereti”. De hát ő nem... az nem lehet… meg egyáltalán mikor… ez kész őrület…

Mire elérte Sirius szobáját, már olyan kétségbeesett volt, hogy hirtelen azt is elfelejtette, miért ment oda. Abban a pillanatban kivágódott az ajtó és egy szintén feldúltnak látszó Sirius majdnem feldöntötte a szoba előtt toporgó Remust.

Egy ideig mindketten ijedten néztek egymásra, majd szinte teljesen egyszerre magyarázkodni kezdtek:

-Én csak…

-Én nem…

-Kezd te…

-Mondd csak…

Sirius a feszült helyzet ellenére is elvigyorodott kissé, Remus viszont lehajtott fejjel és égő füllel meredt maga elé. Nem hiszem el, hogy ez velem történik –gondolta. Mrs. Maddison nem tud semmit!... Akkor meg miért viselkedsz úgy, mint egy szerelmes kislány? Szedd össze magad!

-Hová mégy? –bökte ki végül nagy nehezen. A másik fiú arcáról azonnal lehervadt a mosoly.

-Sehová csak… nézd, nekem ez nem megy, rendben? –mondta és a fejét rázva ellépett mellőle. Hirtelen azonban újból megtorpant és csodálkozva nézett vissza a fiúra.

-Öhm… Remus?

-Tessék?

-Csak a kezed… -felelte kissé kipirulva a fekete hajú fiú. Remus szemöldökráncolva, értetlenül nézett összekulcsolódott ujjaikra. Hoppá. És ez mikor történt? Nézz szembe a tényekkel Lupin. Kezdesz megbolondulni.

Sirius még mindig meglepett, várakozó tekintettel figyelte őt, mire Remus újra felemelte a fejét és lassan elengedte a másik fiú kezét.

-Hm… Igen. Persze. Sa… sajnálom –dadogta, miközben agyában valamilyen értelmes magyarázat után kutatott. –Mrs. Maddison mondta, hogy jöjjek föl és segítsek neked –vajon ez tényleg olyan hülyén hangzott, mint ahogy ő érezte?

-Segíts? Azt hittem, ezt nekem kell elintéznem? –furcsamód őt sem lepte meg a tény, hogy az öreg boszorkány tudott a dologról.

-Szerinte egyedül nem tudod lezárni –Merlinre Remus! Fogd már be a szád! Mi ütött beléd?! Hogy is volt? Nem szólsz bele mások életébe? Remekül csinálod…

-Igaza van –mondta hirtelen Sirius. –Nem tudom lezárni. És lehet, hogy nem is akarom.

-De így nem élhetsz tovább! –vágta rá kétségbeesetten a barna hajú fiú. Ekkora már szinte biztosra vette, hogy teljesen megőrült. Nem tudott gondolatainak parancsolni és azok akadálytalanul tódultak ki száján. Ha már megteszed, tedd rendesen…-Attól félsz, hogy ha megteszed, teljesen egyedül maradsz. De ez nem igaz! Én… én tudom, hogy ez nem sok és talán nem is jelent semmit, de… de én itt leszek és… és nem értem, hogy mit beszélek itt össze-vissza, tudod általában én nem ilyen vagyok, de az biztos, hogy soha többet nem hallgatok arra a bolond nőre… -vett egy nagy levegőt. –Sajnálom. Kérlek, üss le, jó?

Remus behunyta a szemét és várta, hogy elnyelje a pokol. Ez az egész annyira abszurdnak tűnt, hogy szinte már nevetnie kellett. Biztosan csak álmodik, az lehet az egyetlen logikus magyarázat. Most jön az a rész, hogy kinyitja a szemét és meztelenül fog énekelni egy színpadon.

De semmi ilyesmi nem történt. Mikor újból felpillantott, még mindig a szoba előtt állt a másik fiúval szemben. Az még egy pár pillanatig meglepetten pislogott, majd ismét megszólalt.

-Köszönöm –mondta lassan. –És… igen, sokat jelent –tette hozzá hálásan mosolyogva.

Remus csak ekkor fújta ki a levegőt, amire nem is emlékezett, hogy visszatartotta. Talán még sincs vége a világnak. Egyelőre…